Elérkezett a késő este is, azaz a tánc ideje. Lassú zene szólt, és a fények nagy része ki volt kapcsolva. Mindenütt párokba rendeződtek a tanulók és egymást átölelve dülöngéltek.
Kyungmi és Donghyun még mindig egy asztalnál ült, beszélgettek és nevetgéltek. Még nem volt kedvük felállni. De pár perc után a kék hajú hirtelen felállt és a lány felé nyújtotta egyik kezét, egy nagy, aranyos mosolyt megejtve.
- Szabad egy táncára? – kuncogott, mire a lány elpirult.
- P-Persze! – helyezte bele kis kezét a fiú nagy tenyerébe és segítségével felállt a székről, majd elvegyültek a többiek között.
Donghyun gyengéden átölelte Kyungmi derekét, az említett pedig a fiú vállaira rakta kezeit. Miközben ugyan úgy tettek, mint a többi páros, a lány egyszer sem nézett fel az előtte állóra. Lehajtott fejjel követte a fiú mozgását. Túlságosan is zavarban volt, még maga sem tudta, hogy miért.
A kék hajú hirtelen megszólalt.
- Mondtam már, hogy ma mindenkinél csodásabban nézel ki?
Erre a másik már teljesen elvörösödött.
Furcsállta azt, hogy Donghyun bókolni kezdett neki. Nem tudta, hogy mire fel ez a flörtölés. Jó, igaz, ha a kék hajú nem csinál semmit, még akkor is képes a lány zavarban lenni. Még a jelenlététől is képes elpirulni, pedig csak szimplán barátok, semmi több. Ez az egész pedig egyértelműen akkor kezdődött, mikor legelőször találkoztak. Azon a napon a barna hajú egyfolytában zavarban volt, és mikor a fiú hozzászólt, mindig elpirult. Aztán ez lecsillapodott, most pedig újra felerősödött. Tiszta zavaros volt számára minden.
Mikor Donghyun észrevette, hogy Kyungmi nem szólalt meg, hirtelen eleresztette, lejjebb hajolt, és egyik ujját az álla alá helyezte, ezáltal felemelhette a lány fejét.
- Csaknem zavarban vagy? – emelte fel az említett fejét az ujjával, mikor pedig meglátta azt, hogy teljesen vörös az arca, picit elnevette magát – Így vagy a legaranyosabb – mosolyodott el édesen – Tisztára olyan vagy, mint egy paradicsom – kuncogott rajta – Hmmm... mostantól gyakrabban is elpirosodhatnál, mert cuki vagy – kacsintott.
Majd a fiú megfogta az egyik kezét, a másik kezét pedig megragadta és a vállára helyezte, aztán pedig szabad karjával átölelte a lány derekát és tovább folytatták azt, amit elkezdtek. De a lány még mindig nem emelte rá a tekintetét. Ismét lehajtott fejjel követte a fiú mozgásait.
Pár másodperc múlva a kék hajú ezt ismét észrevette, majd közelebb húzta magához és megszólalt.
- Felnézhetsz rám, nem harapok! – kuncogott.
A barna hajú végül nagy nehezen eleget tett a kérésnek. Lassan felemelte a fejét és egyenesen Donghyun arcára meredt. Ezt az említett persze meg is érezte és visszanézett rá. Viszont most már mélyen a szemébe, amitől a lány persze azonnal zavarba jött és ellepte egy kis pír az arcát.
Aztán még körülbelül egy percig mást sem csináltak. Olyan volt, mint ha versenyeztek volna farkasszemben. Csak szemeztek és szemeztek egymással, megállás nélkül. Mint ha minden megszűnt volna körülöttük és csak ők ketten álltak volna ott, mélyen egymás szemébe nézve. Bizsergő érzés futott végig rajtuk.
A kék hajú hirtelen megállította a folyamatos mozgást, mire a barna hajú is megállt. Még mindig szemeztek egymással. A magasabbik elengedte az előtte állót, majd zavartan megvakarta a tarkóját.
- Öhmmm... Kyungmi... én... - szólalt meg, de elhallgatott.
- Mi az? Van valami gond?
- Már... valamit... i-izé... h-hogy is mondjam... rég el akartam neked mondani – nézett komolyan a fiú az említettre.
- Mi lenne az? Mondd el nyugodtan!
- Hát... öhmmm... én... basszus, ez olyan nehéz nekem! – sóhajtott fel a kérdezett.
- Meghallgatlak! Tudod, hogy jó barátok vagyunk, nekem bármit elmondhatsz. Én mindig meghallgatlak, jegyezd meg! – próbálta megnyugtatni őt a lány.
A fiú ismét felsóhajtott és nagy nehezen belekezdett mondanivalójába.
- Rendben. Elmondom. De ne utálj meg, kérlek.
Vett egy nagy levegőt:
- Tehát... tudnod kell azt, hogy én nem gondoltam egyszer sem komolyan azt, amit mondtam neked azzal kapcsolatban, hogy csak barátok vagyunk. Én... tudod... mindig a kedvedben akartam járni azért, hogy közelebb tudjalak magamhoz ABBAN az értelemben. Hogy ne csak úgy nézz rám, mint egy haverra. Hogy ABBAN az értelemben szeress engem. Hogy mindig hozzám bújj, ha félsz, hogy megvédjelek. Hogy... a kapcsolatunk... ne pont a mostani irányba fejlődjön tovább. Hogy... hezitált – Egy pár legyünk.
A barna hajú szemei pár pillanatra kétszeresére nőttek, miközben végighallgatta a kék hajú mondatait. Teljesen meglepte ez az egész. Számára hihetetlennek tűnt az, hogy már számtalanszor megbeszélték azt, hogy csak barátok és semmi több, most mégis bevallotta neki a fiú az érzéseit.
- Oh... ühüm... é-értem – vörösödött el az alacsonyabbik.
- Ha-Haragszol?
- N-Nem! V-Vagyis... ö-örülök, hogy bevallottad nekem azt, ami bántott téged, és nyomta a szíved, de... mégis... mióta érzel így irántam?
- Azóta, amióta megismertelek. Sőt, azóta, amióta legelőször megláttalak. Már... már akkor tudtam, hogy nem lesz egyszerű úgy nézni rád, mint egy szimpla barátra.
Kyungmi felsóhajtott. Tudatlan volt.
- Mérges vagy? – szólalt meg újra Donghyun.
- N-Nem, csak... ez nekem így nehéz. Nekem ez már sok.
- Tudom. Tudom, és együtt is érzek veled, de... már egyszerűen nem bírtam tovább ezt halogatni. Tudatni akartam veled, hogy én így érzek irántad. Ha most egy életre megutálsz, az sem érdekel. Annak örülök, hogy tudsz arról, hogy mi itt a helyzet. De... annak örülnék a legjobban, ha... nem abba a Jungkook gyerekbe lennél szerelmes, hanem belém.
- M-Mégis honnan veszed azt, hogy belezúgtam Jungkookba? – értetlenkedett a lány.
- Jaj, Kyungmi, nem vagyok hülye. Nekem is van ám eszem és észreveszek egyes dolgokat. Látom azt, ahogyan nézel rá. Látszik a szemedben és az arcodon, hogy mikor gondolsz rá. Simán ki lehet találni a gondolataidat iránta. Mindig egy kicsit piros az arcod, ha meglátod őt. Tudom, hogy szereted azt a srácot.
- Én... é-én... é-én valóban kedvelem őt ABBAN az értelemben, de... az az igazság, hogy olyat tett velem, amit nem fogok neki megbocsájtani. Sőt, volt olyan időszak, mikor napról-napra összetörte a szívem. Egyre apróbb és apróbb darabokra, amíg teljesen össze nem törtem.
- Miért? Mégis mit csinált veled? Elbeszélgetek én a fejével, ha kell! – idegeskedett a kék hajú.
- Erre nincs szükség, Donghyun! Úgy csak jobban magadra haragítanád őt! – tiltakozott a másik.
- Mindegy, nem lényeges – sóhajtott a magasabbik – Na de akkor mégis mit csinált veled?
- E-Ez csak ránk tartozik és nem szeretném neked elmondani. Magánügy. Csak Jungkookal beszélhetek erről.
- Rendben. Bár... tudod... aggódok érted. Félek attól a tudattól, hogy akár bánthatott is téged.
- Nem, Donghyun, nem bántott. Na de mindegy is, ne részletezzük... - rázta meg a fejét a barna hajú.
- Sz-Szóval most mit tegyünk?
- Nem tudom... most tudatlan vagyok.
Donghyun pár hosszúnak tűnő másodperc után újra megszólalt.
- T-Te érzel valamit irántam?
Kyungmi pár pillanatra elvörösödött és egy kis hezitálás után válaszolt.
- Figyelj... aranyos fiú vagy meg minden, de... ez... nem hiszem, hogy működne köztünk. M-Mert... ez most így... egy kis mértékben tönkretette a barátságunkat. Nem akarom, hogy ez tovább romoljon.
- De... K-Kyungmi... - a fiú hangja furcsán megremegett.
Nem akarta elveszíteni a lányt, mint barát. De kénytelen volt elmondania azt, ami a szívét nyomta. Már tényleg nem bírta tovább.
- Kyungmi... én... - vakarta meg a tarkóját – Én... - hezitált.
Kyungmi csípőjére helyezte kezeit és annál fogva közelebb húzta magához, mire az elvörösödött zavarában és idegességében egyaránt.
Majd Donghyun megszólalt, miközben mélyen a lány szemébe nézett.
- Szeretlek...