5. Fejezet
A kezemben tartottam a táblát, amit előző este készítettem. „Üdv itthon" felirat állt rajta, csillogó rózsaszín betűkkel, körülötte pedig lila szívecskékkel. Anya, a fekete magassarkú bokacsizmájában toporgott, izgatottan forgolódva mindenhova, mintha nem tudnánk pontosan, hogy a nővérem, Maya honnan fog jönni. Henry érkezett meg, és anya mellé állt, egy starbucksos papírzacskóval, és egy kávés pohárral a kezében.
- Még nem jött ki ugye? – kérdezte, bár a válasz egyértelmű volt. Anya nemlegesen megcsóválta a fejét. – Nem voltam benne biztos, de a Pumpkin Spice lattét szereti, igaz?
- Ahha, igen. – bólintottam.
- Ohh, tényleg el is felejtettem. Köszönöm szívem. – pillantott anya Henryre.
- Ugyan, örülök, hogy valamivel hasznossá is tudom tenni magam. – mondta, majd rám vigyorgott. Visszamosolyogtam rá. Henry tényleg szuper „pót-apuka „ jelölt volt. Semmi negatívat nem tudtam felhozni ellene, nem minthogyha akarnék.
- Szép lett az a tábla Nyx. – pillantott le a kezemben tartott kartonra.
- Köszi. – mosolyogtam bólintva. Egyik kezemmel, az ujjam köré csippentettem egy hajtincsemet, és zavartan csavargatni kezdtem. Jöjjön már Maya! Régen láttam, és hiányzott a nővérem, de be kellett magamnak vallanom, hogy egy kis önzőség is volt abban, hogy ennyire vágytam a társaságára. Abban reménykedtem ugyanis, hogy majd ő eltereli a gondolataimat arról, amit pár nappal ezelőtt láttam.
Tudtam, hogy Tris-nek igaza van, és az első helyszín, ahova el kell mennünk, az Melie szobája. De Tris, még a vártnál is idegesebbnek és feszültebbnek látszott, amitől én is jobban kezdtem izgulni. A napját sem tudom már mikor voltam utoljára a legjobb barátnőm szobájában. Az elején még nem tűnt fel semmi különös, amikor folyton hozzánk akart jönni. Aztán egy idő után egyre furcsább lett, hogy nem akar még csak bemenni sem a szobájába, ha én is ott vagyok. De valamiért elhessegettem ezeket a gondolatokat, mondván, hogy már megint csak túlaggódom a dolgokat. Tristan leállította a kocsit, de nem nyúlt a biztonsági öv, vagy az ajtó irányába. Mereven nézett maga elé, vagy a házukra, tényleg nem tudtam eldönteni.
- Tris? - kérdeztem óvatosan, és kissé közelebb hajoltam hozzá.
- Mielőtt eltűnt... Melievel ti... beszéltétek valami szokatlanról?
- Mindig szokatlan dolgokról beszélünk. – válaszoltam, és megpróbálkoztam egy mosollyal, de Tristan nem viszonozta.
- Úgy értem... ahhoz képest, amilyen mindig szokott lenni... a húgom nem volt neked furcsa? – kérdezte és rám nézett. Az volt az érzésem, hogy valamit elhallgat előlem. Végiggondoltam azt az időszakot, mielőtt Melienek nyoma veszett.
- Nem, úgy értem... azon kívül, hogy folyton nálunk akart lógni, azon kívül semmi furcsát nem vettem észre rajta.
- Mikor jártál utoljára a szobájában?
- Nem, tudom. Régen. – vontam meg a vállamat, mert ahhoz képest, hogy a legjobb barátnőm, tényleg régen jártam a hálószobájában. Tris bólintott, majd kikapcsolta a biztonsági övét, és kinyitotta az ajtót. Én is így tettem és mentem Tris után, miután bezárta a kocsit.
- A szüleim nincsenenk itthon. – mondta, ki nem mondott kérdésemre. Nem is emlékszem mikor beszéltem utoljára a szüleivel. Az egész időszak olyan homályosnak tűnik. De azt tudtam, hogy igencsak kínos lenne, ha most találkoznék velük. Hebegve-habogva próbálnám elkerülni a Melie témát, és arra sem tudnék egészen normális magyarázatot adni, hogy mit csinálok a bátyjával jelenleg. Tris a dzsekijéből elővette a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Félreállt, és intett, hogy lépjek be. Bementem a házba, és olyan volt, mintha a küszöbön egy láthatatlan fal húzódott volna. Egy burok, amit ha átlépsz, elborítanak az emlékek, gondolatok, ismerős szagok. Akármerre néztem, mindenhol láttam valamit, ami emlékeztetett egy korábbi eseményre. Még az elöl hagyott robotgép is a konyhapulton, amivel egyszer megpróbáltunk valami isteni sütit csinálni, amit az interneten olvastunk Melievel. A bulinak az lett a vége, hogy mindenhol csokiszósz volt, még a falon, és a mennyezeten is, rólunk meg nem is beszélve. Önkéntelenül elharaptam egy mosolyt. Elfordítottam a fejem, és inkább a lépcső felé fordultam. Nem is néztem hátra, hogy Tristán követ-e, csak mentem fel, tenyeremet közben húztam a fakorlát sima felületén. Aztán megálltam a halványlila ajtó előtt, amire egy táblára a: „Ma nem, Sátán" felirat volt kiírva, amit együtt készítettünk el. Tristan a kilincsre tette a kezét, de ő is megállt.
- Van valami, amit nem tudsz. – mondta, én pedig felnéztem rá. – Melie... kezdett nagyon furcsán viselkedni az eltűnése előtti hetekben. És külön meglep, hogy még neked sem számolt be róla.
- Miről? – vontam össze értetlenül a szemöldökömet.
- Mindjárt meglátod. – bólintott. – Mehetünk? – nézett rám kérdőn. Újra az ajtóra néztem. Eddig is féltem kicsit bemenni, de most, ezek után amit Tristan mondott, nem tudtam mire számítsak. Annyit tudtam, bármennyire is akartam, hogy ne így legyen, ha bemegyünk Melie nem lesz ott, még akkor sem, ha mélyen belül, titokban ebben reménykedtem. Ekkor azonban megéreztem a bőrömön Tristan kezének érintését, aki megfogta, majd kissé megszorította a kezemet. Felnéztem rá, bele a levél zöld szemekbe. Bátorítóan bólintott, és én is biccentettem, megadva az engedélyt, hogy lenyomja a kilincset az ajtón. Az egész testemet bizsergés járta át, csakhogy nem tudtam megállapítani, hogy ez Tristán bőrének érintésétől van, vagy azért mert hihetetlenül izgulok, hogy mi lesz, ha belépünk Melie szobájába. Talán mindkettő. Az ajtó nyílt, én pedig a padlót néztem, miközben beléptünk. Felemeltem a fejem, az első dolog természetesen amit észrevettem, hogy úgy tűnt, mintha még ma reggel is jártak volna a szobában. Az ágyból, mintha pár perce keltek volna ki, egy ruhakupac a földön, könyvek az íróasztalon. Ám egy pillanattal később, rájöttem mire célzott Tristan. Az írásra, a szobában mindenhol. Faltól Falig.
Nem volt nehéz észrevenni a nővéremet. Vintage stílusú bőröndöt húzott maga után, a kezében a hozzá illő kézipoggyász, vállán pedig táska. A magassarkújában olyan természetességgel vonult, mintha ezzel a lábán született volna. Még az enyémnél is szőkébb haja volt, és egészen a derekáig leértek a behullámosított tincsek.
- Ott jön. – mondta anya izgatottan, és integetni kezdett. Maya, amint észrevett minket, hatalmas, széles vigyort villantott, és gyorsított a léptein. Anya persze nem bírta kivárni, amíg a nővérem odaér hozzánk, előre sietett, és szorosan magához vonva megölelte. Csak mosolyogni tudtam, nem mozdultam egészen addig, míg oda nem értek hozzánk.
- Úristen Nyx! Olyan jó téged látni. – mondta, miközben magához ölelt. Édes, ismerős parfümburok vett körül, annak az illata, hogy talán most egy ideig minden jobban fog menni, és talán Maya, a bőröndjébe boldogságot is hozott, mint ahogy szokott is, és szétosztogatja mindenhol, amerre csak jár. Magamhoz szorítottam őt, és fellélegeztem. Tudtam, hogy szükségem van rá, szükségem van a testvéremre. – Édes ez a tábla, köszönöm. – mosolygott, mikor megpillantotta az „Üdv itthon" táblát a kezemben. Aztán Henryhez fordult.
- Henry! Örülök, hogy te is kijöttél.
- Már hogyne jöttem volna Maya, ne viccelj. – válaszolt Henry, és megölelte Mayát.
- Az ott csak nem Pupmkin Spice Latte a kezedben? – mutatott a Starbucksos kávés pohárra a nővérem. Henry felnevetett.
- És tojásos bagel. – emelte fel a papírzacskót a másik kezében, miközben bólintott.
- Imádlak. – jelentette ki Maya, és esküszöm láttam a szemében megjelenő tojásos bageleket.
- Már megérte – nevetett Henry, és a nővéremnek adta a zacskót, meg a poharat, majd elvette tőle a bőröndjét.
- Add csak azt ide szívem, te egyél nyugodtan. – nyúlt anya a kézipoggyászáért, majd elindultunk a kocsi irányába. Amíg a nővérem evett, addig a válaszai kimerültek a hümmögésben, és bólogatásban. Amint lenyelte az utolsó falatot, be nem állt a szája. Még levegőt venni sem nagyon hallottam, és tényleg nagyon koncentrálnom kellett ahhoz, hogy nyomon tudjam követni a mondandóját.
- ... és igazából sokat kell dolgoznom is míg itthon vagyok, ugyanis, tudjátok van ez a bemutató, amit mondtam. Az egész évfolyamból, csupán három embert választanak ki, aki bemutathatja a kollekcióját. Chrissyvel azt beszéltük, hogy vajon megéri-e kockáztatni, és valami extravagánssal előrukkolni, vagy maradjunk inkább a biztos talajon.
- Szívem, hiszen téged azért vettek föl ebbe az iskolába, mert mertél kockáztatni. – nézett anya a visszapillantó tükrön keresztül a nővéremre. – Az emberek az új dolgokat keresik. Ami izgalmas, ami eltér a többitől.
- Igen, igen tudom. Csak tényleg, ez olyan, hogy vagy nagy sikert aratok vele, vagy hatalmas bukta lesz. – Anya már nyitotta is volna a száját, hogy válaszoljon, de megelőztem.
- Egyetértek anyával. – fordultam Maya felé. – Azt mondtad csak három embert választanak ki, igaz? – Maya bólintott. – Nos, akkor tedd azt, amit mindig is szoktál. Lepd meg őket. Ne add azt, amire számítanak. Te értesz ehhez a legjobban Maya. – néztem a szemébe. A nővérem elgondolkodott a szavaimon, majd a szája mosolyra húzódott.
- Tudod mit? Igazad van. – bólintott határozottan. Megvontam a vállam, és küldtem felé egy pillantást, ami azt üzeni: „Igen, ez nem újdonság". Láttam anyát, és Henryt is halványan mosolyogni a visszapillantó tükörben. Maya még akkor is számtalan ötletéről beszélt, mikor megérkeztünk haza, és bevittük a cuccokat a házba. Csak akkor tartott egy kis szünetet, mikor töltött magának egy pohár gyümölcslevet. Ezt a pillanatnyi csöndet anya azonnal ki is használta, és hatalmas mosollyal az arcán a nővéremre nézett a pulton át.
- Holnapra szerveztünk neked Elenyxel egy kis üdvözlő partit. Mindent elrendeztünk, neked nem kell semmivel sem foglalkoznod, csak hogy felvedd azt a ruhát, amit vettem neked. Az ágyadra tettem. – mondta és a szeme körülbelül úgy csillogott, mintha az égboltot szívta volna magába. Maya lenyelte a gyümölcslevet, és elmosolyodott.
- Hű, anya köszi. Illetve köszi lányok. – pillantott rám is. – Ez szuper. És mikor is kezdődik?
- Délután négy órát mondtam mindenkinek.
- Rendben, akkor addigra megpróbálok elkészülni. Most megyek, kipakolok. Nyx segítenél?
- Persze. – bólintottam.
- Menjetek csak, majd szólok ha kész a vacsora. – nézett ránk anya mosolyogva.
- Felvittem a szobádba a cuccodat Maya. – jelent meg a lépcső alján Henry.
- Köszi. – válaszolta Maya, és betette a poharat, amiből ivott a mosogatógépbe, majd megfogta a csuklómat. – Gyere, Nyx. – húzott magával az emelethez, fel a lépcsőn. Beléptünk a szobájába, ahol természetesen most is makulátlan rend, és tisztaság uralkodott. Mindennek meg volt a maga helye. A próbababa, aminek segítségével Maya, már vagy száz ruhát készített el, ott állt a sarokban, a hatalmas tükör mellett. Az íróasztala fölött, egy nagy parafatáblán különböző ruhák és cipők tervrajzai voltak tűzve. A szobában minden vagy fehér, vagy rózsaszín, vagy halvány kék színekben pompázott, és minden egyes tárgy illett a nővéremhez. A bőröndje, és a kézipoggyásza ott volt az ágya mellett. Maya a bőröndhöz lépett, és elfektette az ágyán, hogy elkezdjen belőle kipakolni.
- Gondolom annyi kedved van a holnapi partihoz, mint nekem. – mondta, hátra sem nézve.
- Még annyi se. – válaszoltam, és odaültem vele szemben az ágyra, egy szív formájú párnát fogva az ölemben. Tudtam, hogy Maya igazából nem azért hívott föl, hogy segítsek neki kipakolni, ugyanis utálja, ha a cuccaihoz nyúlnak. – Anya viszont alig várja.
- Igen, tudom. Végülis nem lesz olyan vészes. Jó kaja, meg minden. Csak a bájcsevegéssel van gondom. – húzta el a száját, és kinyitotta a fehér kétszárnyú ruhásszekrényét, hogy vállfára tegye a ruháit, majd elrendezgesse a szekrényben. – Hívtál valakit? - kérdezte, de még véletlenül sem nézett rám közben.
- Ahha – válaszoltam, erre aztán felkapta a fejét, és a szemembe nézett.
- Komolyan?
- Igen. A neve Cody. Egy suliba járunk. – válaszoltam, mire a szeme csillogni kezdett, a szája sarka pedig mindentudó mosolyra húzódott. – És meleg. – tettem hozzá, mielőtt belekezdett volna azokba a kínos kérdésekbe, amik megfogalmazódtak a fejében.
- Ohh. – görbült le a mosoly az arcáról. – Azt hittem...
- Tudom. – vágtam a szavába. – Semmi baj. Cody nagyon rendes srác. És imádja a divatot, szerintem kedvelni fogjátok egymást.
- Hiszek neked. – bólintott, és ezúttal a cipőit vette ki a bőröndből, hogy aztán berakja abba a szekrénybe, amit ha kinyit az ember, minden egyes polcon külön beépített lámpa világítja meg a cipőket.
- Mi a helyzet a pasikkal? – kérdeztem vigyorogva abban a tudatban, hogy ezt a kérdést ő szokta feltenni nekem. Maya kissé meglepett pillantásokat is vetett rám, de aztán megvonta a vállát.
- Most épp találkozgatok egy sráccal. A neve Noah. Tűzoltó.
- Tényleg? Hű, az szexi. – bólogattam, és elfeküdtem az ágyán, a fejemet a tenyeremnek támasztva, és várakozóan a nővéremre néztem, folytatásra buzdítva.
- Az. – bólintott határozottan. – Nagyon rendes srác. Tényleg aranyos. És sok közös van bennünk, ami meglepő.
- Hol találkoztál te egy tűzoltóval? – kérdeztem. Maya elfintorodott, mielőtt a neszesszeres táskáját tette volna a helyére. – Hát izé... kijött hozzám, mert egy kicsit majdnem felgyújtottam a konyhát.
- Hogy mi van? –kérdeztem kitágult szemekkel.
- Egészen apró baki volt. Ebédet akartam csinálni. De közben ment a Jóbarátok ismétlése a tévében. Tudod, az a rész, amikor Ross és Rachel először jönnek össze. – forgatta meg a szemét. – Szóval nem vettem észre, hogy túlságosan is forr a víz, valahogy meggyulladt a konyharuha is, meg a fazék, és hatalmas füstöt csinált. Kinyitottam az ablakot, gondolom valaki kintről hívta a tűzoltókat, meg bekapcsolt a tűzjelző is, én meg csak próbáltam a füstöt kiterelni a lakásból. Na mindegy, szóval Noah-ék jöttek fel, és hát... nem tudom. Tudod milyen vagyok egyenruhás pasik közelében. – nevetett fel.
- Igen tudom. – mondtam mosolyogva, mert azt hiszem ez nálunk családi vonás.
- De anyáék nem tudják, légyszi ne mondd el nekik.
- Azt, hogy találkozgatsz egy Noah nevű tűzoltóval, vagy hogy felgyújtottad a konyhát?
- Majdnem. Csak majdnem gyújtottam fel a konyhát. És egyelőre egyikről se jó?
- Oké. – bólintottam. Legalább kettőnk közül ő azt az életet éli, amit eltervezett. Mindig minden úgy alakult a nővérem életében, ahogy azt szerette volna. Leszámítva persze, az apa-ügyet. Gondolom az apa nélkül felnövés nem szerepelt a kívánság listáján. Viszont minden más esetben úgy tűnt, kétszer állt sorba, mikor a szerencsét osztogatták. Én meg valószínűleg valami filmet néztem, vagy aludtam azalatt az idő alatt.
***
A szekrényemre néztem, ahova anya nekem is kiakasztotta azt a ruhát, amit vett a mai napra. A vállfán egy barackszínű csipke ruha lógott, alatta pedig az a vajszínű magassarkú, amit anya kikészített nekem jelezve, hogy ezt húzzam fel hozzá. A hajamat sütővassal begöndörítettem, így pedig épphogy a vállamig ért. Azt az ezüst nyakláncot és fülbevalót húztam fel hozzá, amit még nagyiéktól kaptam tavaly karácsonyra. A csuklómra, majd a levegőbe fújtam kedvenc parfümömből, és megpördültem benne. Aztán Maya szobájához sétáltam, és bekopogtam az ajtaján.
- Gyere! – hallatszott a válasz. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobába. Maya, egy csillogó ezüst, hosszú ujjú mini ruhát viselt, hosszú haját pedig elegáns kontyba fogta. Mindig meglepődtem, hogy mennyire gyönyörű a nővérem. Kettőnk közül ő hasonlított jobban anyára, gyakran a húgának is nézték.
- Nahát Nyx! Csodásan nézel ki. – mért végig engem, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Köszönöm, te is.
- Igen, anya ért a ruhákhoz. Azt hiszem ezt tőle örököltem. – mondta, én pedig mosolyogva aprót bólintottam.
- Lemegyünk? – biccentettem a lépcső felé.
- Ahha, gyerünk. – válaszolt, és a magassarkúban odatipegett hozzám, majd becsukta magunk mögött a szobája ajtaját.
- Nah, mit szólsz hozzánk anya? – kérdezte Maya, mikor leértünk a lépcsőn, és megperdült, majd színpadiasan rám mutatott. Anya, aki haját egy oldalra tűzte egy vintage stílusú, kristály berakásos hajtűvel, egy vajszínű, testhez álló ruhában feszített, és most meghatódottan nézett végig rajtunk.
- Lenyűgözően festetek! – mondta, majd közelebb lépett, és mindkettőnk arcát megsimította. – El sem hiszem, hogy az én lányaim vagytok.
- Én viszont igen. – lépett közelebb az öltönybe bújt, Henry. – Én azt nem hiszem el, hogy három ilyen gyönyörű nővel vagyok körülvéve.
- Kedves tőled szívem. – mosolygott fel rá anya, ebben a pillanatban pedig csöngettek. – Azt hiszem ezek anyáék lesznek. – pillantott az ajtó felé, majd az ajtó irányába indult, nyomában Henryvel.
- Kik is lesznek itt ma este? – súgta oda nekem Maya.
- Kik nem? – válaszolta, mert hogy nem olvastam végig a vendég listát, amit anya egyik nap az orrom alá dugott hogy ellenőrizzem: kihagyott-e valakit. Mary, és Robert is egyenruhában álltak a konyha ajtajában munkára készen. Mary és Robert, nálunk dolgoztak már évek óta, de nem napi szinten, csak akkor, ha például ilyes esemény van, mint ez a mostani, és anya segítségre szorul a főzés, illetve a tálalás tekintetében. Nagyi és nagypapa jelent meg a nappaliban, nagypapa mindketten szokásukhoz híven nagyon elegáns öltözetben.
- Drágáim! – tárta ki a karját nagymama, mi pedig oda mentünk. És innentől kezdve, körülbelül egy percig sem tudtunk csöndbe maradni, mert csak úgy bombáztak mindkettőnket a kérdésekkel. Egy tálnyi pezsgős pohár jelent meg a látóteremben, és kérdőn pillantottam fel Robertre.
- Ez valami anya-féle teszt Robert? Kíváncsi elfogadom-e?
- Gyerekpezsgő van benne, Miss Caverly. – mosolyodott el, fekete bajsza alatt.
- Á, vagy úgy. Nos, ettől valójában óvodásnak érzem magam, de sajnos túlságosan szeretem a gyerekpezsgőt. – emeltem a plafonra a tekintetemet. – Köszönöm, Robert. – vettem el egy üvegpoharat és belekortyoltam a szénsavas, alma ízű hideg italba. Néztem Mayát, akit minimum öt ember vett körül, és csüngött minden szaván. Ekkor pedig megakadt a szemem egy ismerős, zavart arcon, és mosolyogva siettem a küszöbön ácsorgó Codyhoz.
- Szia! Végre. Pont felakartalak hívni, hogy mikor jössz már.
- Nyx, te normális vagy? – nézett rám rosszallóan.
- Mi? – kérdeztem vissza, mert nem értettem a rosszalló pillantás okát.
- Azt nem mondtad, hogy Chicago legbefolyásosabb emberei lesznek itt, akkor rendesen felöltöztem volna!
- Ugyan már, ezek csak anya, meg Henry kollégái és kuncsaftjai, a család néhány tagja, meg a barátaink. – legyintettem. – És különben is... remekül nézel ki. – Pillantottam végig tengerkék öltönyén, aminek zsebéből karamell színű zsebkendő lógott ki.
- Na persze! – küldött felém egy újabb mérges pillantást. – Mondod ezt te, swarovskival a nyakadban, meg ebben a csipkeruhában... mi ez Valentino?
- Ne csináld már Cody! – ragadtam meg a karját, és közelebb léptem hozzá. – Gyere, inkább bemutatlak a nővéremnek.
- Jól van. – fújta ki hosszan a levegőt, és hagyta, hogy magammal húzzam.
- Ne haragudjon Mrs. Bailey. Elrabolhatom Mayát egy percre? – villantottam a nővérem körül ácsórgókra egy megnyerő mosolyt.
- Persze, kedvesem. – bólogatott anya barátnője. Odébb húztam a nővéremet és Codyt is, majd a hatalmas ablaknál álltam meg velük.
- Cody, ő a nővérem Maya. Maya, ő itt Cody. – mutogattam közöttük, Cody pedig udvariasan kezet csókolt Mayának.
- Már imádom. – suttogta nekem Maya, csillogó szemekkel.
- Meg kell mondanom, nagyszerűen áll rajtad ez a ruha Maya. Hasonlót láttam a legutóbbi Fashion Week-en. – nézett végig Cody a nővéremen.
- Igen, köszi, anya vette. – válaszolta Maya, és anya felé biccentett, aki Henry mellett állt és egy idősebb házaspárral beszélgetett.
- Mindent értek. – fordult vissza hozzánk Cody, miután színpadiasan végigmérte anyát. Felnevettem, Maya pedig közelebb lépett Codyhoz, és elkezdte bemutatni neki a teremben lévő embereket. Egy perccel később azonban Cody megragadta a csuklómat, egy „Úristen" kíséretében, és meredten bámult előre.
- Mi az? – néztem rá aggodalmasan.
- Az ott Eric Wasquez, vagy hallucinálok?
- Nem, jól látod. Az ott Eric. – bólintottam.
- Ohh jézus isten! – kapott a mellkasához. – Mit keres nálatok a világ legszexibb férfi modellje? Aki nem mellesleg biszex...
- Anya rendezte be a lakását. – magyarázta Maya. – Én jóban vagyok vele.
- Micsoda? Te jóban vagy Eric Wasquezzel? – kerekedtek ki Cody szemei. Vissza kellett fognom a nevetést.
- Igen. Akarod, hogy bemutassalak neki? –nézett le rá a nővérem, mire valami érthetetlen szó kezdemények jöttek ki Cody szájából.
- Ezt igennek veszem. – nevetett fel Maya, és megfogta a fal fehérre sápadt Cody kezét, majd magával húzta. Felkuncogtam, és a számhoz emeltem a pezsgős poharat, hogy belekortyoljak az üdítőmbe. Maya alig néhány perc múlva megjelent az oldalamon, én pedig kérdőn ránéztem.
- Cody?
- Azonnal meglett az összhang, vettem a lapot, hogy felesleges vagyok, úgyhogy visszavonulót fújtam. – vonta meg a vállát.
- Legalább valaki jól szórakozik.
- Ugyan, nem olyan vészes ez. Kóstoltad a rákpuffancsokat? Isteni... -
- Nem, még nem. – csóváltam meg a fejemet. – És jó, persze, nem úgy értettem. Tök aranyos anyától, hogy megszervezte ezt az egészet, meg minden. Csak annyi az egész, hogy szívesebben lennék...
- Egyedül? – vágott a szavamba, és mélyen a szemembe nézett. A pillantásából nem tudtam eldönteni, hogy szemrehányásnak vegyem a megjegyzést, esetleg számon kérően, vagy csak egy szimpla kérdés volt. Nem válaszoltam, mert a választ még én magam sem tudtam pontosan. A tekintetem elkalandozott a helyiségben, végig az embereken, amikor a szemem megakadt egy magas, szőke, hullámos hajú fiún, aki fekete öltönyben volt, és nyakkendőt viselt, egyik kezét pedig lazán a zsebében pihentette.
- Az ott Tristan Danvers és a szülei? – hajolt hozzám közel Maya.
- Remek, akkor ezek szerint nem hallucinálok. – csúszott ki a számon.
- Te hívtad meg őket, vagy anya?
- Én nem. – csóváltam meg a fejemet. – Ekkor viszont Tristan pillantása megtalálta az enyémet. Ezernyi kérdést láttam a tekintetében, ami valószínűleg az én szemeimben tükröződött. Azóta nem találkoztunk és nem is beszéltünk, hogy egy-két napja megmutatta Melie szobáját.
Néztem a falat, körbefordultam, néztem a plafont, de egy szabad felületet sem találtam. Fekete filctollal voltak írva a számok, a betűk, a szavak és képletek végtelen sokasága. Elengedtem Tristan kezét, amit csak akkor jöttem rá, hogy még mindig fogom, és közelebb léptem a falhoz. Felemeltem a kezemet, és óvatosan megérintettem egy 3-as számot. Nem tudom mire számítottam, hogy esetleg lejön, vagy lekopik az érintésemtől? Mindenesetre semmi nem történt, a hármas továbbra is ugyanolyan volt, mint előtte. Az ujjamat lejjebb vezettem egy szóhoz. „Valóság". Oldalra néztem, a szemem sarkából ugyanis ugyanezt a szót vettem észre. Ahogy egyre többet kapkodtam a fejem, és a szemem ide-oda cikázott, egyre többször vettem észre ugyanazt a szót: Valóság.
- Mi ez az egész? – fordultam Tristanhoz.
- Esküszöm fogalmam sincs. Abban reménykedtem, hogy majd te megmondod. – válaszolta, én pedig visszafordultam falhoz, és a mutató ujjamat végigvezettem az ismerős kézíráson.
- Nem értem. – fordultam ismét Trishez. Sóhajtott egyet, majd leült Melie ágyára.
- Egy ideig posztereket meg képeket ragasztgatott a falra, hogy ne vegyük észre. De aztán az egész... átvette az uralmat, mint látod. Az első ötletünk természetesen az volt, hogy Melie, drogozni kezdett.
- Az nem lehet. – csóváltam a fejemet azonnal.
- Tudom. – bólintott. – De ez tűnt a leglogikusabbnak. Azonban nem találtunk semmi bizonyítékot erre vonatkozóan. Semmit. Pedig ha tudnád, apa mennyit kereste... A következő tippünk az volt, hogy Melie minden bizonnyal mentális problémákkal küzdött, ami esetleg elkerülte a figyelmünket. De anya nagyon paranoiás az ilyenekbe, sokkal gyakrabban küld el minket kivizsgálásra, mint azt egy normál ember tenné. És semmi. Melie orvosa, az összes feljegyzés, az összes lelet szerint, a húgom makkegészséges. – rázta meg a fejét, mintha még most sem értené, hogy ez hogy lehetséges.
- Miért nem tudtam én erről? Miért nem mondta senki? – szegeztem neki a kérdést, mert a kezdeti megdöbbenésemet, kezdte átvenni a düh. Tristan rám nézett, majd fölállt az ágyról, és közelebb lépett.
- Mert ennek, az égvilágon semmi értelme nincsen. – tárta szét a karját. Igaza volt. Akármennyire gondolkodtam, egyszerűen nem találtam, nem hogy épeszű, semmilyen magyarázatot a látottakra.
oĴ3Z�E