4. Fejezet
A cipőmet kezdtem el bámulni, majd a csempén lévő repedéseket. Sokkal nehezebb erről beszélni, mint azt én gondoltam. Illetve összeszedni rá a bátorságot, hogy beszélni kezdjek róla. Felnéztem, de sajnos a reményeim cserben hagytak, ugyanis Tristan se nem lépett le, se nem talált magának más elfoglaltságot. De helyette továbbra is figyelmesen bámult engem. Mindig is olyan „ne akarj átverni, hisz mindent tudok" tekintete volt. De mostanra mintha ezt... továbbfejlesztette volna. Talán a rendőr suli tehet róla, vagy csak az évek múlása tette, de én tényleg úgy éreztem, mintha szó szerint bele látna az agyamba.
- Muszáj így nézned rám? Frusztráló... - néztem oldalra, majd újra rá. Ugyanis képtelen voltam huzamosabb ideig a szemébe nézni. Bár tudtam, hogy semmi komolyabb miatt nem vagyok itt, úgy éreztem, ha még sokáig néz rám ezzel a tekintettel, még a végén az egész világ bűnét magamra vállalom.
- Talán nem éreznéd annyira frusztrálva magad, ha elkezdenél beszélni. – válaszolta szigorúan.
- Én... - kezdtem, aztán becsuktam a számat. Én elakartam mondani, tényleg. De egyszerűen nem tudtam elkezdeni beszélni. Először is, egy mosdóban voltam Tristan Danverssel. Ha nem érezném magam totál kínosan, akkor most tuti tiszta vörös lennék ettől a helyzettől. Másodszor pedig, ez nem az a Tristan akit én megszoktam. Ez a Tristan szigorú, és válaszokat akar, méghozzá azonnal. És berángatott magával a férfi mosdóba!
- Na jó. Elég ebből. – mondta, mikor rájött, hogy nem fogok megszólalni. Azzal újra megragadta a karomat, és kivonszolt a mosdóból arra a folyosóra, amerről jöttünk. Megláttam a férfit, Tristan társát, Lennyt, akinek a szemöldöke ha tehette volna, egészen a plafonig siklott volna fel, amikor észrevett minket kijönni a mosdóból.
- Tristan? – nézett Trisre.
- Ezt az ügyet majd én elintézem. – felelte.
- Kár, hogy nem teheted.
- Miért nem? Te mondtad, hogy a héten vállalnom kell egyet.
- Igen, az én vezényletemmel. – mutatott saját magára.
- Rendben. Akkor csak a vallatást bízd rám, oké? - Hogy mit? Vallatást?!
- Tris, ez... - kezdte Lenny fejcsóválva. Majd körülnézett, mintha attól félne, valaki meghallja ezt a beszélgetést, akinek nem kellene. Aztán sóhajtott egyet. – Rendben. Van húsz perced. A fal másik oldalán leszek. Nyomás.
- Öhm... fiúk, nem akarlak titeket megzavarni, de miért is van szükség vallatásra? Mert ha jól tudom, akkor...
- Fogd be Nyx! – szakított félbe Tristan. A szemem kitágult, és mindkét szemöldököm a magasba szökött. Hogy mivan?!
- Már megbocsáss, de...
- Nyx! – emelte fel a hangját, és menet közben megállt, hogy a szemembe nézhessen. – Maradj most csöndben jó? – Én nem tudom, hogy milyen energiák áradnak ki belőle, de az ellenkezést nem tűrő hangjának, és a tekintetének együttes keverékétől úgy éreztem, jelen pillanatban a világon bármit kérhetne, egy szó nélkül teljesíteném neki. Némán bólintottam, ő pedig vonszolt tovább magával, nyomunkban Lennyvel.
- Most úgy is beszélni fogsz, ha akarod, ha nem. – mormogta az orra alatt Tristan. Egészen máshogy néztem rá. Sosem láttam még ilyen szigorúnak és elszántnak. Kezdtem elgondolkozni azon, hogy valójában mennyire rossz ötlet volt tőlem ez az egész. Több, mint valószínű, hogy őrült nagy baromságot csináltam. A baj az, hogy mindig nagyon beleélem magam mindenbe, hamar tudok igazán lelkesedni bármiért, de nem sokáig. Most is az történt, ami már sokszor előfordult. Kitaláltam valamit, aminek a részleteit nem gondoltam át, nem hogy nagyon, még kicsit sem, és most csodálkozom, hogy nem úgy sült el, ahogy én azt vártam. Tristan kinyitott előttem egy ajtót, én pedig beléptem rajta. Úgy éreztem magam, mint egy bűnügyi sorozat legújabb epizódjának főszereplője. A helyiségben, a hatalmas üvegfalon át lehetett látni a vallató szobát. Tristan az oda vezető ajtót is kitárta előttem, én pedig beléptem rajta.
- Foglalj helyet! – nézett rám, de ő maga nem jött be, helyette becsukta az ajtót, így pedig egyedül ácsorogtam abban a szobában, amit eddig még csak a tévében láttam. Nyomasztó érzés volt, bár tudtam, hogy nem igaz, elkezdtem rajta gondolkodni, hogy bűnöző vagyok. Alig egy perc múlva az ajtó újra kinyílt és Tristan belépett rajta. A szoba közepén lévő asztalhoz sétált, velem szemben, majd az üres székre nézett.
- Miért nem ülsz le?
- Gondoltam megvárom, amíg újra felidegesedsz, és átcipelsz valami még furább helyiségbe, mint a férfi mosdó vagy egy vallató szoba. – válaszoltam, kissé durcásan.
- Megadtam neked a lehetőséget, hogy beszélj a mosdóban. Nem éltél vele. Ülj le Nyx. – nézett a szemembe. Már megint. Ez a hang, meg a tekintete... esküszöm olyan, mintha valami különleges képességgel rendelkezne, mert egyszerűen képtelen vagyok ellenkezni. Leültem tehát vele szemben a székre, és mindkét kezemen az ujjaimmal babráltam. Lehetne rosszabb is... Legalább bilincs nincsen rajtam.
- Tehát. Szeretnél mondani most valamit Elenyx Caverly?
- Ohh te jó ég. – csúszott ki a számon, amikor meghallottam a teljes nevemet. Valamiért olyan érzésem volt, hogy szobafogságot fogok kapni. Vagy börtönfogságot, a jelen helyzetemet figyelembe véve.
- Én...
- Igen, eddig az előbb is eljutottunk. Mondanál valami újat is Nyx?
- Hagyd már abba. A frászt hozod rám. – néztem fel rá, és reméltem, hogy tudja mire értem. Tristan ellökte magát a faltól, ahol eddig támaszkodott, és mindkét tenyerét az asztallapra támasztotta előttem, majd kissé közelebb hajolt.
- Segíteni akarok neked Nyx. De nem megy, ha nem hagyod.
- Segíteni? Komolyan? – vontam fel egyik szemöldökömet, majd nyomatékosan körbenéztem a vallatószobában.
- Mindketten tudjuk, hogy addig nem mész el innen, amíg el nem mondod az igazat. Úgyhogy akár el is kezdhetnéd.
- Jól van elmondom! – emeltem fel a hangomat. Aztán eszembe jutott Lenny, ezért a hatalmas üvegablakra néztem a jobb oldalamon, amiben ugyan csak a saját ijedt tükörképemet láttam, tudtam, hogy a fal másik oldalán nemkívánatos személyek is hallhatják a vallomásomat.
- Nyx... - szólalt meg lágy hangon Tristan, majd a tenyeremen megéreztem az övét. Lenéztem a kezére, majd fel a levélzöld szemekbe. – Bízol bennem? – kérdezte, nekem meg minden porcikám azt kiáltotta, hogy „Igen, igen, igen!" Belül forróság öntött el, nagy levegőt vettem és egy olyan, „ne gondolkozz rajta, csak gyorsan bökd ki" alapon beszélni kezdtem. – Megakarom találni Melie-t.
Tristan arca megkeményedett, majd félre nézett és a falat kezdte bámulni. Aztán az asztallapot, majd megrázta a fejét, és a pillantását újra rám emelte.
- Nyx, Melie...
- Nem! – vágtam közbe. – Ne merd ezt a mondatot befejezni.
- A francba Nyx! – csapott az asztalra, én pedig összerezzentem. – Ő a húgom. Mindennél jobban szeretném ha lenne rá esély, hogy viszontlássam. De nincsen, érted? El kellett fogadnom, hogy soha többé nem látom viszont, és jobban tennéd, ha te is elfogadnád végre, mert ez tény.
- Nem! – emeltem fel a hangom, és nagy lendülettel felálltam az asztaltól, a széket magam mögé lökve, hogy ne kelljen annyival Tristan alá alacsonyodnom. Persze még így is vagy két fejjel magasabb volt nálam, de mindegy. – És az istenért ne nézz rám így! Az utóbbi hónapokban mindenki így nézett rám, és elegem van belőle. Nem őrültem meg! – Kiabáltam rá. – Tudom, hogy ott van kint valahol. Valahol... muszáj lennie. Minden egyes nap felkelek, és azon gondolkozom, miért nem jön vissza, miért nem próbál valahogy kommunikálni velem. És igen, a történtek óta, mindenki pontosan ezt mondta, amit te. Ugyanezzel a pillantással néztek rám, és próbálták megértetni velem, hogy Melie meghalt, nincs többé. Én vagyok az egyetlen, aki kitart amellett, hogy márpedig kint van valahol. Nem lehet máshogy, mert akkor az azt jelentené, hogy egyedül hagyott. – a hangom fokozatosan elhalkult, éreztem, ahogy egész testemben megrázkódom. – Annyi kérdésem van, de egyikre sincs válasz érted? Válaszokat akarok, én... - a hangom elcsuklott, és éreztem, ahogy az első könnycsepp lefolyik az arcomon. Újra Tristan szemébe néztem, aki megdöbbent pillantását rám szegezte. – Nem is tudom elmondani hányszor próbáltam rávenni magam, hogy fogadjam el azt, amit mások mondanak. – folytattam, de a könnyek szüntelen folytak le az arcomon. – Nem sikerült, de rájöttem, hogy nem érdekel. Nem érdekel, ha mindenki azt gondolja, hogy vágyálmokat kergetek. Hiszek benne, hogy kint van valahol, és megakarom találni. Azt hittem sikerülni fog egyedül is, de rájöttem, hogy nem megy. Nem tudom egyedül végig csinálni, de még te is úgy nézel rám, mintha felakarnád hívni a legközelebbi elmegyógyintézetet. – a hangom újra kezdett emelkedni, még csak nem is szándékosan, de a sírástól egyre jobban rázkódtam, és ahogy kibeszéltem magamból a gondolataimat, úgy egyre zaklatottabb lettem.
- Tudom, hogy nem érted meg, de muszáj, hogy ezt megtegyem. Hogy megkeressem a válaszokat, mert ha nem, akkor tényleg belefogok őrülni. Márpedig mindennek ellenére, és annak, ahogy most nézel rám, nem vagyok őrült! – mondtam, és a könnyek csak gyorsabban kezdtek folyni az arcomon. Tristan mozdult, és tett vagy két lépést, már ott is volt előttem.
- Nyx... - húzott magához, és átölelt. Az arcomat a mellkasába temettem, és ott sírtam tovább.
- Nem vagyok őrült. – ismételtem meg suttogva. Nem is igazán Tristannak mondtam, sokkal inkább magamat győzködtem. Az utóbbi időben ugyanis nem egyszer eszembe jutott ez a gondolat. Amikor csak percekig néma csendben bámultam a falat, és azt vártam mikor kezd el csengeni a telefonom, Melie nevét kiírva.
- Tudom, hogy nem vagy az. – válaszolta halkan, és végigsimított a hajamon. Felzokogtam, mert nem bírtam visszafogni. – Cssshh... - csitítgatott, miközben még szorosabban ölelt át. A vállam rázkódott, de az ölelésében szépen lassan, fokozatosan kezdtem lenyugodni, és már csak halkan szipogtam az arcomat továbbra is az egyenruhájába fúrva.
- Olyan nagyon hiányzik. – suttogtam, amikor úgy ítéltem meg, hogy megtudok szólalni anélkül, hogy újabb zokogásban törnék ki. Tristan szótlan maradt, már nem is vártam, hogy válaszoljon, amikor egy hosszú perc múlva megszólalt:
- Nekem is.
***
Tristan autójában ültünk. Nem rendőrautóban, a saját fekete Dodge-jában. Visszahozott a kocsimhoz, de nem szálltam ki az autóból, helyette néma csöndben ültünk, és én azon gondolkodtam, hogy mit mondhatnék neki. A szobában történtek óta minden olyan homályos. Tristan beszél Lennyvel, meg még valakivel, Tristan beszél hozzám, én meg teszem amit mond. Közben azon járt az agyam, hogy a zavarodottságomat Tristan betudja-e a szobában történteknek. Az, hogy így kifakadtam, kiadtam magamból mindent, ami az elmúlt időszakban bennem motoszkált, és nem akartam róla beszélni, tényleg nagy hatással volt rám. De ha őszinte akarok lenni saját magamhoz, Tristan reakciója legalább olyan nagy hatással volt. Megnyugtatott, és hirtelen biztonságban éreztem magam mellette.
- Nem fogsz bajba kerülni, amiért kihoztál? Meg ezért az... egészért? – szólaltam meg, hogy megtörjem a csendet. Nem sokat fogtam fel abból, hogy hogyan is hozott ki, és hogy egyáltalán ilyet lehet-e csinálni. De volt egy olyan sejtésem, hogy ez az egész velem kapcsolatos dolog nem volt teljességgel szabályszerű.
- Segítek neked. – mondta, az ablakon kinézve. Nem válaszolt a kérdésemre, és ezt egy jelnek vettem, hogy –egyelőre- ne firtassam a dolgot. – De meg kell ígérned, hogy nincs több egyéni akció. – nézett rám.
- Oké. – bólintottam.
- Együttműködsz velem, hallgatsz rám, és nem csinálsz semmit elhamarkodottan.
- Értettem főnök. – bólintottam ismét. Tristan halványan elmosolyodott.
- Egyébként... végülis nem mondtad el, hogy mit is akartál elérni ezzel a graffiti-hadművelettel? – intett a fejével az épület felé, ahova a tetoválásom mintáját rajzoltam.
- Öhm... - ezúttal rajtam volt a sor, hogy kibámuljak az ablakon át. – Nos, én elakartam érni, hogy letartóztassanak.
- Ez a része sikerült. De miért is akartad ezt? – vonta össze a szemöldökét.
- Hát, izé, hogy... szóval, hogy hozzáférhessek Melie aktájához. – néztem rá, Tristan pedig olyan arcot vágott, mint aki nagyon várja, hogy azt mondjam: „Nyugi, csak vicc volt!".
- Ez komoly? – nézett rám kérdőn, mikor nem folytattam. Tétován bólintottam. Tristan őszintén nevetni kezdett. – Nyx, ez a leghülyébb ötlet, amit valaha hallottam.
- Kösz. – húztam el a számat.
- Mármint most komolyan. Annyi sebből vérzik az egész, hogy szinte össze sem lehet számolni. Először is, hogyan terveztél eljutni az aktájához? Azt se tudod, hogy hol van. Ha az egész főkapitányságban egy lélek sem lett volna rajtad kívül, még akkor is, tíz az egyhez, hogy sikerült volna megtalálnod. Ráadásul mi van, ha nem én tartóztatlak le, hanem valaki más? Akkor mit csinálsz, hm? Arról nem is beszélve, hogy...
- Jól van, oké, vettem, hülye ötlet volt. – szakítottam félbe. – Akkor segítesz?
Tris kelletlenül megcsóválta a fejét, majd rám nézett.
- Azt hiszem muszáj lesz. – válaszolta, majd újra kinézett az ablakon, az „alkotásom" irányába. – Ez mit jelent?
- Öhm... - ezt nem fogom elmondani neked. – ez csak egy forma. – válaszoltam. Tristan olyan pillantást küldött felém, mintha azt mondaná: „rendben vettem, nem rám tartozik"
- Szóval?
- Szóval mi?
- Hol kezdjük?
- Hé, Nyx lassíts jó? Azt mondtam segítek. Ma túl sok minden történt egyszerre. Hagyd hogy megemésszem, aztán majd együtt kitaláljuk rendben?
- Rendben. – sóhajtottam. – Akkor... azt hiszem ideje lenne hazamennem. – mondtam, Tristan pedig válaszul bólintott. Már kinyitottam az ajtót, amikor megszólalt.
- Addig nagyon kérlek próbálj nem bajba keveredni. – nézett a szemembe, majd hozzátette: - Legalábbis ne nélkülem. – tudom én, hogy semmire nem célozgatott ezzel a kijelentéssel. De mégis az egész testem forrósodni kezdett, és alig mertem lélegezni.
- O...oké. – bólintottam lassan, majd kiszállta a kocsiból, becsaptam magam után az ajtót, és a sajátomhoz sétáltam.
***
Kihalásztam a táskámból a lakáskulcsot, és kinyitottam az ajtót, majd beléptem az előtérbe. Alig vettem le a blézerem, Lena megjelent a lábamnál, és boldogan csóválta a farkát.
- Szevasz, kislány. – borzoltam meg a feje búbját. A konyha felé vettem az irányt, egy pohár narancslé reményében, amikor megláttam anyát a nappaliban olvasni.
- Szia Anya! Hogy hogy itthon vagy? Azt hittem majd csak este jössz.
- Igen, úgy volt. De aztán Cathlyn kisfia belázasodott, így a megbeszélést áttettük jövőhét keddre.
- Értem. – a hűtőhöz sétáltam, és kivettem belőle a narancslevet, majd egy üvegpohárba öntöttem belőle.
- Milyen napod volt kicsim? – kérdezte anya, és félre tette a könyvét. Ez, jeles utasítás volt arra, hogy üljek le mellé, és meséljem el a napom. Ha akarom, ha nem.
- Nos... - köszörültem meg a torkom, és leültem a mellette lévő fehér fotelra. Majdnem letartóztattak gyorshajtásért, egyébként már másodszor kaptak el, de végülis nem vittek be, mert Tristan túl rendes, ezért úgy döntöttem, hogy graffitizek egy kicsit, hogy végre hajthassam az abszolúte béna tervemet, hogy belepillanthassak Melie aktájába, de ismét Tristan jött, ezért bár bevitt a rendőrségre, ahol be is vonszolt magával egy férfi mosdóba, aztán egy vallató szobába, végül valahogy kihozott, és megegyeztünk, hogy segít nekem utánajárni a válaszoknak Melie eltűnésével kapcsolatban. Ja és azt is mondta, hogy csak vele kerülhetek bajba, amitől olyan gondolataim támadtak, amiket ha tudnál, tuti bezárnál a szobámba, egy illemkönyv társaságában. És veled mizu, anyu?
- Igen? – bíztatott folytatásra, amikor nem szólaltam meg.
- Hát, szóval semmi különös. Elmentünk Codyval enni egy új gasztro bárba. Jó volt. – mondtam, és belekortyoltam a pohár narancslevembe.
- Nagyszerű. Melyikbe? – mosolygott. Cody tényleg beszélt egy új gasztro bárról, a napokban. Csak hogy fogalmam sincs, hogy mi volt a neve.
- Huu, mi is? Nem is tudom. De olyan zöld volt benn minden...
- Zöld?
- Hát igen, tudod a bútorok... meg a... izé, a párnák. Azt hiszem, valami „Sz" betűs volt... - próbálkoztam azzal, ami éppen eszembe jutott.
- Ohh, a Szezám? – Mi? Hát fogalmam sincs...
- Igen az! – bólogattam hevesen.
- Azt én is kiakarom próbálni. Libby, és Chared, tudod voltak egyszer itt vacsorázni...
- Ahha. – bólogattam továbbra is buzgón bár fogalmam sem volt, hogy ki az a Libby meg Chared.
- Na, szóval ők imádják az ilyen különleges éttermeket. Valamelyik nap voltak ott, és azt mondták rendkívül ízletes ételeket főznek.
- Igen, igen, nagyon jó volt. – Helyeseltem, majd újabbat ittam a narancslémből.
- Szuper, áthívhatnád egyszer Codyt vacsorára, szívesen megismerném.
- Persze, majd mondom neki. – bólintottam mosolyogva, hálát adva, hogy nem firtatja tovább az étterem dolgot. Mert gőzöm nincs mit mondtam volna, ha megkérdezi milyen menüt ajánlok, mit egyen, majd amikor ellátogat ebbe az étterembe, amiről egyébként fogalmam sincs, hogy hol van, vagy hogy néz ki.
- Megyek lepakolom a szobámba a cuccom. – álltam fel a táskámat szorongatva.
- Rendben drágám. Ha gondolod, este nézhetnénk egy filmet.
- Okés. Henry?
- Nagyon sok dolga van ezen a héten. De holnapután ha minden igaz, jön. – válaszolta anya, és már vissza is vette a könyvét maga elé. Bólintottam, majd felmentem a lépcsőn a szobámba. Ledobtam a táskámat az ágyamra, és leültem mellé. A laptopom még be sem kapcsolt amikor csörögni kezdett a mobilom. Előkotortam a táskám aljáról, és ránéztem a kijelzőre, ami Maya nevét írta ki. Gyorsan elhúztam az ujjam a „fogadás" irányába, és a fülemhez emeltem a telefont.
- Maya?
- Na, végre, hogy felvetted. – sóhajtott bele a telefonba.
- Igen, tudom bocsi, múltkor elfelejtettelek visszahívni.
- Semmi gond.- válaszolta. Annak ellenére, hogy tudtam: nagyon is gond neki. De nem szól érte, mert Melie eltűnése óta azon aggódik, hogy elég nekem egy rossz szó is ahhoz, hogy kivessem magam az ablakon.
- Mi a helyzet?
- Hazamegyek a szülinapodra! – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- A szülinapomra? Úgy emlékszem anya azt mondta, hogy előbb.
- Igen, igen, egy héttel előbb. De tudok maradni tovább, úgyhogy a szülinapodon is ott leszek. Ami tudod mit jelent!
- Hogy az én bulimra senki nem fog eljönni, mert előtte a te anya által szervezett üdvözlőpartid annyira zseniális lesz?
- Baromság. – válaszolta.
- Jó, nem amúgy komolyan nem akarok bulit Maya. Tényleg.
- Még nagyobb baromság. Soha nem hagyjuk ki a Halloweeni szülinapi bulidat. Soha!
- Igen, mert... - kezdtem, de Maya a szavamba vágott.
- És nem érdekel mit mondasz, akkor is megfogjuk rendezni ezt a bulit, ha apokalipszis lesz, és zombik lesznek az egyetlen vendégek.
- Jó, az amúgy király halloween lenne. – nevettem fel.
- Na. Ezt akarom hallani. Nagyon szuper lesz. Idén ketten szervezzük. Mostanában amúgy sincs nagyon időnk meg lehetőségünk nővér-húg programra. Tényleg megakarod fosztani ettől az egyetlen nővéred Nyx, komolyan?
- Jól van, jól van. Megszervezhetjük.
- Áááá, annyira jó lesz! – visított bele a telefonba. – Már egy csomó mindent elterveztem. Én már csináltam magamnak egy vendég listát, de majd küld át a tiédet is, hogy senkit ne hagyjunk ki.
- Rendben. – mondtam mosolyogva. Hiányzott a nővérem. Főleg ebben az időszakban. A jelenléte olyan volt számomra, mint egy terápia. – Akkor ez azt jelenti, hogy két hét múlva már itt is vagy?
- Igen, hát nem nagyszerű?
- De, tényleg az. – helyeseltem.
- Ígérem nem bánod meg. – mondta. És majdnem hozzátettem, hogy: Hát azt nagyon remélem.
-------------------
Sziasztok, bocsi, egy kis egyéni reklám! Mivel a történet Chicagoban játszódik, megkérhetnélek titeket, hogy akinek ideje engedi egy lájkal növeli az esélyeimet a Camp Leaderes versenyen, hogy lehessen esélyem a nyereményre? :)
A Chicagoban készült képemet kellene lájkolni, ami így néz ki:
https://scontent.fbud1-1.fna.fbcdn.net/v/t1.0-9/14568130_1111186252268613_3081769081505403575_n.jpg?oh=3f617f91a4ef62cb9b184fe035d0c145&oe=585FE71E
Ezen az oldalon: https://www.facebook.com/campleadershungary/photos/a.1111184945602077.1073741853.404702986250280/1111186252268613/?type=3&pnref=story
Nagyon szépen köszönöm annak, aki segít! :)