Valaha én sem voltam több mint egy halandó, egyszerű vágyakkal. Aztán jöttek a Mikaelsonok, és felforgatták az egész életemet. Ők jelképezték a hurrikánt, hirtelen jöttek, pusztítottak, de engem mégis magukkal vittek. Az életem megváltozott, én pedig külső szemlélőként néztem, és nem volt beleszólásom.
Észre sem vettem, mikor vált belőlem igazi szörnyeteg. A tetteim már messze nem tükrözték azt a lányt, aki egykor voltam, aki a máglyán könyörgött a családjának, hogy segítsenek rajta. Az egész életem megváltozott, ahogy megismertem a vámpírokat, és felébredt bennem irántuk a szimpátia. Sajnáltam őket, hiszen menekülniük kellett az apjuk elől, aki meg akarta őket ölni. Együtt tudtam érezni velük, és kényszert éreztem az iránt, hogy segítsek nekik. Nem tudtam, miért is tartottak maguk mellett, ez olyan titok lehetett, ami mind a mai napig nem derült ki. Senki nem árulta el, aki pedig megtehette volna, ahhoz nem tudtam visszamenni, és nem is vágytam rá. Ez a személy az anyám, aki életet adott nekem, aki végül elfordította a fejét, mikor a lángok a húsomba kaptak.
Végül rájöttem, túl késő lenne megint azzá lennem, aki voltam. Nem akartam ilyenné válni, egy szörnyeteggé, aki igazából sehová sem tartozik, de immár ezen változtatni aligha tudnék rajta. Az, amivé lettem, lehetőséget adott ahhoz, hogy megismerjem milyen, mikor átjár a mágia, és saját erőmmé alakíthatom az engem halhatatlanná tevő varázslatot. Ez nem pontosan az, amire vágytam, hiszen nincsenek gyökereim, nincs szülőföldem, sem kovenem, de még így is erősebb lehetek, mint valaha álmodtam. Ez juttatott el eddig, ez segített a bosszúm elérésében, hiszen az éltetett.
Hiába hazudnék magamnak, az igazság nem változna meg hirtelen, így be kellett vallanom; elhomályosította a józan eszem az évszázadok óta bennem élő vágy a vendettámra az ellen, akit okoltam azért, amivé lettem. Persze egykor én is igazi halhatatlan lény akartam lenni, hogy soha ne veszítsem el Elijah-t, de mikor akaratlanul is befejeztem az átalakulást azzal a szerencsétlen férfival, aki csak segíteni akart, megijedtem. Ez tényleg egy átok volt. A vérszomj folyton mardosott belülről, és olykor erősebbé vált attól függően, mennyit varázsoltam. A két énem egymással harcolt, és minden egyes igével a boszorkány gyengítette a vámpír felem. Érdekes kettősség volt ez, és gondolataimban ezerszer lejátszottam már ezt a harcot. Évtizedekig vámpírként éltem, pusztítottam, holott amire igazán vágytam, az a boszorkányság volt, a kellemetlen következmények nélkül.
Most viszont nem hátrálhattam meg. Hiába mardosott az éhség, hiába éreztem olykor lehetetlennek a két testvér egymás ellen fordítását, nem adhattam fel. Megragadtam a nyakamban lógó sólymot jelképező kis medált, és lehunytam a szememet. Olyan könnyű lenne a tulajdonosának a mágiájához kapcsolódva erősebbé válni, de nem akartam visszaélni Vincent bizalmával. Fogalmam sincs, miért éreztem így, hiszen a legtöbbször nem éreztem mások iránt együttérzést, főleg egy olyan lény iránt, aki menekül a boszorkányság elől. Minden bizonnyal hatalmas lépés lehetett tőle megbízni bennem és megosztani velem az erejét.
– Hogyan tovább? – motyogtam magam elé, de végül elengedtem a medált, és ellöktem magam a folyosó falától. Várt még rám egy hatalmas feladat, nem húzhattam tovább az időt, hiszen már így is eléggé elkalandoztak a gondolataim. Végigsétáltam a folyosón, majd megálltam az ajtóban, egyenesen Klaus ernyedt testét szemlélve. Most olyan sebezhető, futott át a gondolat az agyamon, melynek nyomán egy gúnyos félmosoly jelent meg arcomon.
– Vajon Freya keres már titeket? – hívtam fel magamra a figyelmét, melyre felemelte a fejét. Tekintete fáradtnak tűnt, de mégis láttam azt a csillogást, ami semmi jót nem sejtetett. Igyekeznem kell nem idő előtt elengedni őt, de hamarosan kezdetét vette a végső fázis.
– Csináld csak az ostoba kis játékodat! Elijah úgy is megbocsájt majd! Mindig megbocsájt! – vigyorgott rám elégedetten. Gyengesége ellenére mégis feltápászkodott, hogy úgy nézzen farkasszemet velem.
– Ebben nem is kételkedem! Azt is megbocsájtotta, hogy szándékosan közénk akartál állni – emlékeztettem a múltra, ezzel felvezetve a következő lépést. Nem volt sok közös titkunk, de ami igen, az a súlyosabb kategóriába tartozott.
– Nem teszed meg! – rázta meg hevesen a fejét, én pedig vidáman bólogattam vele ellenkezve ezzel.
– Már hogyne tenném! – feleltem, majd egy halk suttogás hagyta el a szám. Klaus ellenkezett, felkiáltott, de nem tehetett az emlék ellen semmit. Most én voltam az, aki a kezében tartotta a dolgokat, és kifejezetten élveztem... Talán tényleg szörnyeteggé váltam, de jelen helyzetben ez a szörnyeteg segített végigmenni az előre kikövezett úton.
Elvarázsolva néztem a táncoló tömeget. A bálterem csodálatosan feldíszítve adott otthont a télköszöntő bálnak, melyet most is - mint az előző évben – a Mikaelson család tartott meg. A faluban sokan szerették a családot, és a különböző események megünneplésére rendezett báljaikat. Talán ezzel lopták be magukat az emberek szívébe, hiszen ha tudták volna amit én, valószínű rettegve kerülnék el az egész famíliát. De így, hogy a sötét titkok az éjszaka homályában rejtőztek, vidáman ünnepeltek.
Vacsora után a bor is szépen fogyott, és az arcok nemcsak az órák óta tartó tánctól váltak pirospozsgássá. Én elvesztettem szem elől Elijah-t, csendesen lötyögtettem az egyik félreeső sarokban a boromat. Nem jellemző rám az ivás, így csak ritkán emeltem a számhoz a poharat. Végül úgy döntöttem, hogy kiosonok a csípős levegőre egy kicsit.
– Azt reméltem, mára már nem leszel itt – szólalt meg egy rideg hang a hátam mögött. Minden gondtalanságom elszállt, és gyomrom görcsbe rándult. Féltem Klaus-tól, de szerettem Elijah-t.
– Nem hagyom el a bátyádat... Szeretem őt, és ha neked ez nem tetszik, sajnálom! – nem tudtam, honnan volt ennyi bátorságom ahhoz, hogy ilyen ellenséges hangot üssek meg Klausszal szemben, aki itt helyben kitéphetné ezért a szívem, de talán azért, mert Elijah-nak elmondtam, ha esetleg valami bajom esne, az Klaus miatt lesz. Nem akartam ellenségeskedést szítani közöttük, de Elijah kiszedte belőlem az igazat.
– Akkor majd ő hagy el téged! – szorított a falnak hirtelen, majd könyörtelenül az ajkamra tapadt ajkával. Jobbjával a fenekembe markolt, míg balját a torkomra fonta, jelezve ezzel, hogy ő lesz az, aki irányít. Minden erőmmel tiltakoztam ellene, és a közelsége ellen. Irritált, és zavart, hogy ennyire erőszakos. A poharat kiejtettem a kezemből mikor meghallottam a lépteket, elengedett, és egy szánakozó arckifejezéssel meredt Elijah hitetlen arcára.
– Amelia.. – rázta meg a fejét, majd hátat fordított, és elviharzott.
Természetesen utána rohantam, mert tudtam, hol keressem őt. Végül az üvegházban találtam rá, hiszen mindig oda ment, ha valami bántotta.
– Elijah, én sajnálom. Ő kezdte az egészet! Klaus nem kedvel engem... Soha nem tennék veled olyat, amivel összetöröm a szíved! – magyarázkodtam lassan felé sétálva. Nem akartam elveszteni őt. Olyan makacs módon ragaszkodtam hozzá, hogy észre sem vettem, mennyire nem érdekelt más rajta kívül.
– Miért kéne hinnem neked? – kérdezte Elijah vádlón. Közben felém fordult, így láthattam csalódott tekintetét, és tudtam, hogy én okoztam a fájdalmát.
– Mert igazat beszél, fivérem! – szólalt meg a hátunk mögött Klaus. Értetlenül fordultam felé, miközben végignéztem, ahogy közénk sétál. – Félreértelmeztem a jeleket. Az elutasító magatartásom pusztán azért tapasztalhattad, mert tiszteletben tartottam, hogy a bátyám menyasszonya vagy, de az imént nem tudtam parancsolni az érzéseimnek, kérlek bocsássátok meg nekem! – Klaus csak beszélt, én pedig nem értettem, mire fel ez a hirtelen váltás. Eddig gyűlölt, mindent megtett, hogy elválasszon Elijah-tól, most pedig előállt valami olyannak, hogy gyengéd érzéseket táplál irántam?
Elijah-ra pillantottam, és láttam az arcán ugyanazt az értetlenséget, ami minden bizonnyal az én tekintetemben is ott volt.
– Miért pont most? – törte meg a csendet végül Elijah.
– Nem tudom, talán a fejembe szállt a bor – válaszolt ártatlannak látszó tekintettel, miközben Elijah-hoz sétált, és a vállára tette kezét. A belső hangom veszélyt jelezve sikoltozott, de nem mertem szóvá tenni.
– Nem fordul elő többet. Megbocsájtasz? – nézett Elijah szemébe Klaus. Mintha hipnotizálni akarta volna, én pedig próbáltam kiolvasni a tetteiből, mire is készült valójában. Hosszú másodpercekig egymást fürkészték, én pedig attól tartottam, hogy valami nagy baj fog történni, de végül az idősebb testvér átkarolta a fiatalabbat. Szent volt a béke. Nagyon sóhajtva léptem közelebb Elijah-hoz, remélve, hogy megbocsájt azért, amit nem tettem. Ő kezdeményezett, és elengedve Klaust, most engem húzott magához. Megnyugodtam. A karjai jelentették számomra az otthont, és megadón simultam mellkasára, majd felnéztem egy csók reményében. Végre mosoly jelent meg ajkain, láttam, ahogy megkönnyebbül. Közelebb hajolt hozzám, én pedig hagytam, hogy szája súrolja az enyémet, de a várva várt csók elmaradt. Egy reccsenést hallottam, majd Elijah összeesett előttem, és Klaus tekintetével találtam szembe magam.
– Nos, akkor azt hiszem, a nehezebb utat választjuk! – csapta össze tenyerét, és a mosolya változaltanul ott ült ajkán.
– Bármit akarsz, nem teszem meg! – ellenkeztem megmakacsolva magam.
– Akkor kiadlak a családodnak, akik bármit megtennének azért, hogy végre befejezzék a kivégzésedet! – hangzott el a rettegett mondat, arca komolysága pedig nem utalt arra, hogy csak hazudik.
– Ez csak egy trükk, amivel rá akarsz venni arra, amit akarsz!
– Valóban? Hetekkel ezelőtt küldtem egy emberemet a kovenedhez, aki valószínűleg már odaért, és elárulta, hogy merre tartózkodsz, és úton vannak ide. Vagy talán már ide is értek?
– Blöffölsz! Nem tennéd ezt velem... A bátyáddal – intettem Elijah felé, de talán túl naiv voltam.
– Ó, valóban? – vonta fel a szemöldökét kérdőn, időt hagyva arra, hogy meggondoljam magam.
Egy pillanatig csendesen állt, majd először Elijah-ra pillantott, aztán a szemembe nézett. Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő, ám a következő tette ellen már nem tudtam védekezni. Olyan hirtelen esett a torkomnak, hogy egy apró sikoltásra volt csak időm, utána a fogai felszakították a bőröm. Próbáltam eltolni magamtól, de erősen tartott, az erőm pedig fogyatkozott. Sötét foltok úsztak be szemem elé, és csak halványan éreztem, hogy tehetetlenül zuhanok a földre. Utolsó pillantásommal Elijah arcát kutattam, majd elvesztettem az eszméletemet.
Egy fémes ízt éreztem a nyelvemen, mely visszarángatott a valóságba.
– Amelia... Ne hagyj itt, kérlek – hallottam meg Elijah kétségbeesett hangját, és rájöttem, hogy a csuklójából itatott a vérével, hogy meggyógyuljak. Lassan nyitottam ki a szemeimet, amire megkönnyebbült sóhajjal szorított magához. Elvesztem az ölelésében, de ezzel egy időben ráébredtem, hogy túl önző voltam.
– Mi történt? – húzódott hátrébb Elijah, miközben segített felülni.
– Azt hiszem, elvetettem a sulykot – motyogtam magam elé, és tudtam, hogy még egyszer utoljára beszélnem kell Klausszal.
- Hogy mit csináltál?
– Nagyon szeretlek! – csókoltam meg, hogy ezzel eltereljem a figyelmét a szavaimról. – Beszélek Klausszal... – Választ sem várva pattantam fel, majd indultam az említett férfi keresésére. A mi szerelmünk nem teljesedhetett be, legalábbis nem olyan áron, amiben Elijah csúnyán összebalhézik Klausszal. Ezt nem engedhettem.
Lábaimat sietve szedtem a folyosókon, de lehetetlennek tűnt, hogy megtaláljam őt. Mintha a föld nyelte volna el, de ezt kizártnak tartottam, így pár perces pihenő után folytattam a kutatást.
A kastély most még hatalmasabbnak tűnt, és egyre kétségbeesettebben nyitottam be minden szobába, majd az alagsorba mentem. Tudtam, hogy nem lehetnék itt, mert a testvérek megtiltották nekem, de most nem érdekelt. Valami azt súgta, idelenn fogom megtalálni. Éreztem valami megmagyarázhatatlan erő húzott egyre beljebb, mígnem azon kaptam magam, hogy a lépcsőn sétálok lefelé. Sietve szedtem a lábam a hűvös folyosón, egy-egy ajtón bekukucskálva. Az egyik mögött viszont érdekes felfedezést tettem. Több koporsót láttam a félhomályban, és a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Halk léptekkel közelebb sétáltam, és óvatosan felemeltem az egyik tetejét. Egy barna hajú férfit láttam meg benne, és arca szürkés színe ellenére is észrevettem a hasonlóságot közte és Elijah között. Nem tudtam mire vélni ezt, ezért megnéztem a másik koporsót is, amiben szintén egy férfi volt. Idősebb, és kevésbé hasonlított a fiatalabbnak ítéltre, de egy közös pontot fedeztem fel mindkettejüknél. A mellkasukból egy tőr állt ki, talán ez lehetett a felelős az állapotukért? Egyértelműen halottnak tűntek, de Klaus szerint őket nem lehet megölni. Akkor az előttem fekvők miért halottak? A tekintetem újra és újra a tőr markolatára siklott, majd a kezemmel megérintettem a hűvös fémet.
– Én nem tenném... Finn nagyon unalmas figura. – Ijedtemben ugrottam egyet, és meg is feledkeztem a többi koporsóról. Vajon abban is testek fekszenek? Klausra néztem, aki a frászt hozta rám azzal, hogy megszólalt a hátam mögött.
– Mióta állsz ott? – kérdeztem, de a remegésem nem hagyott alább.
– Ő Finn, a legidősebb, a másik pedig Kol. A maradék két koporsó Elijah-nak és Rebekah-nak van fenn tartva arra az esetre, ha olyat tesznek, ami nem fér össze a családunk érdekeivel – kezdett beszélni, meg sem hallva a kérdésemet. Próbáltam felfogni azt, amit mondott, de képtelenség. Ezt ép eszű ember nem tartja normálisnak. Elijah és Rebekah hogy képes így élni?
– Szóval manipulálod őket, és ha mégis ellenkezik a véleményük a tieddel, ide jutnak?
– Itt van idejük átgondolni a hibáikat.
– És miért mondod el nekem?
– Hogy tudd, Elijah miattad fog ide kerülni!
– Nem – ráztam hevesen a fejem, reméltem, hogy hazudik, hiszen nem lehet ilyen kegyetlen.
– A kovened minden bizonnyal ebben a pillanatban figyeli Elijah-t egy szavamra várva. Szóval alkut ajánlok – sétált közelebb hozzám, majd lezárta a két koporsót.
Nem válaszoltam, mert féltem, hogy annak csak én iszom meg a levét, így türelmesen vártam arra, hogy elmondja, amit akart. Vele szemben tehetetlen voltam, túl erős hozzám képest, és ha igazán őszinte akartam lenni, kezdtem belefáradni ebbe az örökös hadakozásba.
– Ha elmész, nem hagyom, hogy a kovened utánad menjen – mondta végül hosszas hallgatás után. – Mondd Elijah-nak, hogy rájöttél, hogy világot akarsz látni, vagy hasonlók, és nem vágysz másra, csak az utazásra...
– És ha nem teszem?
– A kovened állítólag jó abban, hogyan feledtessen el dolgokat vagy személyeket valakivel. Felajánlották, hogy megteszik, csupán téged kérnek cserébe. – Ezt már jobban el tudtam képzelni. A boszorkányüldözések óta a kovenem bárhol járt, soha nem felejtettek el átkot szórni az emberekre, hogy elfeledjék őket.
– És gondolom boldogan mondtál igent – jegyeztem meg kicsit szarkaszrikusan. Úgy éreztem, mindent elvesztettem.
– Én mindenképpen jól járok. Csak az a kérdés, hogy te mit akarsz?
– Szeretnék elbúcsúzni tőle, és...
– És?
– Hajlandó vagyok megtenni azt, amit a kovenem ajánlott neked, ha segítesz, hogy elnyeljem az erejüket. – Nem tagadhattam le, mennyire gyűlöltem magam azért, amiért ezt kimondtam, de rettegtem attól, hogy ismét a kovenem kezére juthatok.
– Rendben, de én szabom meg az új emlékeket – nyújtotta Klaus felém a kezét, várva a beleegyezésemet.
– Csupán annyit kérek még, hogy várd meg, ameddig összekapcsolódnak – siklottak hideg ujjaim a tenyerébe. Ő bólintott. Elégedett volt magával, és ezt le sem tagadhatta. Győzött, én pedig elvesztettem a harcot, a szerelmemet, az életemet, mindent...
– Hogy tehetted ezt? – vádolt Elijah szárazon. A szemében gyűlölet ébredt, és ahogy rám emelte a tekintetét, lehajtottam a fejem. – Válaszolj! – csattant fel dühösen, melyre összerezzentem. Soha nem láttam azt az undort az arcán, ami most megjelent rajta.
– Rettegtem. Én csak egy halandó voltam, Klaus pedig könnyűszerrel megölhetett volna! – védekeztem úgy, mint rég. Sebezhetőnek éreztem magam, de nem lehettem többé az. Könnyeim mégis marták a szemem, így összeszorítottam az állkapcsomat, és visszatartottam a lélegzetemet is.
– Szólhattál volna!
– Akkor koporsóba kerültél volna, ameddig meg nem halok!
– Meg tudtuk volna oldani!
– Hazugság! Klaus gyűlölte a tudatot, hogy veled vagyok, hogy miattam elhagyhatod őt! Soha nem hagyott volna békén!
Mindketten kiabáltunk a másikkal, indulatból beszéltünk. Szavai sértettek, ahogy az emlékek okoztak neki fájdalmat, holott még nem is tudta a teljes igazságot.
– Mutasd meg a többit! Azt, ahol elvetted az emlékeimet! – Nem kért, hanem utasított. Ridegen méregetett, éreztem a haragját, amit egyelőre próbált visszafojtani. Egyetlen előle eltitkolt emlék maradt hátra, én mégis haboztam.
– De... Biztos, hogy készen állsz?
– Csak mutasd meg! Látni akarom az árulásotokat! – emelte rám fagyos pillantását. Csalódott bennem? De hiszen nem is emlékezett arra, amit ketten átéltünk. Csak azt látta, amit Klaus ellene elkövetett, mert azt akartam, hogy tisztán lásson. Most úgy tűnt, hisz nekem, így attól féltem, hogy a régi varázslat egy-egy helyen rést kapott, és ennek köszönhetően kiszivárgott valami, ami kíváncsiságot ébresztett Elijah-ban. Mégis azt éreztem abból, ahogy rám nézett, hogy az egész tervem össze fog omlani. Talán nem kellene rámutatnom, talán ezt az egy emléket ki kellene hagynom.
– Mire vársz? – sürgetett, én pedig a következő lépésemen tanakodtam. El kell engednem, ahogy Klaust is. Elvégre ő vette el tőle a boldogság lehetőségét, én csak gyáva voltam. Féltem a haláltól, és a ránk váró küzdelmektől. Klaus idővel megölt volna, amit tettem, akkor lehető legjobb döntés volt. Most viszont elárasztott a millió kétely, hiszen tudatosult bennem, hogy akár én is meghalhatok. De ezt a kockázatot vállalnom kellett, és ha bajom esne, a szellemek biztosan értesítik majd Davinát. Éreztem, hogy figyeltek, így nem hezitálhattam tovább, meg kellett tennem az utolsó lépést, és míg az emlék rabul ejti a testvéreket, ki tudok találni valami megoldást arra, hogy életben maradjak.
Elijah-ra pillantottam, majd megérintettem a homlokát. Szeme lecsukódott, én pedig meglazítottam a csuklóját szorító szíjakat. Papa Tunde pengéjét a kezemben forgatva sétáltam át Klaushoz, aki ájultan lógott a láncokon. Eléggé legyengítettem ahhoz, hogy ne törhesse át az építményt védő pajzsot, így megtörtem a kört, ahogy Elijah-nal is tettem, végül visszasétáltam az egykori vőlegényemhez. Ott akartam vele lenni, amikor felébred, még akkor is, ha én leszek ezzel az első célpontja.
A boszorkányok Klaus jelére vártak csupán, és amint megkapták, kör alakba rendeződtek Elijah körül. Megfogták egymás kezét, és mormolni kezdtek egy igét, mellyel összekapcsolódtak, majd a következő pillanatban Elijah a fejéhez kapott. Ordítása hatalmas fájdalomról árulkodott, és a tűz fényénél láttam megeredni a vérét az orrából, a szájából, a szeméből és a füleiből. Aggódtam érte, így idegesen indultam el felé, de Klaus visszatartott.
– Engedj el! Megígérted, hogy elköszönhetek tőle! – kiabáltam hisztérikusan, miközben szabadulni próbáltam a szorító karok közül.
– Tartsd magad a tervhez, különben én égetlek el máglyán! – sziszegte Klaus a fülembe, én pedig megdermedtem. Féltem a tűztől, még mindig éreztem magamon a húsomba maró lángokat. Abbahagytam a tiltakozást, így Klaus elengedett. Lassan sétáltam a kör felé, a boszorkányok most úgy sem vettek észre, mert lekötötte őket az, hogy legyengítsék Elijah-t. Kerestem az arcot, mely szenvtelenül mondta ki a halálos ítéletemet, majd mögé álltam. A koven vezére a legjobb préda, hozzá kapcsolódott mindenki más is. A csuklójára helyeztem a kezem, és éreztem az erejét, amely lassan áramlott belém. Halvány vöröslő fény futott végig minden boszorkány kezén, és mikor elég erős voltam, magamban igét szórtam rájuk.
– Törjétek meg a kört! – kiabált Virginia, a koven vezetője.
– Az nem fog menni! – sziszegtem a fülébe gyűlölettel átitatott hangon. Küzdött ellenem az egész koven, de nem tudták megtörni a kört egészen addig, ameddig a mágia bennük volt. Úgy terveztem, az összes varázserőt elszívom belőlük, de végül egy idegen erő szakította meg folyamatot, majd felnéztem. Többen ájultan estek össze, vagy talán meg is haltak, és ezért nem tudtam befejezni, amit elkezdtem. Elijah kihasználta azt a rövid időt, ameddig senki nem figyelt rá, ám mikor a negyedik boszorány felé indult, egy erő ragadta el őt. Az életben maradtak felém indulva próbáltak leteríteni, de most én voltam fölényben. Megölhettem volna őket, de nem tudtam megtenni, csak egy tűzkört teremtettem köréjük, melyből nem tudtak kilépni, és idő kellett, hogy az erejük visszatérjen, amivel megtörhetik a kört.
– Most te jössz! – hívta fel magára a figyelmet Klaus. Elijah-val hadakozott, akit egy fához kötözött éppen. – Ne szegd meg az alkud!
– Amelia, nem kell ezt tenned, ne hallgass rá! – kérlelt Elijah, melytől a torkomban gombóc nőtt, a szemeimet pedig savként marta a visszatartott könny.
– Meg kell tennem, Elijah! Nem tehetek ellene semmit... – szipogtam utat engedve a könnyeimnek. Biztosra vettem, hogy sejtette, mire készülök.
– Gyűlölni foglak!
– Tudom. Ha gyűlölsz, könnyebben elfelejtesz majd!
A szívem megszakadt, ahogy láttam Elijah szeméből eltűnni a szerelmét, és csalódottság vette át a helyét. Felemeltem a kezem, és a halántékához értem hideg ujjaimmal. Folyamatosan szabadulni próbált, és fenyegetőzött.
– Ha újra emlékezni fogok, soha nem bocsájtok meg neked, fivérem! – intézte szavait Klausnak, majd rám nézett, és tekintetéből kiolvastam, hogy nekem sem. Halványan még hallottam Klaus válaszát, valami olyasmit mondott, gondoskodik arról, hogy ne történjen ilyen, de én egy igével gyengíteni kezdtem Elijah-t, majd az emlékeit próbáltam módosítani. Csak az igét tudtam, így nehezebben ment, mint hittem, de végül megláttam mindent, és könyörtelenül elvettem tőle. Így lett a kapcsolatunkból plátói szerelem, amit beárnyékolt Klaus közelsége, a szerelmünkbe beférkőzött a féltékenység, és egy hamis kép, mintha igazából Klaus-hoz vonzódtam volna. Eleinte Elijah tiltakozott, de ahogy az emlékeit lassan újak fedték el, úgy lett könnyebb dolgom. Aztán az utolsó kép következett. Klaus azt akarta, hogy Elijah végleg meggyűlöljön, így lettem én az áruló, aki az apjuknak jelentett róluk mindent.
– Bocsáss meg! – suttogtam zokogva, mikor Elijah tekintetében undor jelent meg a látványomra. Még mondani akartam valamit, már nyitottam is ajkamat, de ekkor minden elsötétült.
Csendesen vártam, míg Elijah kinyitja a szemét, kezemben még mindig a tőrt forgattam. Számolnom kellett azzal, hogy az első áldozata én leszek haragjának, mert megszegve a neki tett ígéretemet, elárultam őt, így felkészültem erre a lehetőségre is.
– Hol van Klaus? – szólalt meg Elijah egy nyögés kíséretében, majd szenvtelenül emelte rám tekintetét.
– Az épületben – feleltem tömören. Megrántotta a csuklóját, és a szíj engedett. Éreztem a visszafojtott haragját, de nem mozdultam a helyemről, mert tudtam, hogy megérdemelném. Fájdalmat akartam okozni Klausnak, de mindhárman sérültünk, és a legrosszabb érzés az a bűntudat volt, ami belülről emésztett, és marcangolt apró darabokra.
Végignéztem, ahogy felül a rozoga ágyon, majd észrevette a kezemben tartott pengét. Felé nyújtottam, ezzel megadva a lehetőséget, hogy engem büntessen meg vele. Lassan nyúlt a tőrért, mintha támadásra számítana, végül egy gyors mozdulattal kapta ki a kezemből a fegyvert, és a szívemhez szegezte, ami majd kiugrott a helyéről, de tartottam a szemkontaktust. Az arcomat fixírozta, és nem tudtam kiolvasni belőle semmit.
– Előbb Klaus, aztán te! – mondta ridegen, majd választ sem várva tűnt el a folyosón. A tervem túl jól sikerült, a nyomukban kell lennem, hogy Elijah ne tudjon lecsapni rám. Igaz, hogy meghalni jöttem New Orleans-ba hetekkel ezelőtt, de most nagyon is élni akartam, így pár másodperc után Elijah-t követve hagytam magam mögött az üres kórtermet.
***
Sziasztok.
Itt is lenne a következő fejezet. Köszönök minden eddigi kommentet és csillagot, nagyon hálás vagyok a véleményekért :) Remélem ez a rész is tetszett :)