Half Century - The Originals(HUN)

15. Fejezet - Az igazság

Valaha én sem voltam több mint egy halandó, egyszerű vágyakkal. Aztán jöttek a Mikaelsonok, és felforgatták az egész életemet. Ők jelképezték a hurrikánt, hirtelen jöttek, pusztítottak, de engem mégis magukkal vittek. Az életem megváltozott, én pedig külső szemlélőként néztem, és nem volt beleszólásom.
Észre sem vettem, mikor vált belőlem igazi szörnyeteg. A tetteim már messze nem tükrözték azt a lányt, aki egykor voltam, aki a máglyán könyörgött a családjának, hogy segítsenek rajta. Az egész életem megváltozott, ahogy megismertem a vámpírokat, és felébredt bennem irántuk a szimpátia. Sajnáltam őket, hiszen menekülniük kellett az apjuk elől, aki meg akarta őket ölni. Együtt tudtam érezni velük, és kényszert éreztem az iránt, hogy segítsek nekik. Nem tudtam, miért is tartottak maguk mellett, ez olyan titok lehetett, ami mind a mai napig nem derült ki. Senki nem árulta el, aki pedig megtehette volna, ahhoz nem tudtam visszamenni, és nem is vágytam rá. Ez a személy az anyám, aki életet adott nekem, aki végül elfordította a fejét, mikor a lángok a húsomba kaptak.
Végül rájöttem, túl késő lenne megint azzá lennem, aki voltam. Nem akartam ilyenné válni, egy szörnyeteggé, aki igazából sehová sem tartozik, de immár ezen változtatni aligha tudnék rajta. Az, amivé lettem, lehetőséget adott ahhoz, hogy megismerjem milyen, mikor átjár a mágia, és saját erőmmé alakíthatom az engem halhatatlanná tevő varázslatot. Ez nem pontosan az, amire vágytam, hiszen nincsenek gyökereim, nincs szülőföldem, sem kovenem, de még így is erősebb lehetek, mint valaha álmodtam. Ez juttatott el eddig, ez segített a bosszúm elérésében, hiszen az éltetett.
Hiába hazudnék magamnak, az igazság nem változna meg hirtelen, így be kellett vallanom; elhomályosította a józan eszem az évszázadok óta bennem élő vágy a vendettámra az ellen, akit okoltam azért, amivé lettem. Persze egykor én is igazi halhatatlan lény akartam lenni, hogy soha ne veszítsem el Elijah-t, de mikor akaratlanul is befejeztem az átalakulást azzal a szerencsétlen férfival, aki csak segíteni akart, megijedtem. Ez tényleg egy átok volt. A vérszomj folyton mardosott belülről, és olykor erősebbé vált attól függően, mennyit varázsoltam. A két énem egymással harcolt, és minden egyes igével a boszorkány gyengítette a vámpír felem. Érdekes kettősség volt ez, és gondolataimban ezerszer lejátszottam már ezt a harcot. Évtizedekig vámpírként éltem, pusztítottam, holott amire igazán vágytam, az a boszorkányság volt, a kellemetlen következmények nélkül.
Most viszont nem hátrálhattam meg. Hiába mardosott az éhség, hiába éreztem olykor lehetetlennek a két testvér egymás ellen fordítását, nem adhattam fel. Megragadtam a nyakamban lógó sólymot jelképező kis medált, és lehunytam a szememet. Olyan könnyű lenne a tulajdonosának a mágiájához kapcsolódva erősebbé válni, de nem akartam visszaélni Vincent bizalmával. Fogalmam sincs, miért éreztem így, hiszen a legtöbbször nem éreztem mások iránt együttérzést, főleg egy olyan lény iránt, aki menekül a boszorkányság elől. Minden bizonnyal hatalmas lépés lehetett tőle megbízni bennem és megosztani velem az erejét.
– Hogyan tovább? – motyogtam magam elé, de végül elengedtem a medált, és ellöktem magam a folyosó falától. Várt még rám egy hatalmas feladat, nem húzhattam tovább az időt, hiszen már így is eléggé elkalandoztak a gondolataim. Végigsétáltam a folyosón, majd megálltam az ajtóban, egyenesen Klaus ernyedt testét szemlélve. Most olyan sebezhető, futott át a gondolat az agyamon, melynek nyomán egy gúnyos félmosoly jelent meg arcomon.
– Vajon Freya keres már titeket? – hívtam fel magamra a figyelmét, melyre felemelte a fejét. Tekintete fáradtnak tűnt, de mégis láttam azt a csillogást, ami semmi jót nem sejtetett. Igyekeznem kell nem idő előtt elengedni őt, de hamarosan kezdetét vette a végső fázis.
– Csináld csak az ostoba kis játékodat! Elijah úgy is megbocsájt majd! Mindig megbocsájt! – vigyorgott rám elégedetten. Gyengesége ellenére mégis feltápászkodott, hogy úgy nézzen farkasszemet velem.
– Ebben nem is kételkedem! Azt is megbocsájtotta, hogy szándékosan közénk akartál állni – emlékeztettem a múltra, ezzel felvezetve a következő lépést. Nem volt sok közös titkunk, de ami igen, az a súlyosabb kategóriába tartozott.
– Nem teszed meg! – rázta meg hevesen a fejét, én pedig vidáman bólogattam vele ellenkezve ezzel.
– Már hogyne tenném! – feleltem, majd egy halk suttogás hagyta el a szám. Klaus ellenkezett, felkiáltott, de nem tehetett az emlék ellen semmit. Most én voltam az, aki a kezében tartotta a dolgokat, és kifejezetten élveztem... Talán tényleg szörnyeteggé váltam, de jelen helyzetben ez a szörnyeteg segített végigmenni az előre kikövezett úton.