Mr. Roberts végre a helyére küldte az új osztálytársunkat akit mostanra már személyes ellenségemként tartottam számon.
A mögöttünk lévő helyre ült le, Matt mellé.
Nem mintha lett volna választása az egyetlen üres helyet illetően. Aminek örültem is, meg nem is, mert így Matt-nek végre lett állandó padtársa, de ez azt is jelentette, hogy matekdogákon innentől nem ülhettem mellette és nem is tudom miért gondolom ezt, de valami azt súgta, hogy ez a jegyeimen is meg fog majd látszani.
Egész órán csak néztem ki a fejemből. Idővel én is a többség példáját követve, fejemet a padra hajtva vártam az óra végét. Illetve amint meghallottuk a jelző csengetést, Emmával szinte szinkronban kaptuk fel a fejünket erről a rusnya, zöld padról. De nem csak mi reagáltunk ilyen hevesen.
"Isten szólt!" mondta Alex ezt az ezer éves poént, ezzel nevetésre bírva az osztály többségét. Mi már rég nem magán a megjegyzésen nevettünk, hanem azon, hogy ezt rendszeresen elsüti. Előszeretettel a tanév első pár hetében, mikor a tanárok még nem olyan szigorúak mint általában.
Alex egy afféle 'rosszfiú' aki, igaz, minden balhéban benne van és olykor előszeretettel tesz pikáns megjegyzéseket tanárokra vagy éppen a tananyagra, mégis, valahogy évfolyamelső és szó szerint egy zseni.
Magyarán van aki simán megteheti, hogy minden tanár idegeire megy jelentős következmények nélkül.
Emlékszem, múlt évben pont akkor jött be Mrs. Tailor –a töritanárunk– a terembe, mikor egy szép cifrát káromkodott. És mivel a tanárnő rendkívül vallásos, és gondolom már nyakig volt Alex viselt dolgaival, mérgében lefeleltette Alexet, aki –mondanom sem kell– kifogástalanul felelt a nagyrészt még az általunk ismeretlen anyagból. Ezzel átvitt értelemben befogva a tanárnő száját.
De amióta csak ismerem, Alex mindig is ilyen volt. Már oviban is egy csoportba jártunk és noha régen sokkal antiszociálisabb volt is, a barátságunk az eddigi évek alatt mit sem változott.
De Mr. Roberts más volt. Vele nem lehetett csak úgy viccelődni. A tanár úr ismét ránk sandított, még mielőtt elindult volna a terem rozoga ajtaja felé.
"Akkor, kedves diákjaim, holnap írunk a múlt évi anyagból, ami témazáró értékű jegynek fog számítani." mondta teljes nyugodtsággal és ha jól láttam, arcán egy halvány mosoly társult megjegyzéséhez. És amint ezt végigmondta, megszólalt az óra végét jelző csengőszó, tehát ezt még hivatalosan az óra keretein belül mondta.
A sunyi mindenét. Nem is a beszélgetésünk volt a 'bűntetés' kiváltó oka. Mindegy mit csinálunk, úgyis talált volna módot arra, hogy mindenki gyomrát görcsbe rándítva 'ezzel meg is volnánk' alapon írathasson velünk valami olyan dolgozatot amitől a jegyeink egyre kevésbé tudnak majd bíztató hatást kelteni.
"Hát ez szívás..." mondta Emma és savanyú arccal nézett a tábla felé "De legalább nem csak minket szivat."
"Legalább!" nyögtem ki kissé felháborodottan, majd kínomban értelmetlen dolgokat kezdtem firkálhatni a padunkra.
"Jut eszembe, ezt majdnem el is felejtettem." mondta Emma és ahogy felé fordultam, megláttam kezében két szinte egyforma karkötőt. Mindkettőn volt egy ovális, első látásra elég furcsa kinézetű kő amibe valami számomra érthetetlen írás volt vésve.
"Azta, ez gyönyörű!" mondtam kiejtve a tollat a kezemből. Meg kell hagyni tényleg nem átlagos, csajos barátságkarkötő hatását keltették ezek az ékszerek, hanem inkább valami különleges antik darabét.
"Hát ez amolyan én féle barátságkarkötő..." mondta és felém nyújtotta az egyiket.
"Ez...wow ez tényleg gyönyörű, köszönöm! Köszi köszi kösziii... Én egyáltalán nem-" nem tudtam befejezni a mondatot mert közbevágott.
"Egy szót se szólj, ezt a múltéviekért kapod. Köszönöm, hogy akkor is ott voltál velem mikor senki más, és azt is köszönöm, hogy segítettél beilleszkednem. Te egy pótolhatatlan barát vagy számomra Blair." mondta egyre lelkesebben.
"Hát, én nem is tudom mit mondjak. Én azért álltam melléd mert úgy gondoltam, hogy te egy rendkívül kedves lány vagy és nagyon köszönöm, hogy a barátod lehetek, mert te mindig tudod hogyan kell jobb kedvre deríteni az embert. Pont mint egy igazi jóbarát." mondtam egy ölelés társaságában, mert az igaz, hogy nekem nagyon sok barátomvan kivel számtalan ökörséget csinálunk vagy csak úgy együtt lógunk mert épp van közös témánk, de Emma az a fajta barát, aki a kedvességéről ismert, és nem hagyja, hogy bárki belerángasson valami értelmetlen dologba aminek akár rossz vége is lehet.
Segítettem neki feltenni az karkötőjét és ő is segített az enyémmel. Néhány perccel később pedig már az első selfie-k is elkészültek az idei tanévben.
Mivel nem volt tanár a teremben és Emma is épp telózott, egy gyors mozdulattal megfordultam székemen. A mögöttem ülő fiúra néztem aki látszólag még mindig nagyon fáradt volt ugyanis kapucniját fejére húzva feküdt a padon. Látszik rajta, hogy nem Miroswoods-i mert ha itt süt a nap akkor az ember nem a kapucnijába burkolózva fekszik a padon, hanem kiélvezi az ilyen ritka szép időt. Bár mondjuk jobban belegondolva pont én mondom ezt, aki még szép időben is csak a szobájában lustulna, ha tehetné...
Na de most komolyan. 30 fok van, tűz a nap és semmi szél nincs. Ki tud ilyenkor pulóverben lenni?
"Most akkor bocsánatot kérhetsz a tegnapiért." mondtam magabiztosan, miközben összefontam karjaimat és szemem sarkából megláttam, hogy Emma is hátra fordul.
"Mégis miből gondolod, hogy az én hibám az, hogy te nekem jöttél telózás közben? Vagy az, hogy voltál olyan szerencsétlen, és még el is estél bennem? Azért ennyire nem vagyok láthatatlan..." morogta, de fejét továbbra is a padon pihentette.
"Először is, te jöttél nekem, és másodszor, miért nem kerültél ki ha úgyis láttad, hogy neked fogok menni és épp telózok?" kérdeztem felháborodottan.
"Mert nem érdekelt, hogy elesel vagy sem..." mondta teljesen nyugodtan és hangja rideg volt. Már indultam volna, hogy odamenjek és lehúzzam a fejéről a kapucnit mert a szemébe akartam nézni, de éreztem, hogy a tapasz mindjárt lejön a lábamról. Igazam is lett mert egyszer csak fogta magát és leesett aminek az lett az eredménye, hogy a térdnadrágom eleje kissé összevéreződött.
"Bakker, már csak ez hiányzott!" mondtam idegesen és elkezdtem felhajtogatni a nadrágom szárát, hogy a folt ne látszódjon annyira, mert attól még, hogy fekete, igenis látszik rajat a folt.
Észrevettem, hogy a fiú felpattan helyéről és az ajtó felé veszi az irányt.
"Várj már, még nem fejeztük be!" szóltam utána valamivel hangosabban és én is az ajtó felé indultam vérző lábammal és a véres tapasszal a kezemben melyet a kukához érve gondolkodás nélkül belehajítottam.
"Dehogynem..." hallottam utolsó megjegyzését és ezzel kilépett az osztályterem ajtaján.
Amint én is kiértem a folyosóra ő már sehol sem volt.
Most meg mégis merre ment? Kérdeztem magamtól és egyre csak a fejemet kapkodva néztem körbe, de hiába. Tudniillik a szünetekben szinte az egész diáksereg a folyosókon vagy éppen az udvaron garázdálkodik, de a fiú mintha köddé vált volna. Sarkonfordultam, hogy visszamenjek a terembe, de Emma elállta az utamat.
"Na akkor most megyünk a védőnőhöz!" mondta és karonragadva engem végig vonszolt az iskolán. Útközben és a védőnőnél is csak a kedves, új osztálytársunkra tudtam gondolni. Ha tehetném, egy kanál vízben is megfojtanám!
Leszűrtem, hogy vagy én voltam vak, vagy ő tudott felszívódni valahogy, de ez még csak az első óra volt és mivel ma még lesz vagy nyolc, csak nem ment olyan messzire...
*Órák után*
Nem hiszem el! Az első órán itt volt, de a többire be se jött.
Mr. Roberts azt mondta, hogy még a folyosón találkozott Ezrával aki látszólag és elmondása szerint is rosszul lett ezért hazament. Ez meglehetősen fura, hiszen nekem egyáltalán nem úgy tűnt mint aki rosszul van, sőt épp ellenkezőleg, bár ez megmagyarázná miért feküdt a padon olyan kedvtelenül a kapucnijába burkolózva. Mindenesetre szerintem nem életemben utóljára láttam és biztos lesz még alkalmam alaposan elbeszélgetni vele.
A szekrényemhez csoszogtam, kiszedtem a szükséges könyveket holnapra és betettem őket a táskámba. Miután bezártam a szekrényem, hátamra dobtam a táskám és elindultam hazafelé.
Útközben nagyon sok dologra de főként Ezrára gondoltam. Meg kell hagyni, hogy eddig nagyon fura egy srác, de senki se lehet tökéletes. Azt viszont nem tudtam hova tenni, hogy ilyen bunkó. Mégis mit ártottam én neki?
~Otthon~
Amint hazaértem, megláttam, hogy Tejföl az ajtóban ül. Tejföl a 4 éves házikandúrom azért Tejföl mert mikor pár hetesen megkaptam, véletlenül lehúzta az asztalról a terítőt és ráesett egy doboz tejföl, de egyébként korom fekete. Macskához képest is nagyon lusta és hobbija, hogy tetteivel megkeseríti az életemet. Nem csinál nagy dolgokat azon kívül, hogy kilopja a szendvicsemből a sonkát, összeszőrözi a puha zoknijaimat, ráfekszik az ágyamra és addig nem hajlandó elmenni onnan míg kaját nem adok neki, vagy csak egyszerűen ellopja a hajgumimat mikor éppen a hajam összeállításával küszködök ugyanis még véletlenül se kellene neki a méregdrága gumiegere, csörgőlbadája, vagy a játékhernyója, mert az túl egyszerű megoldás, neki csak és kizárólag a szőrös hajgumijaim kellenek.
Felvettem Tejfölt a földről és miután kinyitottam az ajtót bementem a házba.
~Este~
Egész délután matekotztam és rohadt sokára, de végre kezdtem érteni miről is van szó. Körülbelül este fél tizenegykor fejeztem be a holnapi dogára való készülődést és mivel nagyjából értettem, elég büszke voltam magamra.
Csináltam forrócsokit és kimentem a teraszra a csillagokat bámulni. Mivel Miroswoods egy olyan kisváros ahol a fényszennyezés igen csekély, esténként nagyon szépek a csillagok és nekem pedig szenvedélyem, hogy minden este hullócsillagvadászatot tartok és addig nem megyek aludni mígy legalább egyet nem látok. Már 16 éves vagyok de még mindig forrócsokit iszom és ez elég szokatlan, mert a koromban már mindenki a kávé vagy éppen az energiaital megszállottja.
Csak ültem ott a csillagokat nézve és a holnapon gondolkodtam. Hogy megy majd a doga? Mi jó fog történni? Képes leszek majd felkelni anélkül, hogy zombiként néznék ki? Mit válaszol majd Ezra a kérdéseimre?
Ki tudja...