Ma reggel nem a madarak, hanem a rohadt ébresztő rohadt hangjára ébredtem...hajnali fél nyolckor!
Szörnyen nyűgös voltam, mert nem éppen a koránkelésről vagyok híres és erre még az is rátesz egy lapáttal, hogy a rohadt suli miatt kell ma felkelnem... A rohadt életbe is!
Tegnap reggel minden sokkal kellemesebb volt. Még ha kapkodás lett is a vége, legalább nem kellett az ébresztő irritáló hangját hallanom, amitől elmegy az ember életkedve. De nem tudtam mit tenni, készülődnöm kellett.
Elhessegettem a negatív gondolatokaimat a tanév első napjával, a felhős égbolttal, a fájó sebemmel, és Mr.Roberts fejével –főként ez utóbbival– kapcsolatban. Erőt vettem magamon és kimásztam az ágyamból.
Elcsoszogtam a fürdőszobába, ahol fogat mostam és felkentem egy kis sminket. Felvettem egy fehér, pántos pólót amin egy kaktusz és a Spiky felirat volt. Kicseréltem a tapaszt a térdemen és egy pontosan a tapasz alsó részéig leérő, fekete, nadrág mellett döntöttem. Hajamat lazára fontam és a táskámat a vállamra dobva elindultam az előszobába, ahol belebújtam a conversembe és már mentem is a suli felé.
Általában gyalog járok be mert a sarki pékségben szoktam reggelit venni és csak három utcányira lakom az iskolától, de ha van nulladikom akkor mindenképp busszal megyek. Olyan korán még az se biztos, hogy egyáltalán a pékségig eljutnék anélkül, hogy a fáradtságtól eltévedjek. Mert azért három utca ide vagy oda, jobb esetben 20-25 perc mire odaérek egy fáradtabb napon. Ha a biztonságosan kikövezett járdán megyek. De ha, mint általában, a fenyves aljnövényzetén át gázolok –ahol azért nem árt óvatosnak lenni az egyeletlen talaj miatt– akkor van olyan, hogy akár 10 perc alatt beérek futás nélkül.
Ami azért elég hasznos időnyereségnek számít ha az ember szereti lenyomogatni az ébresztőt.
Mikor már úton voltam, megírtam anyának, hogy elmentem otthonról és tettem mellé egy szívecskét, hogy tudja, hogy szeretem.
Anya –a hét legtöbb napján– reggel hattól este nyolcig dolgozik. Mondhatnám, hogy azért, mert nagyon elfoglalt, és mert ő egy nélkülözhetetlen orvos, de ez csak részben igaz. Apa halála óta ugyanis próbál a munkába menekülni a gondolatai elől. Amit meg tudok érteni, mert mindig is szeretett másokon segíteni, és még ha ez nem is megoldás minden lelki problémára, ha az ember szereti azt amit csinál, akkor egy napot nem dolgozik az életében.
Mellesleg, mostanában egyébként is különösen nagy szükség van az orvosokra. Miroswoods ugyanis egy olyan kisváros, ahova ép eszű emberek nem költöznek minden ok nélkül. Az extrém időjárás és a megmagyarázhatatlan eltűnések szinte mindennaposak. Akárcsak az állattámadások és a rejtélyes öngyilkosságok. Nem is értem mi vonzotta ide a nagyszüleimet annakidején. Habár akkoriban, az ő elmondásuk szerint, minden más volt.
Anya egyszer mesélte, hogy régebben nagy turistalátványosságnak számított a város környékén található vízesések adta csodálatos látvány. Na meg a Strems-folyó és az Empty csatornahálózat találkozásánál is előszeretettel túráztak a merészebbek. De ennek már legalább 100 éve. Azóta a kutya se jár erre. Vagyis de, mert a farkasok eléggé elszaporodtak a hegyekben. Ezért aki raftingolni megy, az általában kétszer is átgondolja a dolgot, mert ugyebár –adrenalin függőség ide vagy oda– senki sem szívesen lesz farkas eledel.
Miroswoods, a hegység lábánál fekszik ugyan, de a vadőrök minden tőlük telhetőt megtesznek a farkasok távoltartására. Szerencsére eddig többnyire sikeresen, így a farkasok nem merészkednek a város közelébe. El se bírom képzelni mihez kezdenénk, ha még farkas támadások is bonyolítanák a helyi orvosok feladatát. Anya így is hulla fáradtan szokott hazajönni és alig van ereje velem foglalkozni. Nemhogy még túlórázzon is.
De érdekes módon, arra azért mindig van elég ideje, hogy a jegyeimet végignézegesse.
Anya nem az az otthon ülős, főzős anyuka, ezért egy ideje sok instant kaját, egyszerűen elkészíthető ételek alapanyagait és mindenféle nasit hoz haza, hogy még csak véletlenül se felejtsek el enni. Ehhez még hozzá jön az is, hogy múlt nyáron Matt alapszinten megtanított főzni és most már én sem vagyok olyan kétbalkezes a konyhában. Magyarán legalább tésztaféléket meg leveseket tudok készíteni magamtól is. Három éve ugyanis evészavar gyanújával majdnem kórházba kerültem.
Nem szándékosan fogytam 10 kilót három hét alatt, de egyszerűen nem volt étvágyam és néha több napig eszembe se jutott, hogy ennem kéne, mert az evés helyett sok más dolog kötötte le a figyelm... A nem-evésemnek pedig akkor lett vége, mikor egy szerdai testnevelés óra keretében elájultam és a védőnő megkérdezte, hogy mit ettem aznap. Eszembe jutott, hogy két napja egy fél pirítóskenyéren kívül semmit, ami nagyon furcsa volt, mert naponta több liter folyadékot iszom, de még azóta is van olyan, hogy elfeledkezem egy-két étkezésről.
Viszont mióta rendeződött a lelkiállapotom egy hirtelen szerelmi csalódás és édesapám elvesztése után, komolyabban veszem az étkezési szükségleteimet és egyre kevésbé fordul elő az ilyesmi.
Az idő mindent megváltoztat.
Én túltettem magam a történteken, de sokkal jobb volt...mikor még apa is köztünk élt. Anya akkor se dolgozott kevesebbet, de legalább apa ott volt neki, és nekem is. Arról nem beszélve, hogy apa rendszeresen főzött nekem és mindig figyelt arra, hogy meg is egyem a főztjét. Nagyon érdekes, mert így visszagondolva olyan mintha tudta volna, hogy ha rajtam múlna akkor egyszerűen csak elfelejteném.
Az apám 3 éve rákban halt meg. Nem vették észre időben, csak mikor a rák már áttéteket képzett és az állapota gyógyíthatatlan volt. Nem hibáztatok senkit amiért ez a betegség nem derült ki időben, de attól még nagyon sajnálom. Apa szörnyen hiányzik nekem. Tudom, az élet arról szól, hogy szembenézzünk a nehézségekkel és leküzdjük őket, ezért nekem is túl kell lépnem a múlt sérelmein mert bármennyire is fáj...az élet megy tovább.
~Az iskolában~
Beléptem a suli főbejáratán és a mostanra félig megevett kakaóscsigámat begyömöszöltem a táskám oldalzsebébe. Az osztálytermünk felé indultam, mikor egy ismerős hang a nevemen szólított.
"Hé Blair, várj már meg!"
Amint hátrafordultam megpillantottam Hope-ot és Matt-et néhány lépéssel mögöttem. Bevártam a két jómadarat és együtt folytattuk fáradalmas utunkat a bűvös 169-es terem felé. Minden évben van aki azzal szórakozik, hogy az ajtón lévő táblácskán a számokat kissé eltorzítja, így azok már nem egészen számokra, hanem sokkal inkább egy férfi nemiszervre hasonlítanak.
"Hogy ment az első 'koránkelés' az idei tanévben?" kérdezte Matt az arcán széles mosollyal.
"Remekül! Csak úgy duzzadok az energiától, de ahogy látom te is így vagy ezzel." mondtam, miközben Matt össze-vissza álló hajára néztem.
"Mi az első óra?" kérdezte Hope kíváncsian, de Matt látszólag nem tudta a választ, fáradtan kinyögtem a választ.
"Matek." mondtam, melynek hatására Hope arca elsavanyodott, de Matt-é annál derültebb lett. Mert az ő kedvenc tárgyai nem mások mint az infó, a matek és a fizika.
"Nyugi, a második biosz lesz. Ja és csak emlékeztetlek, Mrs. Silverman még egy darabig nem megy nyugdíjba." mondtam egy ördögi vigyorral az arcomon, és végignéztem ahogy Matt arcára fagy a mosolya.
"Ahhj, ne is mondd! Tényleg nem tudom mért pikkel rám ennyire az a nő. Úgyis tudja, hogy csak véletlenül dobtam fejbe papírgalacsinnal, mert igazából David-et céloztam." mondta felháborodottan, miközben Hope-pal vihorásztunk a megmosolyogtató emlék hallatán.
Szerintem is jól tudja a tanárnő, de Matt egyszerűen képtelen elfogadni a tényt, hogy Mrs. Silverman-t nem az érdekli, hogy kit akart fejbe dobni papírgalacsinnal, hanem az, hogy egyáltalán papírgalacsint mert készíteni az ő óráján.
Ahogy beléptünk az osztályterem ajtaján, megcsapott a kréta és a rohadt szendvics szaga. Reflexből benéztem a tábla mögé, ahol rend szerint az efféle finomságok vannak, és nem ért nagy meglepetés, mikor megláttam az ott rohadó tojásos szendvicset. Mit ne mondjak...az efféle gyerekes poénokat is csak a mi tarka-barka osztályunk képes tíz iskolaév elteltével is épp olyan nevetségesnek találni mint amilyen alsóban volt. Kilencedikben Alexék egész évben ott rohasztottak valami ehhez hasonló ínyencséget és a tanárok folyton azt kérdezgették honnan jön a bűz. Senki sem válaszolt, mert nem mi tehettünk arról, hogy minden tanár cseszik kicsit körülnézni. Könyörgöm, csak a tábla mögött van, nem egy páncélszekrényben az egyik falban, úgyhogy legalább ennyi kreativitásuk csak lehetne mielőtt minket kérdeznek.
Hátrasétáltam a terem végébe és leültem a szokásos helyemre. A teremben négy sor van a táblától a hátsó falig és jobbról balra van három padsor. Egy az ablak felől, egy ajtó felől, és egy középen, ami a változatosság kedvéért nem négy hanem öt padból áll. Én az ablak felőli padsorban ülök a harmadik padban Emma mellett. Ha lehetne szinte mindenkivel ülnék egy padban, de arról nem én tehetek, hogy csak egy vagy –a középső padsorban ahol hármaspadok vannak– legfeljebb két személy mellett lehet ülni.
A sulikezdést követő néhány hétben reggel 7:50 körül még nincsenek túl sokan a teremben, mert az első pár héten mindenki csak a nyolc óra előtti utolsó percekben szokott beesni órára. Főleg ha az matekóra a drágalátos Mr. Roberts-szel akit minden ép eszű diák és talán más normális ember is melegebb éghajlatra kíván csupán néhány perc ismeretség után. Arról nem beszélve, hogy mivel Ms. Perez a volt ofő egyik napról a másikra, szinte bejelentés nélkül távozott a múlt tanév vége előtti második héten, idén már Mr. Roberts az új ofő és hát, mit ne mondjak...repesek az örömtől. Múlt évben még csak társofő volt, és annak is rémes, de a tanárnő hirtelen felmondása és elköltözése miatt őt bízta meg az igazgatónő azon nemes feladattal, hogy a mi osztályfőnökünk legyen. Szóval röviden nagyon faszán elintézték ezt az egész tanárcserésdit.
~Csengetés után~
Mikor már mindenki a helyén ült és néhányan a padon fekve próbálták behozni az esti alváskimaradást, egyszer csak belépett az ajtón Mr. Roberts, hogy megtartsa azt a három nyomorult osztályfőnöki órát. Mielőtt azonban bármi mást csinált volna, benyúlt a tábla mögé és a rothadt szendvicset megragadva, egy határozott mozdulattal a kukába hajította azt.
"Bűntetésből egy hónapig te fogsz takarítani az osztályban!" mondta Mr. Roberts és a tanáriasztalhoz sétált "Alex." fejezte be gondolatmenetét a helyes névvel, ugyanis tényleg ő tette oda a mostanra a kukában heverő szendvicset. Csak, hogy száz százalékig megbizonyosodjak Alex bűnössége felől, rápillantottam a tőlünk jobbra, a pont mellettünk található padsorban ülő fiúra, aki legalább úgy le volt döbbenve ettől az egésztől, mint a többiek.
Igen, ez a viselkedés tipikusan a tanár úrra vall. Szigorú és sose téved...na meg aztán szadista is, és ha valakinek nem megy a matek –melyre élő példa vagyok–akkor mindent megtesz annak érdekében, hogy pokollá tegye az illető életet –amitől a velem ápolt kapcsolata csupán annyiban különbözik, hogy engem pluszba még utál is– de mindezt leszámítva biztos jó ember.
Vagy mégse.
Lepakolta holmiját a tanári asztalra, ami általában egy kabátból és egy általa nagyon kedvelt barna, dőrtáskából állt. Ebből is látszik, hogy nincs ki a négy kereke. Ép eszű ember nem cipel magával kabátot ilyen hőségben. Ezt követően leült az asztalhoz és elmondta, hogy a mai napon az első három óra osztályfőnöki lesz, amelynek hallatán az agyam végigfuttatta ennek előnyeit és hártányait egyaránt.
Előnyök: nincs matekóra, se matekházi, se pedig felelés, és holnap dogát sem írathat.
Hátrányok: 3-órán keresztül Mr. Roberts képét kell bámulnom/hallgatnom/megtűrnöm és még fokozhatnám...
Akárhogy is nézzük, több volt az előny mint a hátrány, így boldogan állapítottam meg, hogy ez a mai egy nyugis nap lesz.
Fizikailag még ott ültem ugyan a tanórán, de gondolatban már messze jártam, mikor Mr. Roberts egyik mondatára felkaptam a fejem.
"Idén osztályunk új diákkal bővül." és ahogy ezt kimondta, belépett az ajtó az új osztálytársunk.
Nekem pedig elállt a lélegzetem. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Ilyen nem létezik! Háborogtam gondolatban, mikor megláttam a srácot tegnapról és megállapítottam, hogy most már nem Mr.Roberts az egyetlen olyan ember az osztályban akit képtelen vagyok elviselni.
"Ilyen nincs..." suttogtam magamnak, amit Emma is meghallhatott, mert kérdőn fordult felém.
"Milyen nincs?" tette fel a kérdést kíváncsian.
"Ő az akiről meséltem, a seggfej tegnapról aki nekem jött." súgtam Emmának.
De amint ezt kimondtam a fiú rám szegezte tekintetét és elmosolyodott. Nem az a bíztató hanem sokkal inkább lenéző, gúnyos mosoly volt felfedezhető arcán. Fogalmam sincs miért, de olyan érzésem volt, mintha hallotta volna amit mondok.
"Tényleg?" kérdezte Emma és jobban szemügyre vette a fiút "Azt nem mondtad, hogy ilyen helyes!" folytatta vigyorogva, de jól tudtam, hogy ezt csak azért mondja, hogy szivasson.
Ismerem Emmát és tudom, hogy ez a srác egyáltalán nem az ő esete.
"Egyáltalán nem helyes, sőt!" vágtam rá kicsit hangosabban, de ezt már az előttünk ülő Viki és Jessy is meghallotta.
"Mi a vita tárgya?" kérdezte Jessy kissé fáradtan, de annál kíváncsibb szemekkel.
"Jess, ugye hogy helyes az újfiú?!" kérdezte Emma és erre Jessy teljesen hátrafordult, hogy válaszolhasson.
"Aww ne is mondd! Mr. Jawline az új osztálytársunk!" mondta Jess olvadozva, és ekkor már Viki is hátrafordult.
"Nekem a szemei tetszenek. El tudnék veszni bennük..." mondta és pont akkor nézett ránk Mr. Roberts aki már nyitotta is a száját, hogy leteremthessen minket.
"Milyen dolog ez?! Így kell bemutatni az osztályunkat?! Szégyelljétek magatokat!" mondta a tanárúr szikrázó szemekkel "Jövő órán mind a négyen írtok a múlt évi anyagból!" és amint ezt Mr. Roberts kimondta, a kedves, új osztálytárs egyre unszimpatikusabbá vált számomra.
Ha nem lenne itt, akkor nem veszekedtünk volna azon, hogy helyes-e vagy se, és most nem azon kéne agyalnom, hogy hol lehet a múlt évi matekkönyvem.
"Mutatkozz be az osztálynak!" mondta Mr. Roberts és meglepő módon, a többiekkel ellentétben elfordult a fiútól.
"Rólam nem kell semmi különöset tudni. A nevem Ezra Walker. 17 éves vagyok. Két hónapja költöztem a városba. Az apámmal és a bátyámmal élek, és mint ahogy azt már hallhattátok, a következő három évben én is az osztálytársatok leszek." mondta sejtelmesen és amint rám nézett, ismét elmosolyodott.
De ez a mosoly már teljesen más volt. Szinte már nyugtalanító.