A perzselő nyár utolsó, szívfacsaró reggelén, a megszokott módon, a madarak csicsergésére ébredtem.
De szép reggel ez a mai, jegyeztem meg gondolatban, de csak később jöttem rá, hogy enyhén szólva elkiabáltam a dolgot...
Mit ne mondjak, a tegnapi 'Nyár záró' buli eléggé lefárasztott. Egy –kimerültségről árulkodó– ásítás kíséretében megborzoltam szőke, derékig érő hajam és ezt követően rápillantottam a naptáramra.
"Augusztus 31 KÖNYVOSZTÁS 8:30-12:30!!!" olvastam a mára szóló bejegyzést a legparányibb életkedv hiányában, majd ránéztem az órára ami 12:13-at mutatott.
Kellett néhány másodperc míg az agyam is felfogta az információt és rövides fáziskéséssel ugyan, de az arcom vagy egy árnyalatot fehéredett.
"Baszki!" Még csak el se kezdődött a suli, de máris elkések...
Ezzel a fellendüléssel, kipattantam az ágyból, olyan gyorsasággal, amit még Usain Bolt is megirigyelhetett volna. Egyetlen értékes percet sem állt szándékomban elpazarolni, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam egy szaggatott shortot és a fekete I'm a FUCKING unicorn feliratú pólótmat, kedvenc futócipőmet, sietve fogat mostam, és a telómat megragadva már rohantam is a drágalátos iskola felé a fogkrém mentolos ízével a számban.
~Az iskolában~
Szerencsémre épp beértem mielőtt vége lett volna a könyvek kiosztásának, és még az öreg könyvtáros se vonakodott előkeresni a tankönyvcsomagomat, mikor pontban fél egykor lihegve estem be a könyvtár ajtaján. Holott az új személyes rekordnak nyilvánítható otthon-iskola táv megtétele közben végig azt hittem, hogy tankönyvek nélkül kell végigszenvednem az évet, ami még a szokásosnál is szörnyűbb lett volna.
Most voltam igazán hálás a 4 éve minden hétfőn és szerdán elszenvedett futóedzéseimnek. Csak másfél órás egy edzés és tényleg nem árt a mozgás, de ennek ellenére előszeretettel hagyom ki az edzéseket –ha épp módomban áll– viszont az ilyen pillanatokért úgy érzem megéri szenvedni.
Ami a könyveket illeti, eléggé megbántam, hogy a nagy rohanásban nem hoztam magammal valami táskaszerűséget, mert ezeket így –kézben– rendkívül megpróbáltató lesz hazacipelni.
Néhány perc gondolkodás után, mielőtt nekivágtam volna fárasztó utamnak hazafelé, eszembe jutott, hogy itt is hagyhatnám a könyveimet. Az első napra úgyse kell tanulni és holnap majd úgyis hozom a hátizsákom, ezért felcipekedtem a másodikra és egyenesen a szekrényemhez mentem. Bepakoltam a könyveket és amint megállapítottam, hogy ez egy briliáns ötlet volt, elindultam visszafelé a nyomasztó, szürke szekrényekkel tömött folyosón, és szinte már örültem hogy ismét itt hagyhatom az iskola sápadt, fehér falait.
Mondanom sem kell, hogy az egésznapos nyüzsgés és a majdnem 400 fős diáksereg nélkül épp olyan elhagyatottnak hatott ez az épület, mint egy szellemház.
Az osztálytermünk ajtajában megpillantottam Mr. Robertset a kedves matektanárunkat –és egyben csodálatos osztályfőnökünket– Mrs. Smith-tel, a ténylegesen kedves igazgatónővel beszélgetni. Nagyon halkan folytatták a kis eszmecseréjüket és gondosan ügyeltek arra, hogy mikor elhaladok melletük, még csak véletlenül se halljak meg valamit a beszélgetésből. Ez csak azért volt feltűnő számomra, mert miután viszonozták a köszönésemet, szépen megvárták, hogy ismét tisztes távolra legyek tőlük és csak akkor folytatták a susmorgást, mikor már tényleg nem hallhattam semmit.
Őszintén nem tudom miről beszélhetett Mr. Roberts az igazgatónővel –ami ilyen bizalmasságot követelt volna kettőjüktől– de nagyon reméltem, hogy az órarendünk átvariálásáról folyt a bájcsevej. A könyvekkel együtt ugyanis az órarendemet is megkaptam, tehát arról is tudomást kellett szereznem, hogy hétfőn az első és kedden a második órám matek. Nem is beszélve a csütörtöki nulladikról, ami igencsak megkeseríti majd a reggeleimet.
Semmi kedvem minden egyes hétfő reggel Mr. Roberts képét bámulni és azon agyalni, hogy miért nem jött ki a jó eredmény.
Elhaladva a tantermek mellett, ki-ki nézegettem a folyosó méretes ablakain és szomorúan állapítottam meg, hogy borús felhők gyülekeznek, melyek sokkal inkább egy bőrigázás, mintsem egy kellemes hazafelé vezető séta jelei voltak. Igyekeztem hát minél hamarabb kijutni az épületből, mert egyáltalán nem szándékoztam akár csak egy perccel több időt itt elpocsékolni az életemből, vagy megkockáztatni, hogy csak fele annyira is elázzak, mint két hete mikor Jessy ott alvós bulijából igyekeztem hazafelé. Ami mellesleg sokkal inkább egy egész estés ivászat volt, mintsem pizsiparti.
Még mielőtt a bejárati ajtóhoz értem volna, jött egy üzenetem ezért előszedtem a telefonom, hogy a zároltképernyőn olvashassam az üzenetet.
Emma: Nem jössz KFC-be? Itt van Matt, Jessy és Hope is. És igazán elmesélhetnéd mi történt tegnap azután hogy Vikivel leitattátok azt a srácot 😏
Nem maradt meg túl sok a tegnap történtekből, ez tény. De arra tisztán emlékeztem, hogy az a csávó haláli volt. Tipikusan az az ember aki mellett egy percet nem töltesz el röhögés nélkül és még csak nem is nézett ki rosszul. Mindenesetre kicsit furi volt, hogy miután már szemmel láthatóan nem volt józan a rengeteg piától –amit nem is értek hogy volt képes magában tartani– folyton valami ezüstkarmot...ezüstkörmöt vagy mit tudom én micsodát emlegetett. Ez utóbbi hallatán kicsit lököttnek tűnt, de most őszintén, ki tudna egy értelmes mondatot mondani egy majdnem teljes üveg Jack, 5-6 Tequila, fél üveg Bacardi, plusz még ki tudja mennyi minden után, amit a Vikivel és velem eltöltött beszélgetés előtt ihatott.
Épp írtam, hogy 'megyek' de mielőtt még kiérhettem volna az ajtón és megnyomhattam volna a küldés gombot, nekimentem valaminek...pontosabban valakinek. Na de ez még hagyján, mert ehhez hozzá kell számolni a pillanatnyi ügyetlenségemet és a tényt, hogy nem láttam a srácot miközben az iskolából menekültem.
Az eredmény tehát egy hatalmas esés lett részemről, ami nem is tudom hogy történt, mert a földön tértem magamhoz.
Nem ütöttem be a fejem, de egy pillanatig azt se tudtam mi történt, vagy hol vagyok. A rövidnadrág jóvoltából a könyököm és tenyerem mellett vagy 15 centi hosszan lehorzsoltam a térdemet is, amiből cseppenként szivárogni kezdett a vér. Szerencsémre a seb látszólag csak felületes volt, de a hirtelen történt esés hatására teljesen bepánikoltam.
Horzsolás ide vagy oda, ez rohadtul fájt!
Amint felülve a kezemet a térdemre szorítottam, megláttam a telefonomat, ami tőlem nem messze hevert a földön. Az üvegfólia ripityára tört rajta és emiatt egyből a legrosszabbra következtettem.
Ennyit a hajlítottképernyőről...
De ahogy a kezembe vettem a készüléket, hirtelen fellélegeztem látván, hogy tényleg csak a fólia törött be. Mekkora mázli! A telónak semmi baja nem volt. Múltkor bezzeg a rohadt képernyő tört össze. Tipikus kínai minőség –vagyis dél koreai– de most inkább hagyjuk a részleteket.
Felnéztem, hogy lássam ki jött nekem, és legnagyobb meglepetésemre egy számomra ismeretlen srác állt az iskola főbejárata előtt. De neki látszólag meg se érződött az ütközés.
Bal keze zsebre volt téve, jobb kezéből pedig valami kulcscsomó lógott lefelé. Az ajtóhoz viszonyítva megállapítottam, hogy nálam jóval magasabb volt. Sötét, össze-vissza álló hajjal, méregzöld szemekkel, éles arcvonásokkal és egy tökéletesnek látszó állvonallal megáldva tornyosult fölém. Fekete cipő, farmer és egy fekete Nirvana feliratú, ujjatlan póló volt rajta amitől egyedi rálátás nyílt acélos karjaira, melyek számomra –Jason után– már csak az átlagos kategóriában kaphattak helyet.
Viszont az életunt arckifejezés, amely érdekes vonásain éktelenkedett, rendkívül bosszantott.
Gratulálok! Ebből mégis hogy akarod kimagyarázni magad? Kérdeztem tőle gondolatban, de mivel nem ismertem, nem pont ezeket a szavakat szándékoztam használni. Viszont mire végre eljutottam volna addig, hogy sikeresen megszólaljak...
"Istenem de ügyetlen vagy...nézz a lábad elé!" mondta a fiú kissé felháborodottan, majd kezét hirtelen a szája elé tartva nézett vissza rám.
"Már megbocsáss, de te jöttél nekem!" vágtam rá idegesen, miközben próbáltam valahogy feltápászkodni, de elsőre nem sikerült.
"Mintha az én hibám lenne..." morogta és mielőtt bármi egyebet mondhattam volna, sarkon fordult, majd eltűnt az épületben.
Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor valakit egy kibaszott kanál vízben is meg tudtam volna folytani! Hogy lehet ez ekkora seggfej? Még ha ez csak az én hibám lenne... Na de akkor is! Semmi 'Jól vagy?' 'Uhh bocsi!' 'Had segítsek!' 'Nem volt szándékos!' vagy valami kedves gesztus? Ááá, dehogy. Mintha az én hibám lenne... Miféle ember az ilyen?!?!
Egy ilyen alakkal egy épületben tartózkodni is kész szenvedés lenne. Úgyhogy csak remélni tudtam, hogy nem egy számomra ismeretlen iskolatársam volt ez a srác. Abba meg már bele se mertem gondolni, hogy egy szerencsétlen nap folyamán talán még látom még.
Kissé megnyugodtam tudván, hogy még sose láttam errefelé és az újak közt se volt ott a buliban. Márpedig ha közelebbről nem is, látásból mindenkit ismertem aki a miroswoodsi Gimnáziumba jár...és mivel ez csak jót jelenthetett, se percen belül teljesen lehiggadtam.
Figyelembe véve az aktuális fontossági sorrendet, most először valahogy haza kellett jutnom és le kellett fertőtlenítenem a sebeimet.
~Otthon~
Amint hazaértem, anya azonnal ellátta az összes sebem és megkért, hogy legyek óvatosabb. Anyukám nagyon lobbanékony természetű, ezért ha az eredeti történetet mondtam volna el neki akkor mostanra már biztos a suliban reklamálna, hogy mégis milyen barmokat engednek be egy Elit gimnáziumba. Ezért csak annyit mondtam, hogy hazafelé elestem egy gyökérben...ami egyébként teljesen igaz volt.
Megírtam Emmának, hogy megyek, csak egy kicsit később. De mondta, hogy Olíviára és Jacksonra is várnak, úgyhogy az idő miatt különösebben nem kellett aggódnom.
Leszedegettem a telómról az üvegfólia törött darabkáit is és végre elindultam a KFC felé. De ezúttal egy –a későbbiekben majd bizonyára nagy hasznomra váló– esernyővel a kezemben.