Dani terve egyszerűbb volt,mint gondoltam.Délelőtt tíz óra táján kezembe nyomta a lakása kulcsait és a kislányát is.Salomé hihetetlenül aranyos,fürtös kislány volt,aki látszólag igen szerette a Miki egeret és a barbie babákat.Amint beléptünk az otthonukba elvezetett a szobájába és megparancsolta,hogy most nyugodjak el,mert megfőzi nekem az ebédet.Olyan édes volt,hogy majdnem elolvadtam,ugyanakkor;mint a macska ádáz tekintettel figyelte minden mozdulatomat,de persze eszem ágába sem volt feltúrni az egész lakást.
- Na,és mit főzöl nekem?-próbáltam barátságos és aranyos hangot megütni,nem igazán tudtam,hogy kéne kommunikálni a gyerekekkel.Persze néha-néha eljátszadoztam a gondolattal,hogy vajon milyen lehet szülőnek lenni ilyen fiatalon,de mindig arra jutottam,hogyha majd harminc év körüli leszek és lesz egy párom akkor majd úgyis kiderül.Biztos nehéz lehet,de gondolom egy gyermek szeretete mindent felülmúl.
- Hát levest meg csokis sütit!-volt neki egy egész konyhája,szerintem még a miénket is felülmúlta,olyan csodaszerkentyűk voltak benne.Salomé folytatta a főzést én addig a szobát vizslattam.Tipikus gyerek szoba volt,bár sokkal hatalmasabb,mint az átlag,de ugyanúgy halmokban álltak a játékok és minden rózsaszín volt.A falon matricák és firkák voltak,meg néhány kép a családról.Odamentem,hogy jobban szemügyre vegyem.Salomé,Daniela és feltehetően az apuka.
- Ő itt az apukád?-mutattam a sötét hajú fiúra,persze valamennyi derengett belőle,mert már láttam néhányszor régebben,de azóta biztosan változott.
- Igen,ugye milyen jóképű?-úgy beszélt,mint a felnőttek,nem is tudtam honnan szedhette ezt róla,de csak megráztam a fejem és egy jót nevettem rajta.
Lassan felszolgálta az ebédet is;egy műanyag tál zöldség és gyümölcs,meg valami fosszínű kocka.Jóízűen "elfogyasztottam",s az egekig dicsértem a szakácsnő csodálatos tudását.Persze nagyon is tetszett neki,amit halott.Után hívott barbizni;ő egy tündért választott és nekem adta a sellőjét.Az volt a feladatunk,hogy meg kellett menteni a pónik királyságát a szörnyektől;persze mi nyertünk,hiszen különleges varázserőnk volt és jóvá,kedvessé varázsoltuk a szörnyeket akik tovább élhettek a póni birodalomban.Miután sikeresen végrehajtottuk a küldetést Salomé megkért,hogy együnk valamit,mert éhes lett.Kicsit bepánikoltam,mert nem tudtam mit készíthetek el gyorsan,de végül találtam a hűtőbe egy kis gyümölcslevest és sütöttem ki csirkefalatkákat.Öröm volt nézni,ahogyan vígan falatozik.
- Majdnem olyan jól főzöl,mint én!-hah,nem kispályás a hölgyemény.
- Na,majd máskor megmutatom mit tudok!-sütök majd nekik egy szép,nagy tortát.Biztosan tetszeni fog neki.Végül elmosogattunk és kimentünk játszani az udvarba,ahol hintáztunk és homokoztunk is.Délután kettő lehetett,amikor Daniela hívott.
- Szia!Elboldogultatok?-kérdezte.
- Hmm...nagyon is jól,most éppen szundít a kisasszony;nagyon elfáradt.-egy mély sóhaj szakadt fel a torkából,mintha megkönnyebbült volna.
- Tudod,sosem akar aludni,ha nem én fektetem le.
- Most szinte magától elment.
- Ennek örülök,amúgy azért hívtalak,hogy olyan egy óra múlva elindulhattok.Kint várlak,oké?
- Persze,akkor szia!!-persze semmi sem volt oké,igazából kifejezetten paráztam a helyzettől.Még nem gyűjtöttem elég energiát,de hát akkor mát nem is fogok.
Elmentem felkelteni a szundító kislányt,aki meglehetősen morcosan ébredt.Csak nagy nehezen akart felkelni,kikötötte,hogy csak akkor,ha felveheti a rózsaszín szoknyáját.Hát feladtam rá a tüll csodát meg egy fehér felsőt és már indulhattunk is.Úgy gondoltam,hogy előbb elindulhatnánk és akkor nem kéne taxit hívni.Pont ma döntöttem úgy,hogy hanyagolom a vezetést,szóval rákényszerültünk a gyaloglásra.Persze azt hittem könnyebb lesz,de Salomé tett arról,hogy ne legyen így.Minden kutyánál,macskánál,játszótérnél megállt és csak simogatás illetve csúszdázás után mehettünk tovább,vagy kiverte a hisztit.Persze a végénél már nem törődtem vele,felkaptam és a kezembe vittem,viszont ennek az lett a következménye,hogy lekarmolta az állam és a világos ingemet apró lábnyomok díszítették.Nem akartam így odavinni az anyjához,így inkább vettem neki fagyit.Mindketten megkönnyebbülten éreztük magunkat.
A Santiago Bernabéu stadion óriásinak hatott a szemembe,még sosem voltam ilyen közel hozzá és már jó néhány másikat láttam,de sosem tudom megszokni a méreteket.Ennek ellenére mégis szürke volt számomra,egyedül az előtte parkoló autók színezték be a látványt.Ahogy közeledtünk a bejárat felé,Salomé azonnal meglátta az édesanyját és egyből szabadulni akart a karjaim közül.Gyengéden letettem a földre,de persze azt nem kerülhettem el,hogy egy hosszú csokifoltot ne húzzon a combomra.Szitkozódva törölgettem le,de inkább ártottam,mintsem segítettem volna a helyzeten.
- Na,felkészültél?-pattant elém Dani boldogan.
- Hát voltam már jobb passzban,de egyébként igen!-egy kis hazugság mindenkinek belefér.
- Csak nem Salomé?
- De,de nem baj...szimpla baleset volt!-úgy látszik mégis csak feltűnő,pedig már reménykedtem.Szomorúan rám sandított,aztán egyszer csak felcsillant a szeme és a derekam köré tekerte szürke,kötött pulcsiját.
- Hmm,így kevésbé látszik.Induljunk,még be akarlak mutatni valakinek...
- Feltételezem,hogy ő James lesz!
- Egy tanács,tudod h-val kell mondani a nevét.Spanyolosan!-azt hittem némi angol vér csörgedezik az ereiben.
- Bocsi,nem tudtam!
- Általában senki sem tudja.-miután nagy nehezen beengedtek a biztonságiak ,hosszú-hosszú folyosókon keresztül elértük az öltözőt.Dani bekopogott és óvatosan benyitott.
- Oké,mehetünk!-csak "néhány" félmeztelen focista,á semmi különös!Végül is minden nap átélheti az ember,ja hogy nem?És hogy most nagyon szerencsésnek kéne éreznem magam,de helyette csak pirongok és azt sem tudom hova nézzek.Végül döntöttek helyettem.Egy nem különösebben mély,de barátságos hang üdvözölt.Kétség sem fért hozzá,ő volt James Rodríguez.Dani férje,akiről annyit áradozott és nem mellesleg Salomé édesapja,borzasztóan hasonlítottak.Ez volt az első amit megemlítettem neki.Aztán lassan mindenki odamerészkedett,talán észrevették,hogy nem a fejvadász áll előttük.Ha nem lennék tisztában a focival,akkor biztosan a második névnél elakadtam volna,de anya lévén tökéletesen és mindig tudtam,hogy ki játszik a Királyi Gárdában;nagyon nagy rajongó volt,mondjuk azt sosem tudtam kideríteni,hogy a foci vagy a játékosok miatt szereti.
Végül egyedül egy ember nem jött oda hozzám és persze,hogy Karim volt az.Amikor Sergio megemlítette neki,csak oda vakkantotta,hogy mi már ismerjük egymást és kiment az öltözőből.Persze én beszélni sem beszélhettem vele,mert mint kiderült mindenki nagyon kíváncsi volt rám és konkrétan bombáztak a kérdéseikkel.Aztán Zidane betoppant és közölte,hogy ideje lenne kimenni,ha nem akarnak büntető köröket futni.Hirtelen mindenkinek elszállt az érdeklődése és gyorsan kitódultak a pályára,mi követtük őket,aztán a lelátón leültünk.Némán figyeltük a focit,de én személy szerint nagyon hamar meguntam és inkább csak nézelődtem.Az óriási stadiont, a játékosokat ,a stábot,a nézőket.És ekkor valamin,pontosabban valakin megakadt a szemem.Apró,fiatal kislány volt,boldogan ficánkolt egy nő kezében.Azonnal tudtam,hogy ő a kislánya.Egy pillanatra,azt hittem lefordulok a székemről,annyira meg voltam lepődve.Aztán úgy éreztem,hogy szétszakad a szívem,végül a gyomromba landolt,mint egy tíztonnás betontömb.Szóval így éreztem magam.Onnantól kezdve,csak bámultam ki a fejemből,valahova a semmiségbe.Dani egyszer-egyszer hozzám szólt,de mivel látta,hogy nem én vagyok a potenciális beszélgető társ,inkább a lányához fordult.De muszáj volt megbizonyosodnom.
- Ő a kislánya,ugye?-Daniela csak szomorúan hümmögött.
- De egyébként tüneményes,nem is látszik,hogy az apja egy ekkora tapló!
- Csss,ne mondj ilyeneket Salomé mindent meghall.
- Jahh,észrevetted a fejlett nyelvhasználatát?-kuncogott és megsimogatta a göndör fürtöket.Mióta meglátta az anyját Salomé olyan nyugodt volt,mintha nem is történt volna semmi közöttünk.
- Hát az nem kifejezés!-most már együtt nevettünk ezen a huncut kislányon.
- Nem szép dolog kibeszélni másokat!-csípőre tett kézzel parádézott előttünk és mondta-mondta az összefüggéstelen dolgait,ameddig James fel nem kapta.
Megragadtam az alkalmat és elsurrantam a kis család mellett,egyenesen Karim után,aki a kislánya felé vette az irányt.Amennyire emlékszem eléggé gyatrán ment neki a játék,borzasztóan rossz kedve volt és remélem nem én okoztam.
Mire a háta mögé értem,épp a dadust küldte haza.Lassan megkocogtattam a vállát,de esküdni mernék,hogy nagyon jól tudta hol állok.Felkapta a kislányt és felém fordult;fáradtnak tűnt és talán dühösnek,míg a lánya kíváncsian méregetett.
-Sziasztok!-édesen elmosolyodtam és tekintetem a kislányra szegeztem-Ana vagyok,téged hogy hívnak?
- Melia.-halkan és akadozva ejtette ki a nevét,nemrég óta beszélhet.Ennek ellenére nagyon aranyos volt,szőke fürtjeit rózsaszín csatokkal tűrték el és hatalmas,csokoládé barna szemei hihetetlenül csillogtak.
Már épp mondani készültem valamit,de Karim gyorsabb volt.
- Mit akarsz?-az utolsó beszélgetésünk alatt egyszer sem volt ilyen bunkó velem,sőt még sosem.
- Beszélhetnénk....tudod,amit nem tudtunk befejezni Vic esküvőjén-kicsit szégyenkezve mondtam ki a szavakat,hiszen még most is előttem lebeg anyám részeg feje.
- Figyelj,most nem a legalkalmasabb!-szinte már kiabált.
- De....
- Te is várhatnál egy kicsit!
- Ezt úgy mondod ,mintha neked bármikor is várnod kellett volna rám!-bár igazán dühös voltam,de nem akartam megijeszteni a lányát.Nagyon aranyosnak tűnt és igazán megkedveltem rövid ismertségünk alatt.
- igen,képzeld két évet is!
- Úgy mondod ezt,mintha az én hibám lett volna,hogy elmentem!Mintha egyedül én lennék a bűnös.Jaaa,hogy te csak védeni akartál,persze!-a szemei kikerekedtek,érezte a dühömet és azt hogy elég egy pillanat és képes vagyok itt mindent kitálalni.De ezt sosem tenném-Tudod,Németországban is van internet!De,inkább hagyjuk..nem is érdekel!-meg akartam fordulni és elmenni,de előtte még gyorsan elköszöntem a kislánytól.
- Apa,moszt mért ment el ez a kedves néni?-de ő csak hallgatott.