A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Poirot's Early Cases
(Első alkalommal a William Collins Sons & Co. Ltd. kiadásában jelent meg 1974-ben)
FONTANA PAPERBACKS, 1975
© Agatha Christie Limited 1974
Hungarian translation © Schidló Éva,
Wéber László, dr. Gecse Gábor, Leyrer Ginda
ISBN 963 695 015 6 ISSN 0865 1485
Kiadja a Hunga-Print Nyomda és Kiadó
Felelős kiadó: BARÁZ MIKLÓS ügyvezető igazgató
Kiadóvezető: SZUJÓ BÉLA
Művészeti tanácsadó: BARÁZ KLÁRA
Borítófotó: TELEVIDEO KIADÓ
REJTÉLY A JELMEZBÁLON
Hercule Poirot barátomat, a belga rendőrség egykori főnökét csak a vakszerencse hozta összefüggésbe a Styles - üggyel. Nyomozói sikerei komoly hírnevet szereztek neki, így azután arra az elhatározásra jutott, hogy idejét a bűnüldözés problémáinak megoldására fordítja. A Somme melletti sebesülésemet és a hadseregből történt leszerelésemet követően megosztottam vele londoni lakásomat. Mivel Poirot legtöbb ügyét ennélfogva részletesen ismerem, valaki azt javasolta, hogy válogassam össze és írjam le a legérdekesebbeket. Úgy érzem, akkor cselekszem helyesen, ha ezt a válogatást annak a különös rejtélynek a történetével kezdem, amely a maga idejében rendkívül széles körű érdeklődést keltett. A győzelmi jelmezbálon történt különös esetre gondolok.
Meglehet, hogy az eset nem jellemzi olyan tökéletesen Poirot eredeti módszereit, mint egy másik, ennél bonyolultabb bűnügy. Az érintett közismert emberek, néhány szenzációs vonás és az a hatalmas nyilvánosság, amelyet a sajtó adott neki, kétségtelenül kivételes esetté avatták a bálon történteket. Ezért már hosszabb ideje úgy éreztem, helyénvaló dolog, ha Poirotnak az ügy megoldásában vállalt szerepét a világ elé tárom.
Egy gyönyörű tavaszi reggelen kezdődött, éppen Poirot szobájában ültünk. Az én kis ter metű barátom ugyanolyan fürge és ápolt volt, mint mindig. Tojás alakú fejét oldalra billentve éppen azzal foglalatoskodott, hogy nagy körültekintéssel valami új pomádét kenjen a bajuszára. Poirotnak az ártatlan hiúság egyik jellemző vonása volt, és ez pontosan egybevágott a rend és a módszeresség iránt érzett szeretetével. A Napi Hírharang, amelyet előzőleg ol vastam, a földre pottyant, én pedig tökéletesen elmerültem a gondolataimban. Merengésemből Poirot hangja vert fel.
- Min gondolkozik olyan mélyen, mon ami?
- Az igazat megvallva - válaszoltam - azon a megmagyarázhatatlan eseten tűnődtem, amely a győzelem alkalmából rendezett bálon történt. Tele vannak vele az újságok.
Míg beszéltem, az ujjammal az újságoldalakon doboltam.
- Igen?
- Minél többet olvas róla az ember, annál inkább rejtélyes és bonyolult bűnügynek, látszik az egész. - Belemelegedtem a dologba. - Ki ölhette meg Lord Cronshaw-t? És Coco Courtenay halála ugyanazon az éjszakán nem több puszta véletlennél? Egyáltalán: baleset volt, vagy szándékosan vett be túl nagy adag kokaint? - Itt hatásos szünetet tartottam, majd drámai modorban hozzátettem - Ezek azok a kérdések, amelyeket felteszek magamnak!
Poirot, számomra kissé elszomorítóan, nem mutatott különösebb érdeklődést. Elmélyülten vizsgálgatta magát a tükörben és közben dörmögött - Nem vitás, ez az új bajuszkenőcs csodát művel a bajuszommal! - Amikor véletlenül elkapta a pillantásomat, sietősen hozzátette - Igen, persze... és mit válaszol a kérdéseire?
Mielőtt belefoghattam volna, nyílt az ajtó, és a háziasszonyunk Japp felügyelő érkezését jelentette be.
A Scotland Yard detektívje régi barátunk volt, így hát melegen üdvözöltük.
- A jó öreg Japp! - kiáltott fel Poirot. - Mi szél hozta magát hozzánk?
- Nos, Monsieur Poirot - mondta Japp, miközben felém bólintva leült -, most olyan
üggyel foglalkozom, amely benyomásom szerint kifejezetten önnek való. Azért látogattam meg, hogy megkérdezzem, van-e kedve beleütni az orrát a dologba?
Poirot jó véleménnyel volt a felügyelő képességeiről, de sajnálta őt a módszeresség hiá nya miatt. Ami engem illet, Japp tehetségének csúcsát abban a finom művészetben láttam, amellyel a detektív segítséget keresett, miközben azt a látszatot keltette, hogy ö nyújtja azt a másiknak!
- A jelmezbáli esetről van szó — mondta Japp rábeszélően. - Ne kéresse magát, úgy is
tudom, hogy azt szeretné, ha benne lehetne a keze a dologban.
Poirot rám mosolygott.
- Hastings barátom mindenesetre azt akarja. Az ön érkezése előtt éppen erről tartott kiselőadást, n'est - ce pas, mon ami?
- Nos uram - mondta Japp leereszkedően -, ön sem maradhat ki ebből. Én mondom, ilyen ügyben részt venni nem akármilyen dicsőség. Nos, térjünk a tárgyra. Gondolom, nagy vonalakban ismeri az esetet, Monsieur Poirot?
- Csak az újságokból - és az újságírók képzelete gyakran megtévesztő. Ismertesse az
ügyet, kérem.
Japp kényelmesen keresztbe tette a lábát és hozzákezdett.
- Mint boldog-boldogtalan tudja, az elmúlt kedden nagyszabású bált rendeztek a győzelem emlékére. Manapság persze minden krajcáros kocsmai ugrándozás bálnak titulálja
magát, de ez tényleg az volt, az igazi. A Colossus Hallban tartották és egész London jelen
volt, beleértve Lord Cronshaw-t és a társaságát.
- A dossziéja? - vágott közbe Poirot. - Az életvonalára, vagyis nem, hogyan mondják
önök, az életrajzára gondolok.
- Lord Cronshaw az ötödik vikomt volt a sorban, huszonöt éves, gazdag, nőtlen és imádta a színház világát. Városszerte olyan pletykák keringtek, amelyek szerint a lordot bensőséges szálak fűzték az Albany Színház egyik művésznőjéhez, Courtenay kisasszonyhoz. A művésznőt baráti körben csak „Coco" néven emlegették és minden beszámoló szerint igen vonzó hölgy volt.
- Jó. Continuez!
- Lord Cronshaw és társasága hat embert számlált: ott volt ő maga, a nagybátyja, méltóságos Eustace Beltane úr, aztán egy csinos amerikai özvegy, Mrs. Mallaby, egy fiatal színész, bizonyos Chris Davidson és a felesége, és végül, de nem utolsósorban Miss Cocco Courtenay. Mint tudják, ez jelmezbál volt, ennek megfelelően Lord Cronshaw és társasága a régi olasz komédia, vagy hogy nevezik, állandó szereplőinek a jelmezeit viselte.
- Commedia dell' Arte - mormogta Poirot.
- Nos, a jelmezeket az Eustace Beltane tulajdonát képező porcelángyűjtemény figuráiról másolták. Lord Cronshaw volt Harlequin, Beltane pedig Punchinello. Mrs, Mallaby Pulcinellának öltözött, Davidsonék Pierrot és Pierrette ruháját öltötték magukra, Columbina pedig nem is lehetett más, csak Miss Courtenay. Alig kezdődött el a bál, máris érezhető volt, hogy valami nincs rendben. Lord Cronshaw szemmel láthatóan mogorva volt és szerfelett különösen viselkedett. Amikor, a társaság vacsorához készülődött egy kis különszobában, amelyet a házigazda bocsátott a rendelkezésükre, mindenkinek feltűnt, hogy a lord és Miss Courtenay nem beszélnek egymással. A hölgy nem titkolhatta, hogy sírt és látszott rajta, hogy nem sok választja el őt egy hisztériás rohamtól. Így aztán a vacsora nyomott hangulatban telt el. Vacsora után Miss Courtenay megkérte Chris Davidsont, hogy kísérje öt haza. Azt mondta, halálosan elege van a bálból. A fiatal színész kissé tétovázott, Lord Cronshaw tekintetét kereste, aztán mindkettőjüket félrevonta a szobába.
- Fájdalom, az ifjú színész kibékülést szorgalmazó erőfeszítései sikertelenek maradtak. Nem volt mit tennie, taxit szerzett tehát, és a szipogó Miss Courtenay-t hazavitte a lakására. A hölgy szemmel láthatóan nagyon feldúlt volt, de azért nem bízott Davidsonban. Egyre csak azt hajtogatta, hogy a lordnak bocsánatot kell kérnie a történtekért. Ez az egyetlen aprócska jel, amely arra is utalhat, hogy a lány halála talán nem volt véletlen baleset. Persze ez igen halvány nyom ahhoz, hogy elindulhassunk rajta. Mire Davidson úgy-ahogy lecsendesítette a nőt, már túl késő volt ahhoz, hogy visszamenjen a Colossus Hallba. Egyenesen hazament tehát chelsea - i lakására. A felesége röviddel Davidson megérkezése után ért haza. Ő hozta meg a hírét a szörnyű tragédiának, amely Davidson távozását követően történt. - A bál persze folytatódott, és úgy tűnt, Lord Cronshaw egyre bosszúsabb. Kerülte a barátait is, az este hátralévő részében szinte nem is látták őt. Hajnali fél kettő körül, néhány perccel a grand cotillon előtt, amikor mindenkinek le kell vennie az álarcát, Digby kapitány, aki ismerte a jelmezét, észrevette a lordot. Cronshaw az egyik emeleti páholyban állt és az alatta kavargó tömeget nézte.
- Helló, lordom! - kiáltott fel hozzá a kapitány. - Jöjjön csak le és vegyen részt a mulatságban! Úgy gubbaszt ott, mint egy beteg kakadu! Ne kéresse magát, hisz csak most jön a java!
- Rendben van - felelte Cronshaw. - Várjon meg, különben sose találom meg ebben a tömegben!
- Ahogy az utolsó szavakat kimondta, Lord Cronshaw már el is hagyta a páholyt. Digby kapitány, társaságában Mrs. Davidson-nal, lent várta őt. Teltek-múltak a percek, de Lord Cronshaw-nak se híre, se hamva nem volt. Digby végül elveszítette a türelmét.
- Azt hiszi ez a fickó, hogy egész éjjel rá fogunk várni? - méltatlankodott.
- Ebben a pillanatban Mrs. Mallaby csatlakozott hozzájuk. A kapitány ecsetelte neki a helyzetet.
- Tudják - harsogta energikusan a csinos özvegy -, ma este a lord gyilkos kedvében van. Ne vesztegessük az időt, menjünk és kutassuk fel őt!
A kis társaság mindenütt kereste a lordot, eredmény nélkül. Végül Mrs. Mallaby arra a gondolatra jutott, hogy talán abban a szobában fogják megtalálni, amelyikben a társaság egy órával előbb megvacsorázott. Így aztán odamentek. Az őket fogadó látványra azonban senki sem számított. Nem kétséges, hogy megtalálták Harlequint, csakhogy a lord a földön hevert, és egy jókora konyhakés állt ki a szívéből.
Japp itt szünetet tartott, Poirot pedig a szakértő élvezetével jegyezte meg.
- Une belle affair. És persze egy árva nyomra sem bukkantak.
- Nos - folytatta a felügyelő -, a többit már tudja. A tragédia nem járt egyedül. Másnap minden újság nagybetűs címmel jelentette, hogy Miss Courtenay-t, a népszerű színésznőt holtan találták az ágyában, a halálát pedig kokaintúladagolás okozta. Nos, baleset volt, vagy öngyilkosság? A szobalány, akitől bizonyítékot reméltek, kijelentette, hogy Miss Courtenay rendszeres kábítószerélvező volt, így a baleseti halál elképzelhető. Mindazonáltal nem hagyhatjuk számításon kívül az öngyilkosság lehetőségét sem. A színésznő halála különösen sajnálatos, mivel megfoszt bennünket attól a lehetőségtől, hogy megtudjuk, mi volt a közte és Lord Cronshaw között lezajlott veszekedés oka. Mellesleg az embereim egy kis zománcozott szelencét találtak a halott lord mellett. Gyémántokból kirakott Coco felirat díszítette és félig volt kokainnal. Miss Courtenay szobalánya azonosította a dobozkát. A kis doboz Miss Courtenay tulajdonát képezi. Szinte mindig magánál hordta, vallotta a szobalány, mert ebben tartotta a napi kokainadagját, és az utóbbi időben gyors ütemben vált a kábítószer rabjává.
- Lord Cronshaw szintén kábítószerfüggő volt?
- Éppen ellenkezőleg. Igen szigorúan elítélte a kábítószerrel élőket, Poirot elgondolkozva bólintott.
- Miután a szelencét nála találták meg, nyilvánvalóan tudomása volt arról, hogy Miss
Courtenay kokaint szed. Ezen eltűnődhetünk, nemde, kedves Japp?
- Hát persze - mondta Japp bizonytalanul.
Én nem tudtam elnyomni egy mosolyt.
- Nos, ez minden - mondta Japp. - Mi a véleménye az esetről?
- Nem talált semmi más nyomot, amit esetleg nem jelentettek?
- De igen. - Japp egy apró tárgyat vett elő a zsebéből és Poirot kezébe adta. Belga barátom smaragdzöld színű kis pompont tartott a tenyerében, melyről cérnaszálak lógtak. A pompon úgy festett, mintha erőszakosan letépték volna valahonnan.
- Ezt a halott férfi kezében találtuk, szorosan a markában tartotta — magyarázta a
felügyelő.
Poirot szó nélkül visszaadta a pompont Jappnek és azt kérdezte.
- Voltak Lord Cronshaw-nak ellenségei?
- Senki, legalábbis olyan nem, akiről tudnának. Úgy látszik, népszerű fickó volt.
- Van valaki, aki hasznot húz a halálából?
- Igen, a nagybácsija, Eustace Beltane. Ő örökli a címet és a vagyont. Vele kapcsolatban akad egy - két gyanús mozzanat. Többen azt vallották, hogy a kis vacsorázó szobából hangos civakodást hallottak kiszűrődni, és a veszeke-dők egyike éppen Eustace Beltane volt. Tudja, a nagykés, amelyet felkapnak az asztalról, ideális eszköze lehet egy gyilkosságnak, amelyet veszekedés hevében követnek el.
- Mit mond Mr. Beltane?
- Azt állítja, hogy az egyik pincér kissé sokat kóstolgatta az italokat és ezért alapos fejmosásban részesítette a kapatos férfit. Azt is állítja, hogy mindez közelebb történt az egy órához, mint a fél kettőhöz. Tudja, Digby kapitány vallomása meglehetős pontossággal határozza meg az időpontot. Azt követően, hogy Lord Cronshaw a páholyból beszélt vele, addig amíg a holttestet megtalálták, nem telt el több tíz percnél.
- Felteszem, hogy Mr. Beltane, ahogy Punchinellóhoz illik, púpos volt és zsabót viselt.
- Nem tudok a jelmezek minden részletéről híven beszámolni - mondta Japp és kérdőn tekintett Poirot-ra. - Mellesleg nem is látom elég világosan, milyen segítséget remélhetünk a ruhákkal való bíbelődéstől.
- Nem? - Poirot mosolyába cseppnyi gúny vegyült. A belga csendesen folytatta, szeme azzal a zöldes fénnyel csillogott, amelyet már oly jól ismertem.
- Volt abban a kis szobában függöny?
- Igen, de ...
- És volt annyi hely a függöny mögött, hogy ott egy férfi elrejtőzhessen?
- Igen. Tulajdonképpen van ott egy kis rejtekhely. De ön honnan tud erről a helyről? Sosem járt még ott, ugye, Monsieur Poirot?
- Való igaz, kedves Japp, a függöny a képzelőerőm terméke. De hát függöny nélkül értelmetlen a dráma! Soha nem szabad lemondanunk arról a feltételezésről, hogy a dolgoknak van logikája! Mondja csak, orvost nem hívtak?
- Természetesen azonnal orvosért küldtünk. Sajnos, már semmit sem lehetett tenni. A halál minden bizonnyal azonnal bekövet kezett.
Poirot kissé türelmetlenül bólintott.
- Persze, persze, értem. Ez az orvos tett már tanúvallomást az ügyben?
- Igen.
- Nem említett valami rendellenességet? Nem talált valamit a holttest vizsgálata során, ami meglepte, ami eltért a megszokottól?
Japp átható tekintettel nézett a kis emberre.
- De igen, Monsieur Poirot. Nem tudom, mire akar kilyukadni, uram, de az orvos megjegyezte, hogy a végtagok izmai szokatlanul feszesek és merevek voltak, és erre nehéz magyarázatot találni.
- Aha! - mondta jelentőségteljesen Poirot. - Mon Dieu! Japp, ez elgondolkodtatja az embert, igaz?
Én viszont tisztán láttam, hogy ez a körülmény egyáltalán nem gondolkodtatja el Japp felügyelőt.
- Csak nem méregre gondol, monsieur? Ki az ördög mérgezne meg előbb valakit, hogy aztán beledöfhesse a kést?
- Való igaz, ez nevetséges lenne - válaszolt Poirot nyájasan.
- Nos, monsieur, van valami, amit látni szeretne? Esetleg meg akarja vizsgálni a szobát, ahol a holttestet megtalálták...
Poirot elhárító mozdulatot tett a kezével.
- Nem, a világért sem. Ön már elmondta nekem azt az egyetlen dolgot, ami engem ebben az ügyben érdekel: Lord Cronshaw véleményét a kábítószerfogyasztásáról.
- Nincs tehát semmi, amit látni szeretne?
- Csak egyetlen dolog.
- Mi az?
- Azok a porcelánfigurák, amelyekről a jelmezeket másolták.
Jápp elcsodálkozott.
- Ami azt illeti, monsieur, ez kissé fura kívánság . . .
- El tudja ezt intézni nekem?
- Ha gondolja, most is szemügyre veheti őket. A Berkely Square nincs messze innen. Mr. Beltane - vagy őlordsága, ahogy most már szólítanom kell - nem fogja megtagadni tőlünk a lehetőséget.
Azonnal taxiba vágtuk magunkat. Az újdonsült Lord Cronshaw nem tartózkodott otthon, de Japp kérésére bevezettek bennünket a „porcelánok termébe", ahol a gyűjtemény gyöngyszemeit tartották. Japp meglehetősen tanácstalanul tekintett körbe.
- Fogalmam sincs, hogy fogja itt megtalálni, monsieur, amit keres.
Poirot eközben már a kandallópárkány elé húzott egy széket és a fészekrakó vörösbegy fürgeségével ugrott fel rá. A tükör fölött egy kis polcon hat porcelán szobrocska állt. Poirot gondosan szemügyre vette őket, miközben néhány megjegyzést fűzött a látottakhoz.
- Les voilá. A jó öreg olasz komédia! A három párocska! Harlequin és Columbina, Pierrot és Pierrette, finom ízléssel zöldben és fehérben, aztán Punchinello és Pulcinella, mályvaszínű és sárga ruhában. Punchinello ruhája nagy gonddal készült: csipkék, fodrok, a púp és a magas kalap. Pontosan úgy van, ahogy sejtettem: nagyon gondos munka.
Óvatosan visszahelyezte a figurákat a polcra és leugrott a székről.
Japp csalódottan nézett, de miután Poirot nem adta jelét annak, hogy bármit is megmagyarázzon, a detektív a tőle telhető legjobb képet igyekezett vágni a dologhoz. Amikor már épp indulni készültünk, megérkezett a ház ura. Japp vállalta a bemutatást.
A hatodik Cronshaw vikomt úgy ötven év körül járhatott. Arca csinos volt, ám vonásai léhaságról tanúskodtak, modora behízelgő volt.
Idősödő életművész, lagymatag modorú pozőr. Meglátni és megutálni számomra csak egy pillanat műve volt. A vikomt szertartásosan üdvözölt bennünket és kijelentette, hogy sokat hallott Poirot mesteri nyomozásairól. Biztosított bennünket arról is, hogy minden tekintetben a rendelkezésünkre áll.
- Ügy tudom, a rendőrség mindent megtesz, amit csak lehet - mondta Poirot.
- Mindazonáltal attól tartok, hogy unokaöcsém halálának körülményeit sosem sikerül tisztázni. Az egész ügy annyira rejtélyesnek látszik.
Poirot kutató pillantásokat vetett a férfira.
- Az unokaöccsének nem volt ellensége, ugye? - kérdezte.
- Soha senki. Erről meg vagyok győződve. - A vikomt itt kis szünetet tartott, aztán folytatta. - Ha bármilyen kérdése volna...
- Egyetlen kérdésem van. - Poirot hangja komolyan csengett. - A jelmezek... a jelmezeket egészen pontosan másolták a porcelán szobrocskákról?
- Igen, a legapróbb részletekig.
- Nagyon köszönöm, milord. Csak erről akartam megbizonyosodni. Jó napot kívánok!
- És most? - kérdezte Japp, miközben lefelé loholtunk az utcán. - A Yard várja a
jelentésemet.
- Bien! Nem akarom hátráltatni. Már csak egy kis apróság van hátra és aztán . . .
- Igen?
- Összeáll a kép.
- Tessék? Ezt nem mondja komolyan! Tudja, hogy ki ölte meg Lord Cronshaw-t?
- Pontosan.
- Ki tette? Eustace Beltane?
- Ah, mon ami, maga ismeri a gyengémet! Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy az utolsó pillanatig a kezemben tartsak minden szálat. De ne aggódjon, mindent fel fogok fedni, ha itt az ideje. Az ügy természetesen az önöké marad, egy feltétellel: a megoldást a saját elképzelésem szerint bizonyítom.
- Ez fair ajánlat - válaszolta Japp. - Feltéve, hogy egyáltalán van megoldás! Én mondom, maga úgy tud hallgatni, mint a csuka, igaz? - Poirot mosolygott. - Na, viszlát! Beugrom a Yardra.
Japp befordult egy másik utcába, Poirot pedig leintett egy arra haladó taxit.
- Most hová megyünk? — kérdeztem, bevallom, kíváncsian.
- A Chelsea negyedbe. Meglátogatjuk. Davidsonékat.
Poirot megadta a címet a sofőrnek.
- Mi a véleménye az új Lord Cronshaw-ról? - kérdeztem.
- Mit mond az én jó Hastings barátom?
- Határozottan bizalmatlan vagyok.
- Ugye azt hiszi, ő a „gonosz nagybácsi" a mesekönyvekből.
- Miért, nem az?
- Úgy gondolom, igen nyájas volt velünk - mondta diplomatikusan Poirot.
- Megvolt rá az oka!
Poirot rám nézett, szomorúan megrázta a fejét és az orra alá mormolt valamit, ami körülbelül így hangzott: „A módszer hiánya."
Davidsonék egy bérlakásokból álló lakótömb egyik házának harmadik emeletén laktak. Mr. Davidson nincs itthon, értesültünk róla, de Mrs. Davidson fogad minket. Hosszú, alacsony szobába vezettek, amely tele volt zsúfolva mindenféle keleti vásári holmival. A levegő áporodott volt, a füstölő tömjénrudacskák agresszív illata mindent elborított. Mrs. Davidson, ez az apró termetű nő szinte azonnal mellettünk termett. Törékenysége szívbe markoló és vonzó is lehetett volna, ha nem társul hozzá a világoskék szemében felvillanó ravasz és számító tekintet.
Poirot elmagyarázta, mi járatban vagyunk. Mrs. Davidson szomorúan ingatta a fejét.
- Szegény Cronshaw - és persze szegény Coco! Mindketten imádtuk, halála szörnyű megrázkódtatás nekünk. Mit akar kérdezni tőlem? Tényleg át kell élnem ismét azt a borzalmas éjszakát?
- Asszonyom, higgye el, feleslegesen nem háborgatnám. Japp felügyelő ítélte úgy, hogy a dolog elkerülhetetlen. Nem szeretnék mást, csak látni azt a jelmezt, amelyet azon az éjszakán viselt.
A hölgy kissé meglepetten nézett, Poirot pedig angyali nyugalommal folytatta.
- Ugye megérti madame, hogy a hazámban honos módszerek szerint igyekszem dolgozni. Odaát mi mindig „rekonstruáljuk" a bűntényt. Nincs kizárva, hogy egy valódi représentation segíti majd a nyomozást. Ha így lesz, meg kell értenie, hogy a jelmezek fontosak le hetnek.
Mrs. Davidson még mindig meglehetősen kétkedőnek látszott.
- Hallottam már a bűncselekmények újrajátszásáról - mondta. - Nem gondoltam volna azonban, hogy a részletek ennyire fonto sak. Azonnal hozom a ruhát.
Mrs. Davidson alighogy elhagyta a szobát, máris visszatért, kezében egy leheletnyi, könynyű atlaszselyem ruhával, amely fehér és zöld színben pompázott. Poirot a kezébe vette és megvizsgálta, majd egy fejbólintás kíséretében visszaadta a ruhát.
- Merci, madame! Úgy látom, elveszítette az egyik zöld pompont, azt, amelyik itt a jelmez vállán volt felvarrva.
- Igen, a bálon valahogy leszakadt, de észrevettem és felemeltem a földről. Odaadtam szegény Lord Cronshaw-nak, hogy őrizze meg nekem.
- Ez vacsora után történt?
- Igen.
- Feltehetően nem sokkal a tragédia bekövetkezte előtt.
Mrs. Davidson világos szemében a riadalom fénye villant. Nagyon gyorsan válaszolt.
- Ó nem, dehogy! Sokkal előbb! Mindjárt vacsora után, azt hiszem.
- Értem. Nos, ez minden. Nem zavarom tovább. Bonjour, madame.
- Nos - mondtam, amint elhagytuk a házat -, fény derült a zöld pompom rejtélyére.
- Csodálnám.
- Hogy érti ezt?
- Hastings, látta amikor megvizsgáltam a ruhát?
- Igen?
- Eh bien, a hiányzó pompon nem szakadt le, drága barátom, ahogy azt a hölgy állította. Éppen ellenkezőleg, gondosan levágták, méghozzá ollóval! A cérnaszálak felülete ezt kétségtelenül bizonyítja.
- Te jó ég - kiáltottam fel -, ez az ügy egyre bonyolultabb!
- Éppen ellenkezőleg, kedves Hastings, egyre egyszerűbb.
- Poirot - kiáltottam ismét -, rövidesen eljön a nap, amikor megölöm! A végsőkig elkeserít az a szokása, hogy mindent tökéletesen egyszerűnek talál!
- De amikor elmagyarázom, mon ami, akkor nem pofonegyszerű?
- De igen és ez a legidegesítőbb a dologban! Olyankor az az érzésem támad, hogy ezt akár magam is meg tudtam volna oldani!
- Meg is tudná, Hastings, meg is tudná. Ha venné a fáradságot és a gondolatait rendszerbe foglalná! Módszer nélkül azonban...
- Tudom, tudom. - vágtam gyorsan közbe, mert nagyon is jól 'ismertem Poirot ékesszólását, kivált amikor kedvenc témájára terelődött a szó. - Mondja, barátom, mi a következő teendő? Tényleg rekonstruálni akarja a bűntényt?
- Aligha. Mondjuk inkább úgy, hogy a színjátéknak vége, és én hozzábiggyesztek még egy bohóctréfát.
Poirot a következő keddet jelölte ki a rejtélyes bemutató napjául. Az előkészületek a végsőkig fokozták kíváncsiságomat. A szoba egyik oldalán fehér vásznat feszítettek ki, ezt mindkét oldalon súlyos függöny szegélyezte. Aztán egy férfi érkezett különböző világítási felszerelésekkel, majd egy csapat színházi ember szállta meg Poirot hálószobáját, amelyet ez alkalomra öltözőnek neveztek ki.
Röviddel nyolc előtt megérkezett Japp felügyelő és nem volt valami vidám. Valahogy az volt az érzésem, hogy nincs elragadtatva Poirot tervétől.
- Mint rendesen, Poirot most is imádja a melodrámát, de ebből még nem lesz baj. Azt mondja, sok fáradtságot megtakaríthatunk ezen a módon. Gyorsan átlátta az ügyet, de én magam is ugyanazon a nyomon jártam. — Az volt az érzésem, hogy Japp itt jócskán elrugaszkodik az igazságtól. — Csak éppen megígértem Poirot-nak, hogy teljes mértékben rábízom, hogyan kívánja megoldani és lezárni az ügyet. De már itt is vannak a főszereplők.
Elsőnek őlordsága érkezett, Mrs. Mallabyt kísérte, akit én még nem láttam. Mrs. Mallaby csinos, sötét hajú nő volt és kifejezetten idegesnek látszott. Utánuk Davidsonék következtek. Chris Davidsont szintén először láttam. Jóvágású, magas, sötét hajú férfi volt, egész megjelenése a színészek könnyedségét sugározta.
Poirot az egész társaságnak már jó előre székeket készített oda a vászonnal szembe, amelyet most erős fény világított meg. Poirot leoltotta a lámpákat a szobában, úgyhogy a vászont kivéve az egész helyiség sötétségbe borult. A kis belga hangja a homályból szólt.
- Messieurs, mesdames, egy kis magya-rázat. A vásznon hat figurát látnak majd sorban megjelenni. Ismerősek önöknek: Pierrot és Pierrette, Punchinello, a pojáca és az elegáns Pulcinella, a szépséges, táncos lábú Columbina és a kobold Harlequin, a láthatatlan!
E bevezető szavak után elkezdődött a produkció. Az egyes figurák sorban a vászon elé perdültek, egy pillanatig egyensúlyoztak előtte, majd eltűntek. Aztán kialudt a világítás és a közönségből a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel. Mindenki ideges volt, nem tudta mitől fél. Számomra úgy tűnt, hogy az egész eljárás nagyon is egyszerű. Ha a gyilkos közöttünk lett volna, és Poirot valóban úgy képzelte, hogy az ismerős jelmezes alak láttán megtörik, akkor be kell vallanunk, hogy módszere teljes csődöt vallott, mint ahogy az várható is volt. Mindezek ellenére Poirot nem látszott zavartnak. Sugárzó arccal lépett előre1.
- Nos, messieurs and mesdames, megtennék nekem azt a szívességet, hogy egymás után
elmondják, mit is láttak az előbb? Elkezdené, milord?
Az úriember zavartan nézett körül.
- Attól tartok, nem értem pontosan a kérdést.
- Csak azt kérem, mondja el, hogy mit látott.
- Nos, őő... nos hát, azt mondanám, hogy hat alakot láttunk elhaladni a vászon előtt. Az alakok ruhájukkal a klasszikus olasz népi komédia személyiségeit jelenítették meg, vagyis, őő..., minket, ahogyan azon az estén festettünk.
- Ne törődjön azzal az éjszakával, milord - vágott közbe Poirot -, engem a válasza első része érdekel. Asszonyom, ön egyetért Lord Cronshaw megállapításával?
A kérdés közben Poirot Mrs. Mallaby felé fordult.
- Én... nos, természetesen egyetértek.
- Megerősíti tehát, hogy a régi olasz komédia hat alakját látták?
- Hát persze, természetesen.
- Monsieur Davidson, ön mit gondol?
- Egyetértek.
- Asszonyom?
- Igen.
- Hastings? Japp? Igen? Mindenki egybehangzóan ezt látta?
Poirot most végignézett rajtunk. Az arca egészen sápadt lett, a szeme pedig olyan zöld voltak, mint a macskáé.
- Nos, ennek ellenére nincs igazuk! Mindannyian tévednek! A saját szemüknek hittek és az most is hazudott önöknek, csakúgy mint a bál éjszakáján. Ahogy mondani szokták, amit
látunk, az nem mindig az igazság. Az embernek a gondolkodás fényénél kell látni! Használnia kell a szürkeállomány sejtjeit! Messieurs and mesdames, önök ma este és azon az éjszakán is csak öt alakot láttak! Tessék figyelni!
A fények ismét kialudtak. Az egyik alak a vászon elé perdült. - Pierrot!
- Ki ez? - kérdezte Poirot. - Pierrot?
- Igen - válaszoltuk kórusban. - Nézzék meg még egyszer!
Az alak egy gyors mozdulattal megszabadult bő szabású Pierrot-ruhájától. És a reflektorfényben ott állt előttünk a csillogó Harlequin! Ugyanebben a pillanatban kiáltást hallottunk, és felborult egy szék.
- Átkozott! - recsegett Davidson hangja.
- Hogyan jött rá?
Aztán a bilincs fémes kattanása és Japp hivatalos hangja.
- Christopher Davidson, letartóztatom Cronshaw vikomte meggyilkolásának vádjával!
Figyelmeztetem, hogy minden, amit mond, az eljárás során felhasználható ön ellen!
Alig negyedórával később, a hideg vacsora választékos fogásainak élvezete közben Poirot ragyogó ábrázattal válaszolt izgatott kérdéseinkre. - Az ügy teljesen világos. A zöld pompon megtalálásának körülményei arra engedtek következtetni, hogy azt a gyilkos jelmezéről szakították le. Tekintettel arra, hogy a gyilkos késsel ejtett szúráshoz nagy erőre volt szükség, a továbbiakban nem foglalkoztam Pierrette személyével, annál inkább a figyelmem középpontjába került Pierrot. Ö azonban majdnem két órával a gyilkosság elkövetése előtt elhagyta a bál helyszínét. Ha tehát ő a gyilkos, akkor vagy visszatért, hogy megölje Lord Cronshaw-t, vagy pedig - eh bien, még távozása előtt kellett elkövetnie a tettet! Ez vajon teljességgel lehetetlen volt? Ki látta vacsora után Lord Cronshaw-t azon az estén? Csak Mrs. Davidson, akinek a vallomása, gyanakod-tam, csak gyengén összetákolt hazugság volt annak érdekében, hogy magyarázatot adjon a férje jelmezéről hiányzó zöld pomponra. Mrs. Davidson természetesen a saját ruhájáról vágta le a hiányzó díszt. Az a Harlequin pedig, akit fél kettőkor a páholyban láttak, csak ál-Har-lequin lehetett. Rövid ideig arra gondoltam, hogy Mr. Beltane bűnössége e tekintetben nem kizárt: Később azonban világossá vált, hogy különleges, finoman kidolgozott jelmeze nem tette lehetővé, hogy Punchinello és Harlequin szerepét egyaránt eljátssza. Másfelől viszont a meggyilkolt testalkatával szinte egyező felépítésű fiatal Davidson számára, aki hivatásos színész, a feladat semmiféle nehézséget nem felentett.
- Egy dolog azonban aggasztott. Kizárt dolog, hogy orvos összetévesszen egy két órája halott embert egy tíz perce megboldogulttal! Eh bien, nem is ez történt! Az orvost azonban senki sem kérte arra, hogy állapítsa meg a halál beálltának idejét. Ellenkezőleg, azt mondták neki, hogy Lord Cronshaw-t tíz perccel azelőtt látták teljes életnagyságban. így azután az or- vos csak a végtagok rendellenes merevségét jelezte, de nem tudott magyarázatot adni rá.
- Most már minden összevágott az elméletemmel. Davidson a vacsorát követően azonnal megölte a lordot. Mégpedig akkor, amikor látták őket visszalépni a szobába. Ezt követően Davidson Miss Courtenay társaságában távozott. A hölgyet lakása kapujában hagyta, nem pedig bekísérte és megnyugtatta, mint állította, majd lóhalálában visszatért a bálba - csakhogy már nem Pierrot volt, hanem Harlequin! Egyszerű személycsere volt ez, nem kellett mást tennie, csak lehúznia magáról a felül lévő jelmezt.
A halott lord nagybácsija előrehajolt a széken.
- Ha így történt, akkor Davidson már azzal a céllal jött a bálba, hogy megölje áldozatát. De milyen indítéka volt ehhez? Nem találok semmiféle elképzelhető okot.
- Most érkeztünk el a második tragédiához, Miss Courtenay halálához. Volt ebben egy egyszerű tény, amely fölött mindenki elsiklott. Miss Courtenay kokaintúladagolás következtében halt meg — a kokaint tartalmazó szelencéjét azonban Lord Cronshaw holtteste mellett találták meg. Ez esetben honnan szerezhette a halálos adagot? Csak egy valaki adhatta neki: Davidson. És ez mindent megmagyaráz. Ez a háttere Miss Courtenay David-sonékkal való barátságának és annak is, hogy azon az estén azt akarta, hogy Davidson kísérje őt haza. Lord Cronshaw, aki szenvedélyesen ellenezte a kábítószer fogyasztást, rájött, hogy a hölgy rászokott a méregre. Arra gyanakodott, hogy Davidson látja el vele Miss Cour-tenay-t. Davidson természetesen mindent tagadott. Lord Cronshaw elhatározta, hogy a bálon megtudja az igazat. A megtévedt lánynak talán meg tudott volna bocsátani, de semmiképpen nem adott volna felmentést olyan férfinak, aki kábítószerrel kereskedik. Davidson bűnének megvallása és a végzetes lépés között őrlődött. Végül úgy határozott, hogy Cronshaw hallgatását bármilyen áron meg kell szereznie.
- Coco halála baleset volt?
- Az a gyanúm, hogy olyan baleset, amelynek a bekövetkeztét Davidson gondosan elősegítette. A lány nagyon dühös volt a lord-ra, mindenekelőtt a szemrehányásai miatt, azután meg azért, mert Cronshaw elvette tőle a kokaint. Davidson azonban adott neki és valószínűleg arra buzdította, vegyen be többet a szokottnál, így álljon bosszút az „öregfiún".
- Van itt még valami - mondtam. - A függöny és a rejtekhely. Hogyan szerzett róluk tudomást?
- Mon ami, ez volt a legegyszerűbb. A kis szobába ki-be jártak a pincérek, nyilvánvaló, hogy a holttest nem fekhetett egész idő alatt ott, ahol aztán megtalálták. Következésképpen kellett lennie a szobában valami olyan zugnak, ahová Davidson elrejthette a tetemet. A függönyre és a mögötte lévő rejtekhelyre következtetni nem volt nagy teljesítmény. Davidson odavonszolta a holttestet, később pedig, miután a páholyban magára vonta a figyelmet, előhúzta onnan és végleg elhagyta a bál helyszínét. Ez volt az egyik legjobb ötlete. Eszes a fickó, meg kell hagyni!
Poirot zöld szeme azonban számomra félreérthetetlenül sugallta gazdája meggyőződését: de nem annyira, mint Hercule Poirot.