2005
Emma szemszöge
Az évek itt lassan telnek. Mostanában nem volt sok dolgom, így Mr Pierce más feladatot adott nekem.
Leginkább a vezetők között mozogtam és segítettem a feladatokban. Aktákat írtam és néztem át. Ezek mellett harcolni tanítottak. Az erőm megvéd engem, de nem tudok vele másokkal elbánni.
- Összepakoltál már?
- Igen, Mr Pierce.
Ketten voltunk az irodájában.
- A munka legtöbb része készen van. Sokan elmentek már.
Az összes gyereket elküldték, illetve a személyzet legtöbb tagját. Talán harmincan, ha vagyunk itt.
- Holnap ébred a katona is.
- Miért kell?
- Könnyebb úgy elvinni Washingtonba.
- A többi?
- Ők maradnak. Túl sok a gond velük.
- Továbbra is alvásban lesznek?
Már tizenegy éve abban vannak. Nem lehetett őket megzabolázni, így kevés a hasznuk.
- Igen. Nem lesz bajuk itt.
- Holnap kellek én is?
- Igen. Az utolsó pillanatban akarom őt kiszedni. Elviszik, kap pár feladatot és megy vissza.
- Miért kell mindig visszatenni?
- Ő az egyetlen ilyen fegyverünk. Azért tudok én is dolgozni vele, mert az elődeim is ezt tették vele. Így nem öregszik, amíg nincs szükség rá.
- Nem fog emlékezni rám?
- Nem hinném.
Ez kicsit fájt nekem. Az elmúlt hét évben nem volt ébren. Azt hittem, hogy legalább tudok vele újra beszélni.
- Még egy dolog, amit nem mondtam neked.
- Mi az? - kérdeztem.
- Most már elég idős vagy ahhoz, hogy ne legyen feltűnő, hogy mellettem vagy. Van egy lakásom, ott fogsz te is élni és egyelőre onnan dolgozol. Ha nagykorú vagy akkor a cégnél adok állást.
- Komolyan?
- Igen. Kicsit szabadabb életet biztosítok, de ne feledd, hogy mi az ára.
Senkinek egy szót sem magamról.
Washington külterületén lesz a hely, ahol az emberek megbújnak, oda megy a katona is.
- Köszönöm, uram.
- Elég mára. Pihenj. Holnap pedig indulunk.
Elköszöntem és beléptem a szobámba.
A fiúk is elmentek már két napja. Máris hiányoznak nekem. Ők máshova mennek, úgy tudom veszélyes helyre.
Elkészültem és az ágyba feküdtem. Vissza megyek Amerikába.
Kevés emlékem van gyerekkoromból. Alig emlékszem a szüleim, vagy a testvéreim arcára. Sosem kerestek és én sem őket, ahogy most sem fogom.
Reggel minden apróságot elraktam, majd két tiszt elvitte a csomagjaim.
Mr Pierce a folyosón várt.
- Ébredsszük fel.
Még most is voltak tiltott részek nekem, ez is az.
Csak egy orvos volt és az a férfi, aki mindig itt van. Nem ismerem, mert erre sosem járok.
- Szedje ki - adta az utasítást Pierce.
Vártam, amíg a katonát kiszedik a gépből.
Tudtam, hogy kockázatos, amire készülők, ha észre veszik...
- Csináld - szólt nekem, amikor leültették.
Megfogtam a kezét. Lefelé bámult még nem volt magánál teljesen.
Először a testét tettem helyre, majd a fejébe másztam.
Megtanították nekem, hogy hogyan nyomjam el a képességem, így már nem éreztem az embereket, ha hozzájuk értem csak ha én akartam. Kordában tartottam az erőm.
Nem tudom, hogy pontosan mit tesznek vele, amikor törlik. Nem károsult az agya, csak egyszerűen az elektrosokktól elveszti magát. Én pedig adtam neki egy gyógyító löketet. Csak egy aprót, de így is megrándult. Gyorsan felálltam.
- Kész.
- Katona? - szólt neki a férfi.
- Készítsék fel, velünk jön - lépett el Pierce tőle.
Én még rá néztem és ő is rám, de nem láttam felismerést a szemében.
Segítettem Piercenek még egyszer átnézni az irodáját. Mikor végeztünk a nagy bejárat felé mentünk. A katona ott várt.
- Jöjjön - szólt neki Pierce, ő pedig jött mögöttünk.
Egy kis repülőre szálltunk fel.
Én egyedül ültem. A mellettem lévő sorban Pierce, mögötte a katona.
Pierce néha tett egy két megjegyzést, de ezen kívűl csendben telt az út, amíg nem értünk Amerika fölé.
- Hamarosan leszállunk. Egy két napot maradsz te is ott, utána átjössz hozzám.
- Rendben.
- Mint mondtam maradsz a lakásban. Nagyobb szabadságot adok, de mértékkel. Ha kimész a házból tudni akarok róla.
- Rendben.
- Van egy bejárónő. Renáta. Már évek óta szolgálatban van nálam. Semmit nem tud, ne is tudjon.
- Miért nem tud?
- Mert ő a SHIELD egyik vezető tisztviselőjének és a Világbiztonsági Tanács tagjának gondol.
- Értem. De én ki leszek?
- Volt egy húgom. Az ő lánya. Kapsz papírokat.
- A nevem?
- A kereszt neved marad Emma.
- Rendben.
A katonára néztem mögötte, aki összevont szemöldökkel nézett engem. Talán sikerült elérnem nála valamit?
Jól emlékeztem rá gyerekkoromból, tényleg jóképű férfi.
Férfiak...akkor kezdtek érdekelni, amikor 16 lettem. Aztán pedig meg is tapasztaltam milyen, fogjuk rá. Owen tíz évvel idősebb nálam. Az első csókot több, mint egy éve váltottuk. Ő volt akkor szolgálatban mellettem. Már előtte is méregettük egymást. Fura volt, hogy egy gyerekként ismert férfival végül ilyen kapcsolatba kerültem, de nem tartott sokáig.
Amikor Félix rájött elmondta nekem, hogy Owennek már menyasszonya van, amiről én semmit nem tudtam. Sosem beszélt róla és a többiek sem. Azóta semmit nem csináltam vele. Még szerencse, hogy nem jutottunk messzebb. Nem rajta múlt, én nem akartam akkor este, aztán esélyt sem adtam rá.
Kinéztem az ablakon, közeledtünk a földhöz.
Vártak minket és egy autóval mentünk a bázisra. Éjszaka volt itt.
Amint kiszálltunk azonnal bementünk az épületbe.
- Van egy kis dolgom. Menj a szállásodra. Itt is van - fordul el tőlem.
Egy férfi sétált felém, aki ismerős volt nekem.
- Mr Pierce!
- Vigye a katonát le. Kap még feladatot, majd vigye Emmát az ideiglenes szállására.
- Értettem.
Pierce elment, én pedig a férfit bámultam.
- Meg sem ismersz, Maszat?
- Jacob? - kérdeztem döbbenten.
- Jó újra látni.
Megöleltem, jó szorosan.
- Nem gondoltam, hogy ennyire örülni fogsz nekem.
- 14 éve nem láttalak.
- Sajnálom. Itt vagyok azóta. Ha nem tudom, hogy te jössz Piercel fel se ismerlek. A szeplők megmaradtak.
- Igen - fogtam meg az arcom.
- Gyere - mosolygott. - Katona! - szólt neki is, aki mögöttünk jött.
- Eddig is itt voltál?
- Leginkább. Sokat hallottam rólad. Mivel tudtam mi lett akkor veled a szobában, így néha elcsíptem pár információt. Még csak kisgyerek voltál...
- Nem most volt. Sokszor gondoltam arra, hogy ha akkor nem megyek oda hozzád, vagy nem mesélek az álmomról biztosan halott lennék már.
- Tudom. Te voltál az egyetlen gyerek, akit én hoztam el. Mások feladata volt, de meghalt, aki ment volna, így engem küldtek. Azért is jöttem el utána, mert a feladatom nem ott volt.
- Ezért fogtad meg a kezem? Láttam, hogy más gyerekekkel nem így volt.
- Az a munka nem a legjobb. Mindannyian tudjuk mi lesz a legtöbb gyerekkel. De hallom már minden rendben veled.
Beléptünk egy liftbe, ami nem fel, hanem lefelé ment.
- Le?
- Alul vannak a fontos dolgok. Mesélj mi volt?
- Miután akkor rájöttek mit adott nekem az a kő elkezdődött a kísérletezés. Mások és a saját gyógyításom is.
- Ezt hallottam. Sajnálom.
Lefelé néztem magamra. A testem most tele lenne hegekkel, de minden seb teljesen begyógyult.
- Régen volt - mosolyogtam.
Mellettem állt a katona is, de ő egy szót sem szólt.
- És mostanában mit csinálsz?
- Leginkább Piercenek segítek a papír munkában. Most hozzá költözöm és nem tudom. Néha elhagytam a létesítményt, de csak egyszer feladat miatt. Vele - mutatok a katonára.
- Olvastam. Most biztosan nagyobb feladatot is adnak neked. Idősebb vagy.
- Azt mondta Pierce kapok egy kis szabadságot. Nem tudom ez nála mit jelent, de úgy vettem ki a szavaiból, hogy elhagyhatom a házát, ha akarom.
Egy kis folyosón sétáltunk, nem volt sok ember.
- Ne haragudj, de még mindig hihetetlen rád néznem. Nem az a kislány van előttem, aki...
- Aki sírt az anyja után, mert eladta?
- Igen.
- Volt ennél sokkal rosszabb élményem is itt.
- Tudom.
Beléptünk egy helységbe. Hasonló volt, mint a szibériai. Itt lesz az idő nagy részében a katona.
- Mindjárt jövök - lép el Jacob.
Lassan a katona mellé oldalaztam.
- Emlékszem valamire? - kérdeztem úgy, hogy közben nem néztem rá.
- Apróságok. Mi már találkoztunk. Kisebb voltál - súgja vissza.
Tehát sikerült, ami vele tettem.
- A neved?
- Nem tudom.
Tehát mégsem sikerült. Vagyis nem úgy ahogy akartam. Többet kellett volna tegyek, de most nincs lehetőségem rá.
Jacob visszajött és átadta őt az orvosoknak, engem pedig elkísért.
- Milyennek gondolod? - súgta halkan, amikor felfelé mentünk a lifttel.
- Mit tudsz róla?
- Amit szerintem te is. Titkos az aktája.
- Próbáltam rajta segíteni.
- Mi?
- A fejében. Nem tudja a saját nevét.
- Emma, ezt ne mondd el senkinek. Az emberek így akarják őt tudni, ahogy most van. Főleg Pierce ne tudjon róla. Rendben?
- Rendben.
Tudtam, hogy ő a nagy fegyverük, de most már sajnálom a férfit.
Bíztam Jacobban. Gyerekként ő volt a legkedvesebb nekem és kaptam tőle ajándékot minden születésnapomon, ezt meg sem köszöntem neki.
Pierce végül két nap után elvitt magához. Renáta kedves nő volt. Én voltam az unokahúg...