Jason szemszöge:
-Nem. Tudnom kéne?- teszem fel szárazon a kérdést.
-Remélem viccelsz!- közli ugyan olyan nyersen, majd mielőtt folytatná az orvos közbeszól.
-Mindjárt visszajövünk!- szólal meg a doktor, majd kimennek a szobából, így mostmár teljes csend ül a helységre.
Margaret? Nem ismerős! Honnan? Vajon ki ő? Gawrill reakciójából ítélve pontosan tudnom kellett volna, de nem emlékszem semmire. Azt se tudom, hogy kerültem ide. A legutolsó emlékeimben még a lakásomban vagyok és a papírmunkákkal foglalatoskodom, majd egy két kép ugrik be egy házról. Aztán Gawrill és egy kislány arca, akiről fogalmam sincs honnét ismerném. Zavaros és sehogy sem tudom összerakni, ekkor pedig újra kinyílik a szoba ajtaja.
Gawrill szemszöge:
-Tudja a barátját elég erős ütés érte a hátsó koponya részén és látszólagosan az emlékei nem teljesek. Idő kell mire felépül vagy hogy az emlékei helyreálljanak, de ennek az idejét sajnos én sem tudom megállapítani.- sóhajt majd ismét folytatja- Még pár vizsgálat hátra van, de ha minden rendben megy, akkor hamarosan haza mehet.
-Doktor úr, átlagosan mennyi idő még vissza jönnek az emlékek vagy van olyan akinek nem tér vissza?- kérdem, mire ismét mély levegőt vesz.
-Sajnos ilyenkor átlagot sem mondanák. Nagyon eltérő lehet, ami rengeteg kisebb, nagyobb tényezőtől függ.- majd tekintete az ajtó felé vándorol. -De mindenképpen pozitív hatást érhet el, ha ismerős arcokat lát és ismét találkozik azokkal akikre nem emlékszik jelenleg.
Az orvos szavaira bólintok, majd a kórházi papírokat átadja és elköszön, én pedig ismét visszamegyek a szobába.
2 nappal később
Margaret szemszöge:
Marcot értesítették, hogy hazamehetünk és ezt megtudva már kész csomagokkal a kocsi csomagtartójába pakolunk Lucival.
...
Hazaértünk és kellemes megkönnyebbülés fog el. Éppen kipakolnánk, de lépteket hallunk, így megfordulunk. Jason tekintetével találom szembe magam és nem vágyok másra, csak hogy újra a karjai közé szorítson, ezért odafutok hozzá és szorosan átölelem miközben a fejem a mellkasába fúródik. De semmi reakció, ezért felpillantok és értetlenkedő tekintettel mered rám. Ez meg mi a...?
-Hiányoztál.- suttogom, majd könnyek kezdenek szépen lassan utat törni maguknak. Nem válaszol, nem csinál semmit és ez sziven üt.
-Bocsi, de összekeversz valakivel!- óvatosan el tol magától és most már az én értetlenkedő tekintetemmel néz szembe.
-Miről beszélsz....Jason?- ekkor Gawrill finoman megkocogtatja a vállam.
-Sikerült mindent elintéznünk, de Jason megsérült és azóta nem rémlik neki semmi az elmúlt körülbelül két évből.- teljesen lesápadok, itt áll velem szemben az az ember, aki lassan már a mindenemet jelenti és nem emlékszik. AZ NEM LEHET! NEM NEM NEM!
Jason szemszöge:
Az elmúlt két napban teljes kétségbeesést kezdtem érezni. Miért van ez? Mikor lesz vége? Mi történt velem? Ők tudják? Csak átvernek? Ez csak egy álom, ugye? Mikor ébredek fel? Mikor lesz vége? Ez csak a filmekben van! Nem velem. Nem VELEM!
Most pedig hiába áll előttem, akkor sem ismerem fel. Gawrill elmondja, hogy ő Margaret és bár mesélt róla, még így sem tudok hozzá egy emléket sem kötni. Legszívesebben pedig megpróbálnék segíteni, de nem tudok. Teljesen sápadt, rémült tekintettel mered rám és valahogy mégsem érzek semmit.
...
Margaret szemszöge:
A konyhában tevékenykedek és éppen teljesen máshol járok fejben. Mit tehetnék, hogy emlékezzen? Valahogy csak vissza lehet hozni az emlékeit! Az nem lehet, hogy teljesen elvesztek.... vagy mégis?! Gondolataimból pedig a bőrömön hirtelen végighúzott kés ránt ki. HOGY AZ A..... Megvágtam az ujjam és apró vércseppek, kezdték beborítani a pultot, ezért gyorsan papírtörlő után kutatok.
..
Végre megvan! Most már csak egy sebtapasz, de ekkor Jason köhögése szakít meg.
-Segíthetek?- néz rám, mire finoman bólintok. Előveszi a sebtapaszt, de még előtte lefertőtleníti a kezem, majd amilyen óvatosan csak lehet az ujjam köré tekeri az apró anyagot.
-Köszönöm.- nézek fel rá és tekintete mintha teljesen közömbös lenne.
-Semmiség. Óvatosan a késsel!- bólintok, majd elindul az irodája felé és teljesen magamra maradok. Luci és Gawrill kettesben hagytak minket, hogy beszélgessünk, de látszólagosan ez nem így történt. Jason az elmúlt évek történéseit próbálja utolérni, legalábbis üzleti téren, minden mást vagyis inkább mindenki mást kizár és ez pokolian fáj.
Jason szemszöge:
Éppen megbeszélésen vagyok, mikor is szólnak, hogy megvan akit kerestünk. Marco....mindent elveszek tőle. Kezdve a legféltetebb értékével. Egy lány, aki mindennél fontosabb számára és most éppen egy szórakozóhelyen van, ezért odasietek. Majd nem sokkal ezután elkezdek vele beszélgetni és amint elkapjuk nem lesz választása. Az arca, nem látom az arcát, de a hangja mégis olyan....
Furcsa és számomra értelmetlen helyszínek jelennek meg, majd mindenhol vér és hullák. Remegek a dühtől, mintha húzna a mellkasom, mintha egy darabot kitéptek volna belőlem. Valami hiányzik! Ezért pedig mindent és mindenkit le akarok mészárolni. Az adrenalin szépen lassan szétárad az ereimben, majd teljes kétségbeesés. Aztán megszűnik a fájdalom és teljes nyugalom veszi át és ekkor....
Felébredek! Az ágyam csurom víz és az izzadságtól nedves bőrömet a szoba ablakán beszűrődő holdfény világítja meg. A képek szépen lassan elhalványulnak és pár perc múlva már nem sokra emlékszem az álmomból.
Sziasztok. Itt lennék a kövekező résszel, remélem tetszik, habár nem a legvidámabb. Várom a véleményeket.
A következőig pedig puszi mindenkinek😘