𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣
Mint egy semmi rémálma, úgy lebegtem az üresség tenyerén. Elégtelen voltam és erőtlen.
De aztán érezni kezdtem, és tudtam, hogy vagyok.
Lassan megszűnt a semmi és kinyitottam a szememet.
Gépek csipogtak, a jobb karomban egy tű, a bal meg nehéz volt és tódult benne a fájdalom.
Ránéztem nehezen, gipszben volt.
Magam voltam a sajgó seb. Fájtam magamnak, kívül-belül.
Sosem múló voltam.
A kórterem mennyezetére meredve könnyeztem. Még ez is fájt...
De hiába küszködtem, hiába is kiáltottam volna, senki sem értette volna ezt a fájdalom-nyelvet.
Egyedül voltam ezzel, örök megnemértett. Szánalmas kín, mely saját húsába vág.
S mégis a veszett fájdalomtól ordítani akartam ebben az összedőlt, romos világban.
Mert láttam, mert éreztem, mert tudtam, minden összetört.
Végleg szilánkjaira vált, megragaszthatatlan, egyenesen halálos porfelhő.
Annyira összetört.
– Jimin! Végre! Végre! Azt hittem, már sosem ébredsz fel! Két napig csak aludtál! – Chanyeol hajolt felém, ő volt az, és emiatt elcsitult a vihar.
Végre láttam, ki a valódi. Ő volt az egyetlen, az egyetlen, aki tényleg szeretett.
– Saj...sajnálom – mondtam ki nehezen, idegennek ható hangon. Tekintete és tekintetem egymásba torkollott.
– Ne, nem kell! Semmi baj! Ne is erőltessd most magad! – hallgattatott el. – Csak legyél jól! Az a fontos.
– Bátyó – sírtam fel mégis, és vége volt.
Csitítva, szelíden nyugtatva, óvatosan ölelt át. Megtartott, belé kapaszkodtam, nem sodort el többé semmilyen szélvihar.
A bánat, a megbánás, a keserűség millió színe volt ott. Körbevettek.
Már nem volt semmilyen út. Léptem nem vitt tovább.
S nem tudtam küzdeni. Kimerült minden.
***
Másnap megeredt az eső, kopogó zajjal a kórterem ablakán. Lemosta az üveget. Tisztán láttam a kinti világot, a kórház parkját, benne a nyárvégi fákat.
Ott áztak, bőrig áztak. Talán reszkettek is...
Csend volt, csak az esőcseppek voltak hangosak.
Aztán valaki belépett a szobába, ahol eddig egyedül voltam.
– Jimin! – szólított meg egy kedves hang. Dr. Choi volt az. – Beszélhetünk? Nem zavarok? – kérdezte előzékenyen.
– Dehogy is, gyere csak – erőltetem meg egy halvány mosolyt.
A férfi becsukta maga mögött az ajtót, majd a szobában levő fehér széket az ágyam mellé húzta és letelepedett rá.
– Eddig nem akartunk felzaklatni, ezért nem beszéltünk bizonyos dolgokról, de most hogy teljesen stabil az állapotod, úgy vélem, hogy eljött az ideje ennek – rendkívül megfontoltan beszélt, úgy hogy az ember szinte biztonságban érezte magát, legyen szó bármiről. Nem csoda, hogy pszichiáter volt.
– Beszéljünk csak, jól vagyok – hazudtam, Dr. Choi pedig nyilván tudta is ezt, de inkább nem tette szóvá.
– Jimin, most erősnek kell lenned – sóhajtotta. – És mindenek előtt végre magadra kell gondolnod. – fűzte hozzá, majd még jobban kiegyenesítette a hátát, és az arcán nem látszott más csak teljes komolyság, illetve eltökéltség. – Tisztában vagyok vele, hogy mennyire nehéz számodra a kialakult helyzet, és tudom, hogy megvisel, jobban is, mint azt bárki gondolná. Nem tudom, hogy most pontosan mit gondolsz, vagy hogyan látod a dolgokat, legfőképpen a jövőt, de őszintén mondom, hogy ne várj addig, amíg túl késő lesz – az utolsó mondata visszhangot vert tépázott lelkemben. – Nézd, mind aggódunk miattad. A testvéred, a barátod, és én is. Emlékszel, hogy régebben mit mondtam?
– Sosem tudom felejteni – feleltem azonnal. Hiszen így volt. Sosem tudtam elfelejteni, hogy sosem leszek elég, és hogy sosem lehetünk boldogok. Hogy Jungkook sosem gyógyul meg, és csak bizonyos rögeszmés tévképzetek miatt akar engem.
Nekem pedig ideje volt ezt belátnom. Nem menekülhettem többé. Ott volt az igazság, s többé nem fordíthattam el a fejemet.
– Jimin, akkor ezek tudatában, kérlek, gondolkodj racionálisan – folytatta Dr. Choi. – Egy tragédia elkerülése miatt, a bátyád és Taemin hozott egy döntést, amit én is helyesnek vélek, bár ez talán mellékes – legyintett, majd rám szegezte mindent átlátó tekintetét, mellyel, mintha minden emberben könnyedén olvasni tudott volna. – Ez most talán nem fog tetszeni, de tudd, hogy ez a legjobb megoldás számodra – ahogyan közelebb értünk ahhoz, hogy kimondja, egyre feszültebbé váltam. – Miután Mr. Jeon felhívott és elláttunk a kórházamban, értesítettem Taemint a történtekről... Ők nagyon kétségbe estek, féltettek, így mindent meg akartak tenni, hogy biztonságban légy. És találtak is egy megoldást. Segítséget kértek valakitől, aki legalább akkora hatalommal rendelkezik, mint Mr. Jeon, és áthoztak ide, ebbe a kórházba, hogy ne találhasson rád – ekkor állt össze minden. Ezért nem viselt Dr. Choi orvosi köpenyt, ezért volt más a kezelő orvosom, ezért nem volt ismerős a hely, és ezért nem volt mellettem ő sem. Olyan ostoba voltam, hogy eddig nem jöttem rá, hogy mennyire furcsa minden. Annyira gyenge voltam, annyira kótyagos volt a fejem, és annyira el voltam foglalva a fájdalmammal, hogy nem láttam tovább az orromnál.
– Többé nem fog veled semmi sem történni. Védelem alatt állsz. Miután felépültél új életet kezdhetsz, olyat, amilyet csak akarsz. De nélküle. Biztonságban, nyugalomban. Tudod, erősebb vagy mint gondolnád. Biztos vagyok benne, hogy menni fog, ha elszánod magad. Kérlek, gondolj magadra és azokra, akik szeretnek. Nem vagy egyedül, Jimin – paskolta meg a kézfejem lágyan, biztatóan és halványan elmosolyodott, hogy bizakodást csempésszen belém, de az én szívem sötét volt, a vértől sötétlett, elvérzett, nem is volt már meg. Üres volt a mellkasom. Ezt is akkor vettem észre. Már a romok sem voltak meg.
Semmi sem volt, nemhogy bizakodás.
– Ki ez a hatalmas ember? – kérdeztem ennyit nehezen. A takarót markoltam az ép kezemmel. Éreztem, hogy sírnom kell, de nem tudtam.
– Kim Taehyung – ahogy kimondta, belém hasított a szégyen, a bűntudat és a fájdalom egyvelege. Miért pont ő?
– Ez... most komoly? – hitetlenkedtem.
– Ha nem ő, más nem segített volna – felelte a doktor. – Tudom, hogy ez így kissé kényelmetlen, de hidd el, hogy ő nem olyan rossz ember. Mr. Jeon rivalizál vele, nyilván nem kedvelik egymást, de jelen helyzetben, tényleg jó szándék vezérli, és neked pedig ő az egyetlen esélyed. Ő képes megvédeni.
– És ha én nem akarom? – fakadtam ki, mire szúrós szemekkel nézett rám. – Ez olyan, mintha elárulnám. Tényleg, igazán elárulom. Végül igaza lesz. Végül tényleg olyan nagyon áruló leszek. Egy rossz ember, ki nem ér semmit, egy hűtlen, semmit-sem erő...
– Elég! – szólt rám erélyesen a férfi, mire összerezzentem. Kezdett elborulni az agyam. – Egyik sem igaz. Mr. Jeon másképp látja a világot. A fejébe vesz dolgokat, sajátos elméleteket gyárt, amiknek ellenkezőjéről nem lehet meggyőzni. Szerintem te is láttad ezt a problémát. Meg is szenvedted. És tudom, hogy ennek ellenére is úgy érzed, szereted, de ez nem mehet örökké. Tudod, mi lesz a vége. Ne akard az életed adni valamiért, ami lehetetlen...
– Tudom, de fáj! – végre sírtam. Ahogy Dr. Choi kimondta, hogy szeretem Jungkookot, sírni tudtam.
– Ha nem fájna, az azt jelentené, nem érzed azt amit, és már régebben ki akartál volna szabadulni, Jimin – sóhajtotta. – És az ok, hogy ennyire fáj, az az érzelmeid erőssége és a makacs ragaszkodás. Jimin, nem akartam kimondani, de muszáj. Bár nem vagy a páciensem, de attól nem vagyok vak... Ez, ami kialakult benned, ez a túlzott kötődés iránta, Stockholm-szindróma. Ez egy védelmi mechanizmus, nem meglepő, hogy kialakult, hiszen annyi mindenen átmentél. Mr. Jeon terrorban tartott, de te tapasztaltál tőle apró kedvességeket, törődést, amik pozitív érzéseket keltettek benned. Ő elszigetelt téged másoktól, úgy érezted, nem tudsz menekülni, és ezért már nem is akartál. Megpróbáltál túlélni, miközben az állandó fenyegetéstől és bántalmazástól a kedvességig tartó szélsőséges oda–vissza spirálban éltél, és végigmentél egy olyan folyamaton, amelyben azt az illúziót tápláltad, hogy szeretnek, miközben az önbecsülésed tönkreteszik. Olyan voltál, mint egy túsz a háborús övezetben. Úgy vélem, ez nem igazán szerelem...
– Elég! Csend! Nem vagyok beteg! – ordítottam, pedig szinte sosem viselkedtem így, de amiket Dr. Choi mondott teljesen kiborítottak.
– Ez nem betegség. Ez egy védekezési reakció – pontosított, olyan nyugodtan, mintha csak egy tudományos kérdés válaszát magyarázna el nekem.
– Nem! Én szerettem! Őszintén! Nincs semmilyen szindrómám! Ők mondták, hogy találj ki nekem egy elmebetegséget, hogy megmagyazázd, nem is vagyok szerelmes? – ordítottam kikelve magamból, mire kinyílt az ajtó és beléptek a főkolomposok. – Ők akarták! Azért, hogy biztosan elhagyjam! – mutattam rájuk vehemensen, és fájdalmasan feszült a tű a vénámban a hirtelen mozdulattól.
– Mi van itt? – hűlt el Chanyeol.
– Nagyszerű kérdés! – forrongtam.
– Rendben, hagyjuk magára, tudtam, hogy nehéz lesz ezt megemészteni – állt fel mellőlem a férfi. – Jimin, okos vagy, ha lenyugszol, hiszem, hogy te is átlátod a dolgokat.
– Kifelé! – üvöltöttem, már sírva. – Nem vagyok őrült! Nem őrültem meg! Ti találtátok ki! – nem tudtam lenyugodni, hiába mentek ki, csak forrt bennem az indulat. Szúrt a szívem helye. – Ti nem tudtok semmit! Nem tudjátok, hogy őt nagyon lehet szeretni! Nem tudjátok, hogy mennyire nagyon lehet őt szeretni!
__________
Most, hogy nyakig benne vagyunk a végjátékban, igyekszem gyorsabban hozni a részeket.
A vázlathoz képest eszközöltem néhány változtatást, így remélem, hogy minél jobbra sikerül a könyvnek legalább a vége.
Köszönöm, hogy velem tartotok a fináléban<3