Egyszer csak valami zajt hallottunk. Majd egy csukját viselő valaki lépett elő. Kezében a császárkaszáját tartva. Mikor le vette az arcát takaró anyagot, majdnem elájultam.
Isaac. Ö volt az, szemei vörösek voltak és tudtam többé már nem ugyanaz. Emberi volt de mégsem.
- Isaac. - mondtam ki halkan a nevét könnyek között.
- Anya. Sajnálom, nem engedtek át, meg halt a császár, valaki kellett a helyébe, nem tehettem mást, meg öltek volna. De anya legalább itt leszek, és tudom az igazat, éveken át gyülöltelek titeket azért amit meg sem tettetek. De most már tudom amit kell. Tudom hogy szerettek, tudom azt hogy értetek bármit meg tennék, tudom azt hogy ti is értem, és tudom hogy itt van a helyem, és mikor el jön a napja, hogy el kell vigyelektiteket akkor megkönnyíthetem nektek. - magyarázta.
- De most mi lesz fiam? - néztem rá.
- Meg mentetetek, menjetek haza, meg foglak titeket látogatni, ígérem. - mondta.
- De most mennem kell, lesz egy fel avatás, majd mesélek. - mondta majd el tűnt.
- Gyere Adaline. Gyere haza hozzám - Mondta Kolen mosollyal arcán.
- Rendben. - Feleltem.
Mikor Kolennel vissza mentünk az erdőbe, szinte káosz volt.
- Mi történt itt?- kérdi Kolen.
- Két hétig nem volt vezetőnk szerinted mi? - mondja az egyik.
- Mi? - hogy lehettünk ott két hetet? Ez furcsa.
- na jó most mindenki meg áll. Mindent vissza csinálunk úgy ahogy eddig volt. Nyomás ne keljen kétszer mondanom. - adta ki Kolen a parancsot mire mindenki iszkolt a helyére.
- Holnap gyűlés, mindenki legyen itt 9 re. - mondta Kolen.
Ezután be mentünk a házába, le pihentünk kicsit ezután az út után, hogy lehet hogy ilyen sokáig voltunk?.
- Kolen.
- Hogy lehet hogy ilyen sok idő el telt? - kérdem
- Nem tudom drágám, de majd lehet hogy Isaac választ ad rá ha el jön. - mondja
- Gyere ide. - invitál magához, mire én az ölébe ülök.
- Nagyon hiányoztál már Adaline. - mondta.
- Te is hiányoztál, és annyira sajnálom hogy össze kellettveszünk. - mondtam őszintén.
- Én sajnálom hogy nem hallgattam rád. Lehet hamarabb is megtalálhattuk volna ha én nem..
- Nem Kolen te csak engem akartál védeni, semmi baj, meg értem tényleg. - mondtam.
Erre csak lassan meg csókolt.
Pár perc múlva Isaac jelent meg a szobában.
- Szia fiam. - köszönt Kolen elsőként.
- Sziasztok. Van egy kis baj. - mondja.
- Mi a baj? - kérdezem.
- Megöltél egy császárt az emberei a vadászai, keresnek téged, az esküt amit le tesznek halála esetén meg kell ölni a gyilkost, ez rám is vonatkozna.
- Nagyon sokan vannak, nembírnátok el velük, meg néztem a palotát, azthiszem ott lennétek a legnagyobb biztonságban. - magyarázza.
- Azt kérd költözünk vissza? - kérdi Kolen.
- Azt kérem hogy nehaljatok meg. Értem tettétek, ott meg tudlak védeni titeket de itt nem. - mondja komolyan.
- Mennyi időnk van? - kérdezi Kolen.
- Minél hamarabb vagytok a kastélyban annál jobb. - mondja.
- Jól van akkor megyek és szólok mindenkinek. - mondta Kolen majd ki ment.
- Meddig tart ez még? - kérdezem halkan.
- Mi anya? - kérdezi Isaac.
- Fáradt vagyok fiam, kegyetlenül, és nem testileg hanem lelkileg, mindig csak a baj, baj hátán, halál, csata, menekülés, évek óta ez megy. - mondom őszintén.
- Ne aggódj anya ha ennek vége nem engedem hogy baj érjen titeket. - mondta.
- Köszönöm fia. De azt hiszem a baj velünk jár és nem igen akar minket el hagyni. - mondom komolyan.
- Ha most el kezdenek össze pakolni, este már a kastélyban vagyunk. - mondta hirtelen Kolen. - észre sem vettem hogy nyílt az ajtó.
- Az nagyon jó. - mondta Isaac.
- Én is össze pakolok. - mondta Kolen, majd villám sebessége révén hamar össze szedett mindent.
Lassan mindenki el készült majd el indultunk a kastélyba. Mikor oda értünk mindenki vissza tért régi szobáiba, újra itt, ahol minden kezdődött. Hát nem igazán örvendek a helyzetnek, de ha ezt kell tenni nem tehetek ellene.
Eléggé el kezdett fájni a fejem, azt hiszem éhes voltam. Kolen éppen be jött a szobába én pedig a nyakába borultam aztán el sírtam magam.
- Adaline. Mi a baj? - kérdezte halkan.
- Nem tudom. - mondtam őszintén.
- Annyira félek Kolen. Minden ilyen rossz csata után meg hal valaki. Ha...
- Nem Adaline, nem lesz semmi baj. Kérlek nyugodj meg. - próbált csititani.
- Éhes vagyok. - mondom neki mire csak mosolyog.
- Mi van? - kérdezem.
- Ha rossz kedved van mindig éhes vagy. - jegyzi meg mire én is el mosolyogtam magam. Kolen hozott nekem enni. És miután ettem jobban lettem, de e mellett is rossz kedvem volt.
Le ültem az ágy szélére.
- Mingyárt teszek róla hogy ne légy ilyen le tört. - néz rám.
- Igen? És hogyan? - kérdezem, mire egy kacér mosoly jelenik meg ajjkain.
- Te most...- nem tudom fel tenni a kérdést mert válaszol.
- Igen.
Ezután felém lépkedett majd hátra döntött az ágyon, felém hajolva meg csókolt és simogatta az oldalam. Le tért a nyakamra aztán egyre lejjebb és tudjátok mi lett a vége. Összeforrtunk újra és nagyon jó érzés volt, megint a magaménak érezni őt, át adni magam neki, és a vágynak amit okozott.
Mind ezek után még beszélgettünk egy két dologról a múltból. Az igazság az hogy nem azért sírtam mert sok a stressz, részben igaz de valami más az oka. Mikor át változtam odaát vagy nem is tudnám meg mondani mi történt akkor. Azt hiszem az a valami bennem maradt, érzem hogy valami más, mintha nem teljesen lennék önmagam.
Nem tudom hogyan mondjam el ezt Kolen nek, de azt igen hogy ezt nem most kellene, éppen elég gond van a kaszások miatt. Bár lehet mégis jó lenne ha valaki tudná, nem tudom mit tegyek. Mintha valaki bentről figyelne, és érzem hogy nem bírok vele ha elő akarna törni.
Másnap fel keltem, Kolen még aludt, gondoltam ki használom az alkalmat és beszélek Isaacel már ha el tudom őt érni.
Ki mentem a könyvtárba.
- Fiam kérlek gyere ide, valamit el kellene mondanom, nagyon fontos lenne. Kérlek. - mondtam mire ő meg is jelent nekem.
- Szia anya, mi a baj? - kérdezi.
- Azt hiszem valami nincs rendben. - mondom halkan.
- Ezt hogy érted apával van valami? - kérdezi.
- Nem, hanem velem. - mondom.
- Mond el mire gondolsz. - kéri.
- Azt hiszem valami van bennem, amikor ott át változtam vagy valami hasonló az a valami azt hiszem bennem maradt, és úgy érzem mintha odabentről figyelne, most is. - magyarázom aggodalmasan.
- Megnézhetem, de fájna. - mondta.
- Nem baj, tudom hogy más esetben nem okoznál fájdalmat ha nem muszály, csak legyél óvatos. - mondtam neki.
- Jól van, akkor feküdj le az ágyra. - mondta mire én tettem amit kért. Mellém ült majd a mellkasomra rátétté a kezét. A másikat pedig a számra.
- Gondolom nem akarod hogy apa meg hallja így el tudom venni a gangod, csak addig amíg vége. - magyarázta el.
- Rendben. - Mondtam.
Mire hírtelenmozdított egyet a mellaksomonlevő kezén, iszonyú fájdalom hatolt belém abban a percben, mikor végzett és el engedett azt hittem a tüdöm ki szakad a helyéről. Lassan nyugodtam meg, és amikor ezt ő is észre vette le vette a kezét a számról, de nem tűnt nyugodtan, sőt inkább ideges volt.
- Mi a baj? - kérdezem.
- Valaki aki akkor benned volt, nagyon erős démon, ő ölte meg a császárt, csak használt téged, nem tudom ki ő, nem mentem tovább, mert lehetséges hogy kárt okoztam volna benned, nem szeretném meg kockáztatni ha nem muszáj, meg próbálom kideríteni ki ő, de apának addig ne szólj, rendben? - rendben. Mondtam.
- Sziasztok. - halljuk meg Kolen hangját, szerencse hogy idő közben mind ketten fel álltunk.
- Szia. El jött meg nézni rendben vagyunk e. - mondtam.
- Fiam. Nincs hír felőlük? - kérdezi Kolen.
- Nincs még egyenlőre. Meg lapulnak valahol, tudják hogy keresem őket. - mondja Isaac.
- És hogy megy? - utal Kolen arra hogy most Isaac a császár odalent.
- Tűrhetően, még tanulom a dolgokat de egész jól. - válaszolta.
- Ennek azért örülök. - mondta Kolen.
- Nekem most mennem kell, de értesítlek titeket amint tudok valamit. - mondta Isaac majd el is tűnt.
- Adaline. Az este volt valami rossz álmod azt hiszem, mikor felkeltettelek azt mondtad minden rendben. De azért meg kérdezem újra hogy biztos legyen. Jól vagy?. - kérdezi, én nem is emlékszem erre.
- Jól vagyok, de nem emlékszem hogy rosszat álmodtam volna. - mondom őszintén.
- Lehet csak nem volt fontos, gyere reggelizni. - mondta nekem. Mire sétálva el mentünk a konyhába kézen fogva.
Mikor a konyhába értünk Kolen elő vett két kelyhet majd a hűtőben levő vér tasakban levő vérből öntött bele. Az egyiket felém nyújtotta amit el is vettem.
Megittuk.
- Ki jössz velem a kertbe? - kérdezi Kolen.
- Persze. - mondom mosolyogva.
El indultunk együtt, szintén sétálva ami Kolenre tekintettel igen szokatlan volt mivel ő mindig siet.
- Mi ma ez a nagy nyugalom? - kérdezem.
- Miért? Nem tetszik? - kérdezi.
- De csak szokatlan tőled. - mondom mire mosolyog.
- Gondoltam kicsit lassítok én is, rám fér, nem rohangálhatok egész életemben, tudod valamit meg mutatott az utóbbi idő, hogy minden egy szempillantás alatt érhet véget, még az is amit csak most kaptunk vissza és, ki akarom használni az időnket, amit veled tölthetek most, mert ki tudja hogy még lesz e rá alkalmam. - mondta csendesen.
- Minden rendben lesz Kolen, minden. - mondtam.
- Hogy tudsz ebben reménykedni? - kérdezte.
- Nem hitted volna hogy meg találjuk Isaacet, és én sem hittem volna hogy újra veled lehetek, hiszek mert ez minden ami a rossz ellenére történik és az hogy össze tudunk tartani a bajban, okod ad arra hogy elhiggyem minden rendben lehet. - mondtam neki.
- Szeretlek Adaline, pont ezért, mindig olyan derű látó vagy, és el éred hogy ha nincs is bennem a remény mégis hiszek, abban amit mondasz. - mosolygott rám.
- Én is szeretlek. - mondtam neki.
Mikor ki értünk a kertbe voltak ott virágok amik el voltak hajolva, egészen mintha betegek lettek volna, furcsa, pedig ezelőtt milyen szépek voltak.
- Nem volt aki törődjön velük, de ne aggódj ha minden helyre jön majd rendbe hozzuk. - mondta Kolen.
- Nem bírom. - mondom halkan.
- Mit? - kérdez Kolen.
- Van egy kisebb gond. - mondom halkan.
- Micsoda? Kivel? - kérdez aggódva.
- Velem. - mondom halkan.
- Tessék.
Itt el meséltem neki mi is a baj és hogy beszéltem Isaacel, hogy azért volt itt.
- Meg kért hogy ne mondjam el míg nem derítette ki hogy ki vagy mi ez de nem bírok így a szemedbe nézni, hogy hazudjak neked, mikor tudom hogy mindent lát, és azt az érzést ami lassan már el viselhetetlen, szinte minden perccel jobban frusztrál hogy valaki odabent éppen figyel. Vagy hogy az este is figyelt. - mondom le hajtott fejjel.
- Adaline. - Ejti ki nevemet és oda lépve megy fogja az állam és fel emeli a fejem hogy rá nézzek.
- Sajnálom. - mondtam halkan.
- Semmi baj, meg értem, nem akartál terhelni, van sok bajunk, de Adaline ha bajod esne sosem bocsájtom meg magamnak. Mert ha így tudatában annak hogy mi van veled lehet segíthetek ha baj van, de ha nem tudom akkor nem.
- És ha most nem mondtad volna el nekem akkor az azt jelentené hogy nem bízol bennem annyira hogy tudd, tudok figyelni több felé is egyszerre de a szemem leginkább csak rajtad lesz. - mondta mire le folyt egy könny csepp az arcomon.
Még mindig hihetetlen számomra hogy mennyire is tud szeretni, hogy mennyire is aggódik értem, hogy mennyire meg akar óvni mindentől, sosem tapasztaltam még ilyet, és iszonyúan magával ragad ez az ember.
Lassan oda hajolva meg csókolt. Imádtam minden érintését, minden csókját, mindent ami ő maga, és kövezzetek meg, bárki, hogy ez egy szörnyeteg, vagy hogy rossz vagyok amiért vámpír lettem, vagy hogy a saját anyám ki tagadott. De nem érdekel, mert szeretem, eldobnám érte az életem bármikor.
- Köszönöm. - mondtam a szemébe nézve.
- Mit köszönsz? - kérdezi.
- Köszönöm hogy itt vagy, hogy még mindig szeretsz, hogy meg mutattad milyen az ha tényleg törődnek veled, hogy meg mutattad az igazi szeretetet, köszönöm hogy nem hagysz magamra bármi is történik, te lettél minden amit akartam, és amit akarok, és boldog vagyok hogy veled élem meg mindazt ami van, még a sok rossz ellenére is. - mondtam neki, mire csak szorosan magához ölelt.
Az idilli pillanatot pedig Isaac szakította meg a jelenlétével és ideges hangulatával ami miatt áradt belőle a tűz.
- Isaac? - kérdez Kolen.
- Itt vannak. - mondta ezt a két szót és tudtuk, most nagy harc lesz, nagyobb mint bármikor.