𝙅𝙪𝙣𝙜𝙠𝙤𝙤𝙠
Nem hallgattak el. Ott voltak azok az átkozott mondatok, amiket nem tudtam kitörölni.
Parazsak, tűzvészek, mindenek, mindenekként lobogtak, tönkretettek, összetörték a békét, elfeledtették a nyugalom emlékét.
Igaz lett a pszichológusaim szava, ,,Maga sosem gyógyul meg, sajnálom." – mondták, én meg nevettem, hiszen nem is tudtam milyen az, amit úgy hívnak, gyógyulás.
De aztán jött valaki, aki maga volt a gyógyír...
Kegyelem volt és oltalom és szépség és nyugalom, viszont egyetlen pillanat alatt méreggé is tudott válni, ami most lett visszavonhatatlanul bizonyos.
Megtette azt, ami megbocsájthatatlan. Megtette velem azt, ami a földbetipor és felemészt. Pedig jól tudta, hogy engem már az is végtelenül triggerel, ha csak egy pillanatig is ránéz valaki másra.
Megbocsájthatatlan, ha leveszi rólam a szemeit...
Hiszen a szemei az enyémek, a szavai az enyémek, ahogyan az ajkai is, mellyel kimondja őket.
Teste-lelke, az ő mindensége enyém volt, mert akartam.
Mert úgy kellettek az élethez az ő szemei, azok a megszeppent, ártatlan szemei, melyek jók voltak, szépek, kedvesek, nektárt csepegtettek, robajos vihart csitítottak, s lelkemnek elhozták nyugodt hevét.
Általa csöndes, tiszta, derűs volt az ég.
Viszont egy ideje már nem volt nyugtom, folyton annak a rohadék Kim Taehyugnak a kijelentése cikázott a fejemben, ahogy olyan magabiztosan közölte: ,,Te is tudod, Jeon, hogyha tehetné, Jimin engem választana, mert jobb vagyok, mert kedves vagyok, mert én normális, boldog életet adnék neki, és legfőképpen mert én nem vagyok szörnyeteg."
,,Szörnyeteg"... Ki is jellemzett még így?
Ja, igen, az anyám és az apám, a régi házvezetőnő, a kertész, az óvodatársaim, néhány lekenyerezett, elfeledett szexpartner, meg igazából még ki tudja ki. Hiába rejtegettem szépen önmagam, mégis akadtak, akik látták, ki vagyok...
Az anyám régen gyakran mondogatta, hogy bár sose szült volna meg erre a világra, és néha még egyet is értettem vele.
De aztán belegondoltam, hogy ők a hülyék. Ez a világ a hülye. Mindenki csak egy képmutató idióta, semmi több.
Én legalább ki mertem mondani, hogy a hatalom és a tulajdon az egyetlen, ami teheti az embert valakivé, ezek nélkül senki vagy.
S ez minden alkalommal gyönyörűen be is igazolódott.
Jimin is afféle tulajdon volt, valami, ami többé tett, valami ami gyönyörködtetett, de a vele elkövetett hibám immár tökéletesen világos volt számomra.
Nem kezeltem megfelelően, tulajdonként, túl nagy teret hagytam, túl sok jogot adtam, de ennek vége volt...
Jimin többé nem fog másra nézni, többé nem fog másokkal csevegni, és ami a legfontosabb, hogy sosem fog elhagyni.
Felmondtam a munkaviszonyát a cégnél, a házamba hozattam az összes holmiját, hogy soha többé ne mehessen vissza semmilyen ürüggyel a lakásába, hiszen a cél az volt, hogy csakis az enyém legyen. Még az agyalágyult testvérével sem voltam hajlandó megosztani többé.
Ezen döntésem még egy héttel ezelőtt hoztam meg, amit természetesen elég idiótán fogadott, de ez tőle már nem lepett meg.
Azóta is csak a fájdalomból és az erőszakból értett, nekem pedig ez nem okozott problémát, mert így talán méginkább önmagam lehettem. S ekkor ismertem fel, hogy Jimin mellett az utóbbi időben egészen elpuhultam.
– Uram! Uram! – szaladt be hirtelen az egyik emberem a nappaliba, miközben én egy kávé mellett a tőzsdét böngésztem. – Két alak ordibál a kapuban és nem hajlandóak elmenni! Az egyik a testvérét akarja látni, ha jól értettem. Mit csináljak? Hívjam a rendőröket? – nézett rám hülyén, miközben én a halántékomat masszíroztam.
– Már megint azok a hibbantak – morogtam.
– Parancsol? – értetlenkedett, mire csak leintettem.
– Majd én intézem – iramodtam meg ingerülten és fejben már azt latolgattam, hogyan szabadulok majd meg tőlük végérvényesen.
– Nézd már, ki tisztelt meg minket! – lökte meg Taemin a haverját, amint megpillantott. Chanyeol éppen elmélyülten ordítozott a biztonságiőrrel, de ahogy eljutott a tudatáig a jelenlétem híre, egyből módosította az igencsak egyoldalú kommunikációjának címzettjét.
– Azonnal elereszted a testvéremet, mert különben fel foglak jelenteni, te beteg állat! – fenyegetőzött, mire elnevettem magam.
– Jaj, most aztán végem! Majd elláthatnál pár hasznos tanáccsal, ha lesittelnek – szórakoztam el a naiv hülyeségükön. – Te már biztos kitanultad az ottani élet minden mozzanatát – fűztem hozzá maró gúnnyal.
– Látom, poénosnak tartod magad – jegyezte meg Taemin, aki egyből véreb üzemmódba kapcsolt. – De tudd, hogy amit csinálsz az konkrét emberrablás. Az akarata ellenére tartod itt fogva Jimint!
– Badarság – vetettem ellen. – Szerintem tisztában vagytok vele, hogy sosem mondaná azt, hogy nem akar velem lenni – mondtam a képükbe magabiztosan, bár a felszín alatt nem volt teljes ezen bizodalmam.
– Ne légy ebben ilyen biztos! Ő a testvérem, azt már ő sem fogadja el, ha tőlem elszakítod! Szóval tartsd te bármennyire is a markodban, szédítsd bármivel a fejét, a nap végén úgyis én leszek a fontosabb, mert ő az én vérem! – szónokolt Chanyeol hangzatosan, szinte teátrális szintre emelve az előadását, de a szememben ezzel csak annyit ért el, hogy még jobban lealacsonyítsa magát.
Nem állítom, hogy nem volt valóságtartalma a szavainak, de egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy ő maga mennyire is szánalmas, hogy vicc, ahogyan jó nagy testvérnek próbálja beállítani magát.
– Hahaha – hahotáztam, bár nyoma sem volt bennem jókedvnek. – Elnézést, de nagyon mulatságos, hogy ennyire ostoba vagy – jegyeztem meg. – Tényleg elhiszed, hogy érhetsz ellenem bármit is? Azt hiszed, nekem te ellenfél vagy? Talán nem tudod, hogy csak egy szavamba kerül és újra a rácsok túloldalán találod magad? – az utolsó mondatom belé fagyasztotta szavait, dermedten állt, tehetetlen dühvel, világos lett, hogy ki hová is tartozik. – Most, hogy minden tiszta, inkább menj és élvezd az új munkahelyedet, amit neked intéztem, hogy Jimint megkíméljem még egy veled kapcsolatos nyűtől. Úgyhogy ne hozz szégyenbe, hogy megbízhatatlan embert ajánlottam, ha kérhetem – mosolyodtam el fölényesen, majd kihasználva döbbenetüket faképnél terveztem őket hagyni, mivel számomra elég értelmetlen volt ez a csevegés.
– Jimin hívott. Ő maga mondta el, hogy nem láthat minket egy jó ideig. Annyira... megtört volt. Te teljesen tönkreteszed őt – szólalt fel Taemin, ezzel keresztülhúzva a tervem. – És annyira visszataszítóan beteg vagy, hogy még élvezed is. Élvezed, hogy nyomorulttá teszed az embereket. Persze a kizsákmányolás a gazdagok jellemvonása, de te a legrosszabbak-legrosszabbika vagy. Te egyenesen beteg vagy! – köpte a szavait vérben forgó szemekkel, és lassan engem is felhúzott.
– Szánalmas szerencsétlenek, kotródjatok a kapumtól, és vissza ne merjenek jönni! – üvöltöttem rájuk. – Adod itt nekem a legjobb barát szerepét, de hol a francba voltál annyi évig? Most jött el az idő, hogy a hőst játszd és védelmezd a barátodat? – fakadtam ki, Taemin képébe mondva az igazságot, majd Chanyeol felé fordultam. – Te meg még nála is megvetendőbb vagy! Szerinted te vagy az ő bátyja? Nem inkább fordítva igaz ez? Lényegében most is miattad van itt. Mindennek te vagy az oka, ami vele történt az életben és történni fog, mert te vagy, aki annyira léha és idióta, hogy a kisöccse kénytelen őt pátyolgatni és védelmezni, mert különben ledönti az első akadály, ami szembejön vele. Egy gyenge, nemtörődöm alak vagy. Önző és végtelenül idióta – köptem elé, és tényleg elveszítettem a türelmem, ezért beviharzottam a kapun túlra és miután kiadtam parancsba a biztonságiaknak, hogy tűntessék el őket – természetesen rendőri beavatkozás nélkül –, azonnal siettem is befelé a házba, és bár magam is elgondolkoztam a dolog helyességén, de Jiminhez vettem az irányt, mert a dühöm nem hagyott más választást.
Kérdőre kellett vonnom.
– Miattad jöttek azok a hülye emberek ide óbégatni? – vágtam be az ajtót a szőke szobáján. Megilletődőtten kapta rám tekintetét és félre rakta a verseskötetet, amit éppen olvasott.
– Kik jöttek ide, mit csinálni? – értetlenkedett és tétován közelebb sétált, bár láthatóan nehezére esett minden mozdulat.
– Te. Az engedélyem nélkül. Felhívtad őket – tagoltam a mondatot, talán hogy a haragom tombolását is csitítsam. – Megtiltottam, te megtetted. Ellenem vagy. Ellenszegülsz – fröcsögött a méreg, egyre vadabb és valódibb lett, ahogy néztem a finom arcot, melyen látszott a beismerés kellemetlensége. Igaz volt hát, nem is kérdés.
Nem tudott szép maradni, nem tudott békés káprázat maradni... Talán sosem... sosem volt ő más. Talán csak én vágytam valami csoda után annyira, hogy felcimkéztem, ráírtam arannyal : Te vagy a minden, a csoda, a kecses szép, az ami illik, ami nekem lesz gyönyörűség.
– Ezért most igazán ne haragudj, kérlek! – lázadt újra. – Én csak tudattam velük, hogy egyáltalán még élek. Csak elmondtam, hogy most egy ideig távol leszek, de ne aggódjanak. Én csak megnyugtatni akartam a bátyámat – fakadt ki. – Te is tudod, hogy milyen sokat jelent nekem.
– Elég! Elég már! Torkig vagyok a te bátyáddal! – tört ki belőlem a harag. – Csak én! Én! Én vagyok! Elmondtam!
– Te vagy, igen! Tele van veled a szívem, de ez nem így működik. Nekem van egy testvérem, akit csak éppen visszakaptam annyi év után! Szüksége van rám, és nekem is rá. Ő is fontos, ő is a szívemben van. Ő a családom! – halmozta a sok esztelenséget, amit hallgatni is nehéz volt.
– Az ott nem testvér! Milyen testvér? – csattantam fel. – Ő csak egy semmirekellő hülye, akit önmagától kell mentegetni állandóan!
– Ne! Róla ne beszélj így! Rám mondj bármit, de őt hagyd ki!
– Mert ő szent. Neked ő fontos. Neked mindenki fontos! Neked muszáj mindenkihez kedvesnek lenni, neked muszáj mindenkit szeretni. Neked álomvilágban kell élni, amikor ezerszer is elmondtam, hogy; nincs! – öntötte el lassan az agyam az a valami, amit csak méregnek hívtam. Toxikus anyag, mely bennem élt, bennem keringett, és ha úgy akarta felszínre tört. – Elegem volt! Lenne inkább ő is halott!
Halott, mint a szüleik... Egy halott család nem okozott volna gondot. Néha kivittem volna Jimint hozzájuk a temetőbe. Maximum egy óra, vagy másfél...
– Nem tudom elhinni, hogy ezt mondtad – döbbent le teljesen, majd könnyeivel küszködve egyszerűen csak elrohant mellettem, ki a folyosóra.
Mivel sérült volt, gyorsan utolértem, még éppen elkaptam a lépcsőfordulóban.
– Mit képzelesz? Hová mész engedély nélkül, miközben én éppen beszélek hozzád? – vontam kérdőre és erősen szorítottam vékonyka karját.
Egyre soványabb volt, lehetetlen volt nem észrevenni...
– Miközben hozzám beszélsz? – kérdezte hitetlenkedve. – Te éppen a testvérem halálát kívántad! Felfogod te ezt?
– Könnyebb lenne. Neked is – feleltem közönyösen.
– Szóval felfogod. Örülök, mert én meg nem tudom felfogni, hogy ezt kívánod nekem! – borult ki és őrült módjára kezdte rángatni a kezét, hogy kiszabaduljon a markomból.
– Mit művelsz? Fejezd már be! – torkolltam le, de csak nem hagyta abba.
– Eressz! Eressz már! Most elmegyek! – szavai, mint a mérgezett tőr pengéje.
– Soha! Mit képzelegsz itt? Hova mennél? Soha! Soha nem! – üvöltött a tehetetlen düh, zsibbadt minden, fojtott és mart...
– Megyek a családomhoz! Ahhoz aki tényleg szeret! Ahhoz akinek számítok!
– Elég! Elég!
– Tényleg elég! Elég ebből! Elég, abból hogy sosem szerettél! És soha nem is fogsz szeretni!
– Csend! Megint ez a marhaság?
– Nekem a minden volt! Éppen elég volt, de most már nem bírok tovább így lenni! Ez sok. Túl sok! Most nem is tudok rád nézni! – fordította el tekintetét. Elvette a szemeit.
– Nem maradsz? Nem nézel rám?
– Nem! – rántotta ki a karját a kezemből a szőke, mire tiszta dühből felpofoztam, talán hogy észhez térjen, talán, hogy maradjon.
Hogy maradjon...
De sok volt. Sok a harag. Ő meg törékeny, apró. Megcsúszott a talpa a márvány lépcsőfokon.
Nem vigyáztam.
Zuhant.
Egészen az aljáig gurult.
Összetört.
Elkapni sem tudtam.
Rohantam utána, kiáltottam a nevét, mellé rogytam. Homlokából enyhén csordogált a vér, az arca fehér volt.
Hófehér.
És ekkor eszembe jutott a fehér nyúl, Hófehér. Ez volt a neve. Még nevet is adtam neki...
Az enyém volt, a legbecsesebb volt.
Ő volt az első kincsem, amit igazán értékeltem.
De mindig elugrált mellőlem. Ez bosszantott, bántott.
Viszont vártam, ki akartam várni, hogy maradni akarjon, kedveljen, jó gazdának tartson.
Aztán az a nap csak nem jött el sosem.
Elugrált szüntelen.
Nagyon feldühített.
Fűcsomókat téptem ki a földből mérgemben, kiabáltam; jöjjön vissza.
Nem tette...
Azt akartam, hogy sose mehessen el így többé.
Elkaptam.
Megragadtam a nyakát. Szorítottam. Mérges voltam. Mondtam, hogy örökké maradjon.
És maradt.
Nem mozdult többé.
Engedelmesen hevert mellettem, míg én olvastam neki kint a kertben, a fűszálak között.
Boldog voltam.
Mindig maradt.
De a nap végén anyám szörnyülködve ordibált velem, és többé sosem láttam Hófehért.
Pedig végre először volt, hogy egész délután mellettem feküdjön, mozdulatlanul.
Ahogy most Jimin is...
Nem ment sehová, mozdulatlan volt.
Maradt.
De én valamiért mégsem voltam boldog.
Nem mosolyogtam úgy, mint aznap Hófehér miatt...