𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣
Csak futottam és futottam. Ki a társasházból, az utcából, a környékről, de hiába, nem tudtam elmenekülni a tudás elől.
Immár a részem volt.
Nem fedte semmi.
Zihálva rogytam össze, azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
Nem volt ismerős semmi sem.
Magasak voltak az épületek, drága és előkelő érzetet keltett minden. Nem éppen nekem való hely volt.
Ahogy a térkövön pihegtem megnéztek az emberek, de engem egyikük sem érdekelt. Nem tudták, hogy mekkora káosz az egész életem.
De nem üvölthettem ki a nyílt utcán, hogy mennyire fáj, ebben igazuk volt.
Csak nem tudtam elfogadni, hogy elvesztettem a legjobb barátom...
Pontosabban, azt a személyt, aki soha nem is volt az igazán.
Azt sem tudtam, hogy mit kéne éreznem. Ez az egész irreális.
A csalódás, hitetlenség és méreg egyvelege járt át, teljesen összekuszálva a fejem.
Ez szégyen volt, ez fekete folt volt. Újra éreztem magamban ezt a szörnyű érzést, amit azután az éjszaka után is, de ezúttal talán jobban is fájt. Hiszen ez már nem csak egy satu részeg fiú baklövése volt, ezt a részeg fiút kihasználta a legjobb barátja...
Meleg volt, csak ez bírt mozdulásra. A nyári nap sugarai kitikkasztottak.
Az árnyékban kialakított ülőhelyek felé tántorogtam. Borzasztóan fájt mindenem, a farmerom kiszakadt, a tenyerem lehorzsolódott.
– Park Jimin, te vagy az? – szólított meg hirtelen valaki, amikor lerogytam a padszerű kődarabra.
Már csak ez hiányzott... Kim Taehyung állt tőlem pár méterre.
– Üdvözlöm – motyogtam, miközben a férfi odasietett hozzám.
– Veled meg mi történt? – kérdezte meglepetten, én meg gyorsan elkezdtem letörölni az arcomról a könnyeimet, mintha azzal minden egyebet is elrejthetnék. – Leülök ide, melléd – közölte, mintha csak attól félne, hogy egy hirtelen mozdulattal elriaszthat engem. Bár aggodalma nem volt alaptalan, hiszen eddig mindig csak menekültem előle. S őszintén, akkor is szívesen faképnél hagytam volna, de az állapotom ezt nem tette lehetővé és udvariatlan sem akartam lenni.
A zakója zsebébe nyúlt és egy frissen vasalt zsebkendőt nyomott a kezembe. Félszegen pislogtam felé, ő pedig kedvesen mosolygott.
– Köszönöm – motyogtam halkan és bizonytalan mozdulatokkal felitattam a könnyek nyomát.
– Ugyan, nincs mit – legyintett. – Bár tisztában vagyok vele, hogy nem vagy rólam jó véleménnyel, mégis őszintén mondom, hogy veled szemben sosem rossz szándék vezérel.
– Nos, örülök, ha így van – feleltem végül egy halovány ajakgörbülettel, mivel nem tudtam, erre mégis mit kéne reagálnom.
– Az inged... félregomboltad – intett mellkasom felé, mire tekintetem követte az ujját és igazat kellett adnom neki.
Reszkető kezekkel igyekeztem igazítani öltözetemen, de a férfi látva a szerencsétlenkedésem, elhessegette a kezeimet.
– Hadd segítsek! – mondta, s bár nem volt ínyemre, mégis hagytam, hogy orvosolja a problémát. Nem volt erőm visszakozni.
– Köszönöm – sóhajtottam, miután ismét rendesen állt rajtam az ing, félregombolás mentesen.
– Nincs mit! – bazsalygott, de ahogy tekintete végigmustrált el is komorodott. – Elképzelésem sincs, hogy ezúttal mit művelt veled – fújta ki hosszan a levegőt majd a fejét ingatta miközben maga elé meredt.
– Ezt mégis hogy érti? Senki sem tett velem semmit – vetettem ellen.
– Talán éppen ez a baj, hogy senki sem tett semmit. Senki sem segít rajtad, mindenki csak hallgat – jegyezte meg keserűen, én pedig egyre inkább szerettem volna megkímélni magam ennek a beszélgetésnek a végkimenetelétől, hiszen tudtam, hogy Jungkookra próbál célozgatni.
– Nézze, valamit tényleg félreért... – hárítottam.
– Nem értek én félre semmit – felelte. – Régről ismerem már Jeont, tudom miféle ember, engem nem csap be az ócska színészi képességeivel – köpte a szavakat. – Kevés nála impulzívabb és arrogánsabb személy létezik – fűzte hozzá.
– Megértem, hogy nem kedvelik egymást, de ehhez nekem semmi közöm – próbáltam kihátrálni ebből a kellemetlen társalgásból.
– Ugyan már, Jimin. Felesleges neked is megjátszanod magad – fakadt ki. – Nagyjából van fogalmam arról, hogy mit tesz veled, hogy félelemben élsz – mondta, mire ráncba szalad a homlokom. – Azt is el kell ismernem, hogy Jeonnak mindig is volt ízlése, az enyémhez hasonlóan kiváló – említette meg sokatmondó pillantással. – Szóval már az első pillanattól fogva biztos voltam benne, hogy nem véletlenül vagy mellette. De ha mégis puszta véletlen lett volna, nem szalasztaná el az alkalmat, hogy beléd mélyessze a karmait. Mindezek mellett pedig teljesen nyilvánvaló, hogy mennyire betegesen féltékeny, hiába is próbálja leplezni.
– Mr. Kim, ez nem...
– Kérlek, ne tagadd! – vágott a szavamba. – Ja, és inkább tegezz, legalább akkor, ha nem munkaügyben találkozunk – kérte, mire hezitálva, de bólintottam. – Jimin, szeretném, ha tudnád, rám számíthatsz. Egy szavadba kerül és segítek rajtad. Mert jobbat érdemelsz, és mert senkinek sem szabadna ezt tennie egy másik emberrel – keményedtek meg arcizmai és ökölbe szorult a keze. – Nem ismerem a pontos helyzeted, de van kiút, hidd el – lágyult el tekintete ahogy rám nézett.
– Értékelem a kedves szavait...vagyis szavaidat – javítottam ki magam. – De egészen más minden, mint ahogy gondolod, és bár tudom, hogy a jelenlegi állapotom szembemegy az állításommal, de most egy személyes ügyemről van szó, aminek semmi köze sincs a főnökömhöz – magyaráztam.
– Sejtettem, hogy nem vallod be – sóhajtott csüggedten. – De ha valóban bánt valami más is, én itt vagyok és meghallgatlak, legalább ennyit tehetek – jelentette ki letörten. – Gyere, meghívlak egy kávéra vagy amire csak szeretnéd – állt fel és kinyújtotta nekem a kezét.
Illedelmesen rámosolyogtam, de nem lett volna illendő élni ajánlatával és nem is igazán szerettem volna.
– Köszönöm, nagyon kedves tőled, de nem fogadhatom el – utasítottam vissza. – Nekem most már indulnom kéne – simítottam a tarkómra és feltápászkodtam a padról.
– Nos, nem erőltetem, de az ajánlatom érvényben marad – közölte kedélyesen. – De tényleg – tette a vállamra a kezét. – Ha valaha is úgy éreznéd, hogy beszélnél valakivel, vagy csak szeretnéd, hogy meghallgassanak, én itt leszek. Rám bármikor és bármiben számíthatsz – mosolygott rám, amit halványan én is viszonoztam.
– Köszönöm, tényleg hálás vagyok – mondtam majd félszegen odanyújtottam neki a zsebkendőjét. – Persze, ha szeretnéd kimoshatom neked – fűztem hozzá zavartan.
– Nem kell, csak tarts meg – felelte. – Legalább majd emlékeztet, hogy van valaki, aki sosem hagyna cserben – jegyezte meg, mire őszinte hála költözött a mosolyomba.
Miután elváltak útjaink fogtam magamnak egy taxit, hogy visszatérhessek a villába, közben pedig felhívtam a sofőrt, hogy nem kell értem visszajönnie, mert taxival megyek. Csak remélni tudtam, hogy Jungkook nem csinál ebből is problémát, ha a fülébe jut, hogy nem az ő sofőrje vitt haza.
Csendben sírtam és a Taehyungtól kapott zsebkendő hibátlan hímzésén játszottak az ujjaim. Valójában Kim Taehyung nem is tűnt olyan rossz embernek. Igyekeztem tőle tartani a távolságot, de az talán mégis igaz volt, hogy a látszat ellenére kedves és jó szándékú.
S aznap be kellett látnom, hogy talán a világban semmi sem az, aminek látszani akar. Minden sokkal összetettebb, sokkal másabb, és hogy megértsük, hogy megleljük az igazságot, nem elég csupán a jéghegy csúcsát látni, mert ami igazán lényeges, ami értelmet ad, az a szem elől rejtve van.
Sokkal jobban kell figyelned és kutatnod, hogy megértsd.
_________
Végre új rész<3
Megy a visszaszámlálás, már csak 8 rész maradt hátra. Én pedig igyekszem minél hamarabb összehozni őket.
De addig is szeretnék itt hagyni nektek egy kérdést, gondolkodóba.
Szeretnétek még Jikook könyvet olvasni tőlem, vagy esetleg nyitottak lennétek-e egy saját karakteres bl könyvre is?
Természetesen a sassy beauty még mindenképpen befejezésre kerül, de emellett elkezdenék dolgozni egy komolyabb könyvön is, amennyiben lenne rá érdeklődő.
Előre is köszönöm a válaszokat és véleményeket, legyen további szép napotok!<3