- Ez faszság - jelentette ki Pansy, miután vázolta a tervem a könyvtárban. - Ezt nem kérheted tőle!
- Ó dehogynem! Két sorral arrébb láttam, szóval máris megkérdezem - jelentettem ki. Felálltam és megindultam. Nagyon reméltem, hogy beadja a derekát. - Szia! - köszöntem egy lehengerlőnek szánt mosollyal Hermionénak. Egy könyvesszekrénynek támaszkodva állt és A házimanók történelmét lapozgatta.
- Szia - mondta fel se nézve a könyvéből.
- Először is bocsánatot szertnék kérni a múltkoriért - sóhajtottam nagy-nagy megbánással. - Remélem megbocsátasz! - Itt egy kis szünetet tartottam, hogy ne legyen egyértelmű a szándékom.
- Fogjuk rá - lapozott egyet. - Ennyi? - nézett fel végre.
- Igazából kérnék egy szívességet - tördeltem a kezem idegesen.
- Szívességet? - vonta fel a szemöldökét.
- Igen. Azt szeretném kérni, hogy legyél a barátnőm. Vagyis nem! Úgy értem... Csak játsszuk el!
- Mi van?! - hökkent meg. Mondjuk tény, hogy nem mindennap kérik fel az embert álbarátnőnek. - Evan, megőrültél?
- Nem! Félreérted. Féltékennyé szeretnék tenni valakit és...
- És úgy gondoltad, hogy azok után, hogy megcsókoltál, majd egy szó nélkül eltűntél, én majd örömmel és dalolva segítek neked ebben az örült tervedben, igaz?
- Hát ha így mondod, nagyon rossz fejnek tűnök.
- Mert az is vagy! - csapta be a könyvet. Indulatosan visszarakta és elment. Szuper! Megint itt hagyott. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Alig kezdődött még el a szerelmi életem és máris romokban hevert. Már az egész életem lepergett a szemem előtt, amikor váratlanul valaki erősen a könyves szekrénynek szorított. Eddie Turner, az egyik osztálytársam volt az.
- Hallom a pasid megcsalt - mosolygott furán. Nem értettem, mit akar. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de minél jobban erőlködtem, annál erősebben szorított a polcoknak.
- Mit akarsz? Engedj már el! - Nagy szerencsétlenségemre a szőke srác nagydarab és izmos volt. Esélyem sem volt ellene.
- Tudod, már egy ideje nagyon bejössz nekem - közölte, figyelmen kívül hagyva a szánalmas próbálkozásaimat. Kaptam egy kisebb sokkot a bejelentésére. - Igazán megpróbálhatnánk.
- Hagyjál! - kiabáltam rá. Ő azonban ahelyett, hogy teljesítette volna a kérésem, a száját az enyémre tapasztotta. Tehetetlennek éreztem magam és a gyomrom is felfordult tőle. Aztán eszembe jutott valami. Amilyen erősen csak tudtam, ráharaptam a nyelvére. Hangosan felordított és kicsit meg is tántorodott. Kihasználva az alkalmat pofán vágtam. Vagyis csak akartam, mert Eddie észnél volt és elkapta a kezem.
- Szóval neked nem vagyok elég jó?! - förmedt rám. Annyit sikerült elérnem, hogy még fenyegetőbben nézzen ki, ahogy folyik a szájából a vér. - Hülye buzi! - vágott hasba. Az ütéstől összegörnyedtem és alig kaptam levegőt. Megfogta az ingem nyakát és erősen a polcnak lökött. A szemüvegem leesett, én meg összeestem. Mindent homályosan láttam, de éreztem, ahogy valami meleg csorog le a fejem hátulján. Véreztem.
- Menj a picsába, Potter! - rúgott a hasamba. Kezdtem már elveszíteni az eszméletem. Csak a fájdalomra bírtam gondolni, miközben minden kezdett elsötétedni. Hierelen erős fájdalom hasított a sánta lábamba. Annyira még soha nem fájt semmi. Azt hittem, belehalok. Mintha forró vasat döftek volna a lábamba. Azt hiszem, üvöltöttem, de őszintén nem vagyok benne biztos.
Hirtelen éreztem, hogy Eddie lelép a sípcsontomról és hallottam valami csapódást. Homályosan láttam valami mozgást. Volt ott még valaki. Nagyon ismerős alakja volt.
- Nem mész többet a közelébe! MEGÉRTETTED?! - kiabált valaki Eddie-vel. Julien.
- I-i-igen - hallottam meg Eddie remegő hangját. Aztán hallottam, hogy elrohan és minden elsötétült.
~*~*~*~*~*~
- Igen, de azt mondta, hogy nem vészes.
- De hát látod, hogy szarrá van verve!
- Lenyugodnál? Madam Pomfrey azt mondta, estére már jól lesz.
- Pontosan! Nincs min aggódni, szóval...
- NEHOGY MÉGEGYSZER ELMONDD, HOGY NYUGODJAK LE! Különben meg azt se mondta meg, hogy ki tette ezt Evannel. Mi van ha ő volt az?
- Julien? Te teljesen hülye vagy?!
- De amúgy nem teljesen mindegy, hogy ki tette? A lényeg, hogy túlélje!
- Azért ennyire nem kell aggódni! - motyogtam. Kinyitottam a szemem és a három legjobb barátomat pillantottam meg az ágyam mellett. Chloe pedig mellettem feküdt. Amint felébredtem, rám ugrott és kitartóan nyalni kezdte az arcom.
- Végre hogy felébredtél!
Miután a kutya abbahagyta a nyalakodást, felültem és felvettem a szemüvegem, ami épen hevert az éjjeliszekrényen. Volt egy olyan érzésem, hogy Julien csinálta meg egy ˝reparo˝-val és rakta oda.
- Hol van Julien? - kérdeztem. Úgy tűnt, mindhárman meglepődtek a váratlan kérdésemen.
- Miért érdekel? - húzta össze a szemöldökét gyanakodva Draco. - Szakítottatok, nem?
- De, csak megszeretném tőle köszönni, hogy... hogy megmentett - mondtam. Olyan furcsán hangzott az egész. Hiszen én szakítottam vele. És azóta bánom, hiszen (elmondása szerint) azonnal ellökte magától a srácot és annyira bűntudata volt, hogy egy napig nem tudott a szemembe nézni. Nem is tehet róla, hogy valaki megcsókolta akarata ellenére. Mindezek után pedig megmentett és a hangok alapján többet is tett annál.
- Megmentett? - vonta fel a szemöldökét Pansy. - És ezúttal hajlandó vagy elmondani, hogy kitől kellett megmenteni? - kérdezte élesen.
- Igen. Eddie Turnertől. Kikezdett velem, de nekem nem tetszett, ezért ráharaptam a nyelvére, aztán kiderült, hogy ez meg neki nem tetszik. És ő eléggé kifejezte ezt - sóhajtottam.
- Eddie... meleg?! - hökkent meg Draco.
- Ez nem biztos - vont vállat Astoria. - Evan nem olyan férfias.
- Hé! Ez egyáltalán nem... - kezdtem ellenkezni, de nem tudtam befejezni, mert ekkor nyílt az ajtó. Julien lépett be a gyengéledőbe.
- Ó, bocsánat! Nem akartam zavarni, csak meg akartam nézni, jól vagy-e - szabadkozott.
- Semmi baj, mi megyünk is! Maradj csak! - rángatta ki a két másik barátunkat Astoria. Ketten maradtunk.
- Öhm... én tényleg csak azért...
- Köszönöm! - vágtam a szavába. - Nagyon!
- Ne hülyéskedj! Semmiség - lépett kicsit közelebb felbátorodva. - Bárki megtette volna.
- Ez nem igaz - ráztam a fejem. - Te tetted meg, Julien. Megmentettél. - Erre nem válaszolt, csak szerényen elmosolyodott.
- Most megyek, én nem akartam zavarni - indult meg.
- Várj! - szóltam utána, mire megtorpant és rám emelte sötétkék tekintetét. - Azt hiszem, beszélnünk kéne.
- Amúgy is akartam, csak azt gondoltam, hogy ez most nem a legjobb helyzet.
- Szerintem jó. Vagy ha neked menned kell...
- Nem kell - mondta gyorsan. Leült az ágyam melletti egyik székre. - Nem tudom, hol kezdjem...
- Tényleg rögtön ellökted? - kérdeztem. Egy ideig nem válaszolt.
- Majdnem. Részeg voltam, szomorú és fel se fogtam, mi történik - szabadkozott. Ideges lettem hirtelen, hogy már megint csak védi magát, ahelyett, hogy valami normális magyarázatot is adna. - De teljesen jogosan akadtál ki. Hibáztam. Nem kellett volna hagynom, hogy megcsókoljon és...
- Nem az a baj - mondtam ki őszintén. - Hanem az, hogy annyira nem bízol bennem, hogy nem beszéltél az apádról és nem hozzám jöttél amikor baj volt. Én biztosan veled beszéltem volna.
- Tudom, tudom - bólogatott. - De nem a bizalomról van szó. Hanem arról, hogy... én még... sosem voltam szerelmes - mondta Julien váratlanul. - És nem tudtam, hogy te milyen komoly kapcsolatot szeretnél. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Össze voltam zavarodva. De ettől függetlenül is nagyon elcsesztem és ezt sajnálom! De el kell mondanom - ült az ágyam szélére -, hogy ha visszafogadnál, soha többet nem tennék veled ilyet. Soha. Persze tudom, hogy vége mindennek köztünk, de ezt el kellett mondanom. - Döbbenten vettem észre, hogy könnycseppek csillognak a szemében. Ettől még szebb lett. Tényleg úgy tűnt, mint aki bármit megtenne azért, hogy kitörölje a múltat.
- Hiányzol, Julien - mondtam rekedt hangon, miközben a sírás fojtogatott. - Nagyon.
- Te is nekem, Evan.
Valahogy az idegességem és minden haragom eltűnt. Annyira aranyos volt, ahogy ott ült, miközben mindjárt sír és kiöntötte a lelkét. Már más megvilágításban láttam a dolgokat.
- Bárcsak Maxon is ilyeneket mondana! - hallottam meg váratlanul Chloe hangját. Majdnem elnevettem magam a hirtelen megszólalásán, de az Julien szemében elég furán vette volna ki magát.
- Akkor mostantól hivatalosan is járunk és megbeszéljük az életünket? - kérdeztem, mire Julien csodálkozva nézett fel.
- Hát ha te szeretnéd, igen - mondta határozottan. Ez végleg meggyőzött. Felültem (próbáltam nem gondolni a lábamba nyilaló fájdalomra) és megcsókoltam. Elképesztő volt. Jobb, mint elsőre. Kis idő után levegő híján el kellett válnunk egymástól.
- Annyira hiányzott a hajad - simítottam végig arany fürtjein.
- A hajam? - döbbent le.
- Olyan selymes.
- Az egyik nagymamám véla volt. Lehet, azért.
- Ez sok mindent megmagyaráz - mondtam, mire halkan felnevetett. - Úristen! - kiáltottam fel hirtelen, mire összerezzent.
- Baj van? - kérdezte rémülten.
- Nem, dehogy! Csak rájöttem, honnan ismerős a szemed - magyaráztam. A felismerés villámcsapásként tört az agyamba.
- A szemem? - döbbent le.
- Igen. Tavaly egyik jóslástanon egy üveggömben láttam egy cseppet, egy francia zászlót és a szemed. Biztos, hogy a tied volt! Eddig azt hittem, a jóslás kamu...
- Ezek szerint nem - vont vállat Julien. - Vajon a csepp mire utalhatott?
- Szerintem könnycsepp volt - morfondíroztam.
- Akkor biztos ez volt - mondta. Azt hittem akkor, hogy igaza van. Pedig nagyot tévedt...