Már sötét volt, amikor megszületett bennem az elhatározás. Ébren hánykolódtam az ágyban, aztán elkezdtem pakolni. Egy perccel sem bírtam tovább itt maradni. Eljött az a pillanat, amikor már nem csak mondtam, hogy haza akarok menni, hanem tényleg úgy éreztem, hogy az lesz a legjobb, ha most elmegyek. Túlságosan fájdalmas lett volna itt maradni, és nem akartam többé egy levegőt szívni Krisztiánnal és Zoéval. Eljutottam arra a pontra, hogy már az sem érdekelt, hogy mit mondanának, hogy mit miért csináltak. Mindketten megsebeztek engem és ezt semmivel se tudják jóvá tenni. Száraz szemekkel meredtem a szerződésre, amit tegnap este szerettem volna aláírni, valamiért azt gondoltam, hogy az lett volna a tökéletes pillanat, de Zoé érkezése mindent tönkre tett. Letettem az ágyra a szerződést tartalmazó mappát, majd a nyakláncot, a karkötőt és az öt Poket zsebkönyvet is az ágyon hagytam. Semmit sem akartam magammal vinni, ami Krisztiánra emlékeztetett. Ha tehettem volna kitöröltem volna az emlékeim közül az eltelt három hetet. A villa csendes volt, amikor kiléptem a szobából és a bőröndömet a kezembe fogva lementem a földszintre, egyenesen Melissza szobájához. Bekopogtam hozzá, ő pedig pár másodperccel később ajtót nyitott, teljesen fel volt öltözve, a szobájában minden villany égett.
- Ne nézz így. Éreztem, hogy nem szabad le feküdnem – simogatta meg a karom és kilépett a szobából, majd becsukta maga mögött az ajtót és szorosan átölelt. – Szerintem is ez a legjobb döntés – suttogta.
Szorosan hozzá bújtam, szememet behunytam, aztán együtt kimentünk a házból és a másik épület felé sétáltunk. Melissza a bejárati ajtó helyett megkerülte a házat és bekopogott az üvegzett tolóajtón majd összefonta maga előtt a kezét.
- El fog minket vinni – mosolygott rám bíztatóan majd előre fordult, mert felkapcsolódott a kinti villany és Zalán elhúzta a függönyt.
Alsónadrágon kívül mást nem viselt, arca kómás volt, haja kócos, de rögtön felélénkült, amikor megpillantotta Melisszát és félre tolta az ajtót, aztán vett csak észre engem és azonnal elkomorodott.
- Bocs, ez nem a békülő szex ideje – tártam szét a kezem.
- Mit csináljak veled te lány? Mond meg! – sóhajtott fel.
- Vigyél haza – kértem. – Kérlek!
Zalán az ajkába harapott, pillantása rólam Melisszára vándorolt, aki határozottan biccentett, mire Zalán felsóhajtott és újra rám nézett.
- Rendben. Adjatok pár percet – kérte és visszahúzta az ajtót.
Melissza elégedetten fordult sarkon és visszasétált hozzám, majd átölelt és megpuszilta a homlokomat.
- Miért van az, hogy veled évekig nem beszéltem, de itt vagy velem, Zoé pedig ezt tette velem? – kérdeztem csendesen.
- Talán Zoé nem igazán volt a barátod – válaszolta.
- Azt hittem, hogy igen. A kettőnk kapcsolata mindig nagyon szoros volt, már az első nap az egyetemen összebarátkoztunk és az elmúlt négy év alatt mindent átéltünk együtt. Egymás mellett voltunk jóban, rosszban és most… mintha neki ez semmit se jelentett volna. Tényleg azért haragszik rám, mert élem az életem? – néztem rá tanácstalanul. – Lefeküdt a férfivel, akibe tudta, hogy szerelmes vagyok. Krisztián pedig azt mondta nekem, hogy ő nem olyan, és amikor már végre elhittem neki, akkor – lábadt könnybe a szemem, majd Zalánra pillantottam, aki felöltözve megjelent és sietősen kinyitotta a garázst.
Nem beszéltem vele, a történtek óta. Képtelen voltam rá, mert attól féltem, hogy olyat találok mondani, amit később még tuti megbántam volna. Így kerültem őt nagy ívből, még úgy is, hogy ő megpróbált velem beszélni és bocsánatot kérni. Talán pont ezért nem ellenkezett, hanem szó nélkül teljesítette a kérésemet. Így kért tőlem bocsánatot, bár ezt semmivel se tudja jóvá tenni. Ott volt neki az esély, hogy megakadályozza, hogy óva intje Krisztiánt vagy szóljon nekem időben, de nem tette. Nem tett semmit, csak azért, hogy nézetteb legyen majd a műsor, amikor a Tv képernyőjére kerül. Mindenhol így van vajon? A média keresztülgázol az emberi érzéseken? Mert ha igen, akkor azt hiszem, leteszek a forgatókönyvírásról és inkább más álmokat kezdek el keresni.
- Ülök veled hátra – mondta Melissza, de megcsóváltam a fejem.
- Egyedül jó lesz nekem – suttogtam, mire felsóhajtott és fintorogva beült Zalán mellé előre.
Az utazás első 10 perce néma csendben telt el, Zalán és Melissza között vágni lehetett a feszültséget, ami túl sok volt az érzékeny lelkemnek és a sírás kerülgetett.
- Legalább ti legyetek boldogok – kértem.
- Boldog? Vele? Ezek után? – horkantott fel Melissza. – Én nem akarok olyan mellett boldog lenni, aki hátba támadt.
- Senkit sem támadtam hátba! Szándékosan nem – háborodott fel Zalán. – És Adrinak igaza van. Nem haragudhatsz rám! Adri jogosan teszi!
- Aki Adrit bántja, az engem is bánt! Ne aggódj Adri! Ki fogom készíteni Krisztiánt és Zoét. Élvezetesebb lett volna veled, de megértem, hogy haza akarsz menni. Én is azt tenném szívem szerint.
- De nem teszed, mert azzal Zoé lenne az egyedüli győztes.
- Így is ő lesz, bassza meg. Lefeküdtek – fakadtam ki. – A legjobb barátnőm és az a szemét… - csuklott el a hangom és a kezembe temettem a fejem. – Csak tudnám, hogy mégis mit követtem el…
- Adri Krisztián nem tudja, hogy te és Zoé ismeritek egymást – próbálta Zalán megvédeni Krisztiánt, de csak annyit ért el vele, hogy fellobbant bennem a düh és szó szerint leordítottam a fejét.
Viszont utána olyan nyugalom szállt meg, hogy elaludtam a hátsó ülésen és végre tudtam aludni egy kiadósat, a hazafelé tartó úton. A lelkemnek jól esett sírás helyett üvölteni egy kicsit, úgy igazán kiadni magamból a bennem lévő fájdalmat. De hiába a tombolás a mellkasom ugyanúgy fájdalmasan lüktetett, azon a helyen, ahol egykor a szívem hevesen dobogott Krisztiánért. Mostanra a szívem apró darabokra robbant szét és kételkedtem benne, hogy valaha újra összefog-e forrni.
- Adri megérkeztünk – szólt Melissza hangosan, mire kinyitottam a szemem és fintorogva masszíroztam meg az elgémberedett nyakamat.
Álmosan pislogva pillantottam ki az ablakon, a házunkat megpillantva pedig könnybe lábadt a szemem. Végre itthon vagyok, biztonságban. Hamarosan már a régi szobámban leszek, és ki sem dugom onnan az orromat.
- Nem úgy tűnik, mint akit tűkön ülve várnak.
- Mert nem szóltam nekik, hogy jövök. Nem akartam, hogy idegeskedjenek – válaszoltam álmosságtól karcos hangon és kicsatoltam magam. – Kösz a fuvart és bocs, amiért leordítottalak.
- Semmi gond. Megérdemeltem tudom – mosolygott rám kedvesen.
Mind a hárman kiszálltunk a kocsiból és amíg Melisszával búcsúzkodtunk, addig Zalán kivette a csomagtartóból a holmimat.
- Minden nap jelentkezz rendben? Vagyis nem! Nem kell minden nap! Csak azért adj magadról életjelet – kérte Melissza.
- Rendben – mosolyodtam el és szorosabban öleltem, aztán elengedtem.
- Tudod, én már rájöttem. Nem szabad téged szoros gyeplőn tartani. Zoé azt tette és nélküle megismerted a szabadságot ezért is nem kerested olyan gyakran, mint azt ő szerette volna – mosolygott rám.
Elgondolkodva bólintottam, aztán elvettem Zalántól a holmimat és addig néztem rá, míg a szemembe nézett.
- Elkérte tőled?
- El.
- Oda adtad neki? – kérdeztem egy nagyot nyelve.
Ha Krisztián, már akkor megkapta a felvételt, amikor én még ott voltam, akkor az, cseppet sem jelentett jót. Ha megnézte a felvételt, akkor miért nem jött és kért bocsánatot? Két lehetséges okot láttam. Az egyik, hogy szégyenében, nem mert a szemem elé kerülni, a másik pedig, hogy nem érdekelte, hogy Zoé a legjobb barátnőm. Valamiért a szívem azt súgta, hogy az utóbbi.
- Nem – vonta meg a vállát.
- Miért nem? – tátottam el a szám döbbenten.
- Elküldtem őt gondolkodni reggelig – tárta szét a kezét. – Mindig menőzött, hogy milyen jó a memóriája, meglássuk, hogy tényleg igaz-e. Meg hát… - pillantott Melisszára.
- Na, igen. Krisztián egyből hozzám futott miután elzavartad. Én pedig gyorsabb voltam és megfenyegettem Zalánt, ha egyből oda adja a felvételt Krisztiánnak soha többé nem bocsátok meg neki – fürkészte a körmeit Melissza.
- Nem akarok az ellenséged lenni – borultam a nyakába, majd nagy nehezen elköszöntem tőlük és addig integettem, míg le nem fordultak a sarkon.
Terveim szerint észrevétlenül akartam besurranni a házba, de Dolfi azonnal kiszimatolta, hogy hazajöttem és amint beléptem a kapun, lerohant engem. Nem bírtam megállni nevetés nélkül, lehuppantam a földre és boldogan puszilgattam össze vissza a kiskutyámat. Mert nekem Dolfi mindig is kicsi marad.
- Te is hiányoztál nekem. Nagyon – bizonygattam a füle tövét vakargatva, és felnevettem, amikor megnyalta az arcomat. – Nagy szükségem van most rád drága Dolfi. Nagyon nagy – sóhajtottam és az értelmes szempárba nézve, könnybe lábadt a szemem.
Fél órát voltam kint Dolfival, de aztán elkezdtem fázni és hallkan bementem a házba. Nem szöszmötöltem az előszobába, mindennel együtt az emelet felé indultam, majd beléptem a szobámba és becsuktam magam mögött az ajtót. Felkattintottam a villanyt, tekintetemet körbe hordoztam a szobámban, ami pont ugyanúgy nézett ki, ahogy hagytam. Igaz karácsonykor voltam itt utoljára, akkor sok mindent átrendeztem, de alapjáraton ide belépni olyan volt, mint újra gimisnek lenni. Lerúgtam a cipőmet, a bőröndöt és a táskámat a sarokba vágtam, aztán felmásztam az ágyamra, elnyúltam rajta és a plafonra meredtem.
Olvasóim kérésére, ma még egy fejezet felkerült 🥰 nagyon örülök, hogy ennyire várjátok hogyan fog alakulni Adrienn és Krisztián története 😍 Holnap érkezem az újabb fejezettel! Addig pedig mehet a találgatás a folytatást illetően 😉❤️