Az éjszaka rémálmok gyötörtek. A kegyetlen mélyég, az éjsötétség játékot űzött velem. Egy kietlen, sötétben lebegtem. A fiam hangja megállás nélkül engem szólított, de én nem tudtam őt elérni. Jobbra és balra kapkodtam a fejem, de akkor sem találtam őt. Olyan volt az egész, mintha a hangja mindenhol ott lenne. Zengett a fejemben, visszhangként szólt a hatalmas térben. Szörnyű volt. Rettenetes volt, mert tehetetlen voltam. Előre tettem a kezem, próbáltam segítséget kérni, de az álmom ebben a pillanatban véget ért. Kicsiket pislogva nyitottam ki a szemem, miközben tudatosult bennem, hogy a pulzusom hihetetlenül magas. Rossz szokásom, hogy okos karórával alszom el, ezért hunyorogva megnéztem, hogy mennyit mutat. Kinyomtam az órát, majd jobbra fordultam és felültem az ágy szélére. Hevesen vert a szívem, a testem izzadt. Megcsóváltam a fejem, nyugtattam magam, hogy ez nem a valósàg volt. - Istenem! Hol van a fiam? - tenyerembe temettem az arcomat. Demis minden gondolatomat uralta. Még csak most kezdek rájönni arra, hogy mennyire szeretem. Sok évet elbasztam. A munkám miatt távol voltam tőle, és kevés időt szenteltem neki. De szerettem. Igazi, apai szívvel szerettem. Bár mai napig gyűlölöm magam azért, mert nem neveltem rendesen. Könnyebb volt az anyám gondjaira bízni őt. Ez volt életem legnagyobb hibája. Egy hiba, melyet talán soha nem tehetek jóvá. Láttam felnőni, de nem voltam közvetlen mellette. Láttam oviba, majd iskolába menni, de nem fogtam a kezét. Nem mindennapi apa voltam. Nem az a fajta, aki nyugodt mosollyal az arcán végig nézi, hogy fia bemegy az iskolába. Hétvégi apa vagyok. Egy olyan, aki nem tudja félre tenni a munkáját és a gyerekével foglalkozni. Talán most vert meg az isten. És azt hiszem, hogy nem hibáztatom magam miatta. - Kurva életbe! - üveges tekintettel felnyitottam a telefonomat és sóhajtva szemezgettem a képernyővel. A fiam mosolygott a képen. Én mögötte guggoltam, egy napszemüveg takarta a szemem. Vigyorogtam. Egyformák voltunk. Abban a pillanatban boldogak voltunk. Csak ő és én. Vissza kell szereznem ezeket az időket! Újra apa kell lennem!
Hunyorogva sétáltam a konyhába, mert nem tudtam vissza aludni. Összeráncolt szemöldökkel vettem tudomásul, hogy kint vihar tombolt. Az ajtó tárva nyitva volt, ezért az eső a parkettára csepegett. A szél belekapaszkodott a színes ajtó függönybe és megállás nélkül dobálta a rojtjait. Kint villámlott, időnként pedig menydörgött. Az ajtó felé igyekeztem, a süvítő szél közben becsuktam az ajtót. Mikor megfordultam, szembe találtam magam Leylaval. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem őt. Kint hatalmasat villámlott, egy pillanatra bevilágította az egész nappalit. Leyla eltakarta szemét, majd összefonta a karját. - Felébredtél a viharra? - a konyhapult szélének támasztottam derekamat, ő pedig végig nézett rajtam. Eddig nem akartam észre venni, de Leyla gyönyörű nő. Éjfekete haja hullámokban omlott a vállára, és kiemelte a telt ajkàt. Fehér hosszított pólót viselt, ezért keskeny combjai látványa elrabolta a fantáziámat. Akaratlanul figyeltem a meztelen lábát, a ragyogó szemét és a nyaka puha bőrét. Nem akartam ezt. Tudtam, hogy a fivérem nője. Tudtam, hogy egykor ő ért hozzá. Tudtam, hogy én ezt nem tehetem meg. Ha megtenném, akkor olyan lennék, mint Karim. Ő egykor elvette a nőt, akit szerettem. Undorodtam mindkettejüktől. Gyűlöltem mindent. Én nem lehetek ugyan ilyen! Én más vagyok! Leyla nem lehet az enyém. A gondolatot is ki kell vernem a fejemből. Akkor is, ha előttem áll. Nem gondolhatok az ajkára, se a bőre puhaságára...
Karim Yilmaz pecsétet nyomott rá, ezért Leyla az övé. És ebben a mondatban rengeteg, millió hiba van. Karim nem ismeri a szerelmet. Ő egy dolgot ismer, és az a hatalom. Egy nőt birtokolni, számára hatalom. Leyla talán nem tudja, de én tudom, hogy Karim Yilmaz milyen ember valójában. És ez a nő tévedésben él.
- Felébredtem - sóhajtva nyújtózkodott, majd mellém sétált. Füle mögé tűrt egy hajtincset, a lámpa halvány fényében pedig az ablak felé pillantott. - Hatalmas vihar van! Minden percben villámlik - szemét újra eltakarta, és ajkára harapott.
- Félsz? - pillantottam le rá. - Vagy szimplán csak nem szereted?
- Ki szereti?
- Nem tudom. Engem mondjuk megnyugtat. Főleg most... - sütöttem le a szemem. - Most szükségem van a nyugalomra.
Halvány fényben figyeltem a szeme kékjét és az ajka puhaságát. Utáltam magam ez miatt, de nem tudtam róla levenni a szemem. Pólót nem viselt, csak egy rövidnadrág volt rajta. Tekintetemmel végig néztem a feszes hasát, a domború mellét és a cápa fog nyakláncàt. Vajon milyen lenne a nyakláncánàl fogva magamhoz húzni? Milyen lenne, amikor kihozom belőle a vad férfit? Minden percben fékezni akartam a gondolatokat, de nem sikerült. Hibáztam, amikor felé fordultam. Bajt követtem el, amikor tenyeremet az hasára simítottam. Kicsit nyeltem, tekintetemmel a bőrét figyeltem. Összehúztam a szemem, ujjaimmal végig simítottam feszes hasizmát, majd mellére helyeztem. Dante engem figyelt, nem mozdult, nem pislogott. - Mit csinálsz, Leyla? - szemébe néztem, amikor zavart mosollyal az arcán le pillantott rám. Egyik kezem a mellén volt, másikkal a hasfalát cirógattam. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rossz érzés, de mi ezt nem csinálhatjuk - összeráncoltam a szemöldököm, nem tudtam, hogy erre mire célzott. Kicsiket pislogva léptem hátra, majd a homlokomra ütöttem.
- Ne haragudj, ez kellemetlen - erőltettem magamra egy mosolyt. Tudtam, hogy hibázok, mégsem állítottam le magam. Ennyire vágyok rá? Vagy ennyire hiányzik a szex? Mi történik velem? Mi ez a furcsa érzés, mely kering bennem? - Sajnálom, oké?!
- Semmi baj! - közelebb lépett, óvatosan megtámasztotta az államat, majd mélyen a szemembe pillantott. Hosszú másodpercekig csak figyelte az arcomat. Mosollyal az arcán a szemembe nézett, fejét enyhén oldalra biccentette. - Gyönyörű vagy!
Nagyot nyeltem, közelebb hajoltam hozzá, hogy feltegyem a kérdést, amire választ várok. Fel kell tennem, még akkor is, ha megharagszik. - Hogy értetted? - suttogtam. - Azt, amit az előbb mondtál "de mi ezt nem csinálhatjuk"!
A fejem felett előre pillantott, kezét sóhajtva a derekára tette. Most van az a pillanat, amikor a kérdések eltűnnek. Megállás nélkül néztem őt, alaposan megfigyeltem az arca vonásait. A szeme kékje ragyogott. Enyhe, fiatalos borosta keretezte az arcát és a szimmetrikus állát. Arca vonása, a tekintete rabul ejtett. - Miért nem csinálhatjuk? - suttogtam, ő enyhén elnevette magát.
- Azért mert neked pasid van! - kezét széttárta, mélyen a szemembe pillantott és ajkát elhúzva választ várt. Igaza volt. De azt nem tudta, amit én. Nem tudta, hogy amit éltem...az nem én vagyok. Nem tudta, hogy Karim Yilmaz mit tett velem valójában. Megemeltem a fejem és bólintottam.
- Én magam sem tudom, hogy mit gondoljak. Össze vagyok zavarodva, mert... - végig néztem rajta, majd elnevettem magam. - Felvennél egy pólót? - suttogtam. Ő csak megrántotta izmos vállát.
- Melegem van.
- És ha nekem is melegem lesz? - óvatosan megemeltem a póló szélét, majd ujjaim közé gyűrtem. Dante nyelt egyet, csillogó szemekkel figyelte, hogy lassan, de egyre kevesebb dolgot takar az anyag. Mikor combomhoz értem, oldalra biccentettem a fejem. - Fülledt meleg van - suttogtam mélyen a szemébe pillantva. Ő váratlanul közelebb lépett, majd lefogta a kezem. Homlokomat a vállának támasztottam, és lehunytam a szemem. - Az a baj, hogy melletted kezdem megtalálni önmagam. Kezdem érezni azokat a dolgokat, amik hiányoztak az életemből. Mert az én életem tökéletes volt, de nem voltam tiszta szívemből boldog - mikor elhajoltam tőle, ő nehezen felsóhajtott. - Mert tudod mit kaptam? - suttogtam a könnyeim között. - Kaptam egy férfit, aki megszerezni akart. Kaptam egy férfit, aki tulajdonává tett. És így visszagondolva...soha nem mondta őszintén azt, hogy szeret!
- Biztos vagyok abban, hogy szeret téged - pillantott oldalra. - Minden férfi más. Máshogy fejezzük ki a rajongásunkat - láttam, hogy menni szeretett volna, ezért a keze után nyúltam. Visszafordult felém, szeme üvöltött. Tekintetében volt valami, ami magyarázatta szorul.
- Te például? - suttogtam. - Hogy viselkedsz, ha szerelmes vagy? - végig nézett rajtam, szemét pedig összehúzta. Nem mozdult, csak szótlanul figyelt. Szeme ragyogott, egy külön világot láttam benne. Mikor a szemébe pillantottam, a fülemhez hajolt. Megszokott illata megbabonázott, nyugodt szívvel hunytam le a szemem. Beszívtam az illatát, teste védelmet és biztonságot adott nekem. Melegség. Csupa szív. Menedék. Ezek a szavak jutottak eszembe. Ezekre volt szükségem.
- A szerelem engem figyelmetlenné tesz. De mérhetetlenül udvariassá és türelmessé. De mit érdekel ez téged?
- Változol - suttogtam üveges tekintettel. - Változol, amióta veled vagyok.
- Nehogy azt mond nekem, hogy van köztünk valami... - tenyerébe temette az arcát, majd elnevette magàt. - Leyla! Ezt most fejezd be, kérlek - hátra lépett, összefonta maga előtt a karját, miközben kint villámlott. - Köztünk nem lehet semmi! Neked van egy férfi az életedben!
- És milyen férfi?! - emeltem fel a hangomat. - Azért, mert én nem látom! Hol van?! - emeltem fel a hangomat. Dante beletúrt a hajába, de nem mondott semmit. - Egy szerelmes férfi bármire képes a szeretett nőért! Tűzön és vízen megy át érte. Az én férfim miért nincs itt? - eltakartam a szemem, hogy ne lássa azt, hogy sírok. Dante közelebb lépett, majd ujjával letörölte a könnyeimet.
- Hagyd abba a sírást. A végén még magamat érzem hibásnak - furdalta őt a lelkiismeret, de engem nem érdekelt. Azt akartam, hogy tudja. Tudnia kell, hogy mit gondolok és érzek.
- Szeretem Karimet. De úgy érzem, hogy te kezdesz nagyobb helyet elfoglalni a szívemben...
- Az nagy baj! - hátat fordított nekem, az eső közben megállás nélkül szakadt. - Nem lehet köztünk semmi - suttogta alig hallhatóan. - Nem lehet, ezt jegyezd meg! - hátra pillantott a válla felett, majd megfordult és a szoba felé sétált.