" A magam fajta férfiak nem ismerik a szerelmet. Mi a birtoklási vágyat ismerjük, mely majdnem egyenlő a szerelemmel."
Veszélyes ember tudok lenni; istentisztelő vagyok, de ha ellenségem akad, akkor kitudják hozni belőlem azt, amiről a családom neve...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Figyeltem a fiatal fiút, aki orrát lógatva az asztal felett görnyedt és egy autó mintát színezett. Az ajtófélfának támaszkodva néztem, miközben rájöttem arra, hogy rossz alak vagyok. Bűnt követtem el, ezt pedig nem tudtam lemosni. Lesütöttem a szemem, a hirtelen jött bűntudat azonnal megfojtott. Magam sem értem, hogy miért tettem. A gondolataim kuszák voltak, a logika pedig eltűnt. - Mit tettem?! - halántékomra helyeztem a kezem, a fejem hasogatott. Kezdtem úgy érezni, hogy szellemileg nem vagyok teljesen rendben. Lehunytam a szemem, megfordultam, és összeszorítottam az öklömet. Elraboltattam egy kisfiút. Ez a kisfiú semmiről sem tehet, csupán egy játék kelléke. És azt hiszem most eltúloztam dolgokat. Ajkamat elhúztam, amikor eldobta a színes ceruzát. Végig néztem, hogy asztalról a padlóra gurul. A kisfiú felém emelte kék tekintetét, majd beszélni kezdett. Nem értettem sokat, de félt és csalódott volt. Szeme könnybe lábadt, majd hozzám sétált és megállt előttem. - Az apukámat akarom! Az apukámat! - dühösen meglökte a kezemet, majd piros arccal vissza futott az asztalhoz. Időközben Salim is belépett az ajtón, ezért sóhajtva feltettem a kezem.
- Most ne mondj semmit! Vissza kell vinned az apjához... - a saját tervem ellen mentem, de rájöttem arra, hogy őrültséget követtem el. - Hibáztam, Salim - tördeltem az ujjaimat, ő azonnal bólintott egyet. Ez egyenlő volt azzal, hogy igazam volt. Én magam is tudtam. Éreztem a mellkasom keserű szorításában. Éreztem a szívem heves dobogásában. Egyszerű volt elképzelni. Könnyű volt megálmodni, hogy a fia biztonságával fenyegetem. De időközben rájöttem arra, hogy ilyet nem tehetek. Egyszer én is leszek apa. Remélhetőleg.
- Akkor vigyem vissza? - kérdezte halkan, én pedig bólintottam. Tarkómra kulcsolt kezekkel sétáltam Demis felé, majd sóhajtva leültem mellé. Könyökömet az asztal szélére támasztottam és megnéztem a kiszínezett autót. Demis mellettem ült, de nem nézett rám. Félt, szótlanul pufogott és a rajzot figyelte. Hajára vezettem a kezem és megsimogattam a fejét.
- Vissza visznek az apukádhoz! Ne haragudj rám, kérlek - suttogtam a fiatal arcát fürkészve. Demis most először pillantott a szemembe. Ajka szorításán lazított, a testtartása is lazább lett. Lesütötte szemét, majd bólintott egyet. - Tudod, hogy ki vagyok? - őrültség volt megkérdezni, magam is tudtam rá a választ. Képeken láttam Demist először, akkor még kisbaba volt. Nagyon aranyos baba volt. Kicsi, de gyönyörű. Hadi gyönyörű fiút hozott a világra. A baj csak az, hogy iszonyatosan elrontotta. Egy gyermek ajándék. És az eltelt percek alatt rájöttem arra, hogy egy dolgot megtanultam. Az életben nincs fontosabb dolog a családnál. - Mindegy. Színez még egy kicsit. Nemsokára haza mész - felálltam, majd magára hagytam az unokaöcsémet.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
