Összeszorult mellkassal figyeltem a mellettem ücsörgő férfit. Kihúzott testtartással ült a széken, komor tekintettel meredt maga elé és fátyolos tekintettel figyelte a kamerafelvételt. Közte és a képernyő közt kapkodtam a tekintetem, de nem tudtam róla levenni a szemem. Dante szeme elkerekedett, kék tekintetében a könnyek csillogtak. Kezével a nyakában lógó cápa fog medált piszkálta és megcsóválta a fejét. - Megmutatná újra, Firuze asszony? - felismerhetetlen, visszafogott és lágy hangon pillantott a tanárnő felé, aki sóhajtva újra elindította a felvételt. Még mindig őt figyeltem; arany színű bőrét, rózsaszín puha ajkát, hosszú szempilláit és memorizáltam a belőle áramló illatot. - Nem akarom elhinni! Jól látom, hogy az udvaron van egy hátsó kapu? - Dante hátra túrta a haját, miközben a kamerafelvételre pillantottam. A kamerák rögzítették, hogy egy piros pólós, fekete hajú kisfiú fut egy focilabda után. A labda erőteljesen gurult az udvaron, a focipálya felől a hátsó kapu felé gurult. - A labda kigurult az utcára. Van ott egy rés - a videofelvétel felé mutatva közelebb hajolt, majd összehúzott szemekkel az asztalra csapott. - Itt állítsa meg! Megmutatná ezt a harmadik kamera szögéből?! - szülői aggodalommal pillantott a tanárnő felé, aki bólintott. Egy kattintás után megjelent egy harmadik felvétel. A hátsó kapu bejáratát videózta, ahol egy fekete autó állt. Rendszámot nem láttuk, azt viszont igen, hogy Demis nem futott vissza az udvarra. Eltűnt, miközben az utcára rúgott labdát kereste. Dante felsóhajtott, homlokát pedig az asztalra tette.
- Nagyon sajnálom - suttogva felé pillantottam, kezemet megemeltem, de valamiért megállt. Vállát akartam simogatni. Éreztetni akartam vele, hogy együttérzek. Valamiért mégsem volt elég bátorságom hozzá. - Szólni kellene a rendőrségnek! Maga mit gondol? - pillantottam a tanárnő felé. - Valaki elrabolta a kisfiút?
- Leyla, kérlek ne üsd bele az orrod! - Dante hátra dőlt a széken, majd oldalra biccentette a fejét. Fájt szenvedni látni őt. Fájt, hogy félt. Most láttam először a sebezhetőséget az arcán. - Tudom, hogy segíteni akarsz, de ne most, kérlek - üveges tekintettel felém pillantott, majd egy váratlan mozdulattal megragadta a karomat. Miután kiléptünk a tanáriból, millió kérdés cikázott a fejemben. Olyan kérdések, melyeket még nem tehetek fel.
- Most hova megyünk?! - Dante mellett sétáltam és kíváncsian pillantottam fel rá. Idegesen végig szántott a hajàn, felvonta a szemöldökét és a szemembe pillantott.
- Magam járok utána a dolognak. Mert magamon kívűl másra nem számíthatok - késő este az iskolából kilépve megtorpantam. Összefontam magam előtt a kezem, ő pedig hátra nézett rám. Az előbb kimondott gondolata járt az eszemben. Téved, ha azt hiszi, hogy egyedül van. Téved, ha azt gondolja, hogy nem vagyok mellette. - Miért álltál meg? Nem szeretnék tapintatlan lenni, de nem tudom, hogy hol van a fiam!
- Én itt vagyok melletted! - üveges tekintettel széttártam a kezem, miközben közelebb lépett hozzám. - Már egy jó ideje itt vagyok, Dante - suttogtam alig hallhatóan, ő pedig az arcomat figyelte. Tekintetében volt valami, ami tetszett. Úgy nézett rám, mint aki angyalt lát. Szeme csillogott, nem mosolygott, de valakit látott maga előtt. Létezik, hogy közel kerülünk valakihez, aki tökéletesen passzol hozzánk? Létezik, hogy minden embernek megvan a maga fele? Dante mellett egyszer sem gondoltam Karimre. Nehéz bevallani, utálom magam, hogy így gondolkodok, de Dante...igazi férfi; sebezhető, férfias, kedves, udvarias, van humorérzéke és őszinte. Minden nő egy ilyen férfit érdemel. Most, hogy előttem állt, ràjöttem arra, hogy mi hiányzott a régi életemből. Ràjöttem arra, hogy amit Karim adott az csillogás egy fényűző palotában. De mindig úgy éreztem, hogy hiányzik belőle ez. - Itt vagyok veled, és segítek neked.
- Értékelem, Leyla. De azt hiszem, hogy ebben most nem tudsz. Most menjünk haza, kérlek. Késő van, te fáradt vagy, nekem pedig tele a fejem. Legyen vége a napnak, kérlek - csillogó szemekkel néztem, hogy megosztja velem gondolatait. Figyelmes, és törődő. Miközben kinyitotta nekem az autót, figyeltem, hogy gondterhelten elmosolyodik. Miután becsatoltam az övem, megtámaszkodott a lehúzott ablaknál, és így szólt; - De nagyon tetszett a film. Jól éreztem magam, de az volt a legjobb, hogy veled lehetek - elpirulva lesütöttem a szemem, majd bólogatni kezdtem.
- Én is ugyan ezeket tudom elmondani!
Késő éjszaka nem tudtam aludni. Millió gondolat cikázott a fejemben. Sajnáltam a kisfiút, Dantet pedig jobban. Nem vágytam másra, csak arra, hogy mellette legyek. Hirtelen jött gondolatnak köszönhetően felkeltem Dante ágyàból, majd a hosszított pólóban kiléptem a szobájából. A villanyok nem égtek, csupán a kanapé mellett található gyertya adott halvány fényt. Halk léptekkel sétáltam a kanapé felé, ahol Dante aludt. Mikor közelebb léptem hozzá, akkor pillantottam meg, hogy nem alszik. Karját a homlokàn pihentette, és kicsiket pislogva nézett ki a fejéből. Azon gondolkoztam, hogy mire gondol. A kisfiára, nyilván. Szeme alatt karikák húzódtak, mellkasa lassan emelkedett fel és le. Óvatosan leültem a fa dohányzóasztal szélére, majd oldalra túrtam a hajam. Felém fordította a fejét, és végig nézett rajtam. - Miért nem alszol? Hajnal három óra van.
- Nem jön álom a szememre - csuklómmal szememet dörzsöltem, és gondterhelten felsóhajtottam. - Nagyon sajnálom azt ami történt! Elképzelni nem tudom, hogy milyen lehet neked! Édesapa vagy, ezért...
- Ha tudnád, hogy milyen apa vagyok, utálnál érte - kijelentése váratlanul ért, de nem akartam ítélkezni. Oldalra simítottam a hajam, ő végig nézte az egész jelenetet. Szeme csillogott, ajkát enyhén beharapta. - Nem vagyok törődő apa. Nem vagyok felelőség teljes apa - suttogta a szemembe nézve. - Magam sem értem, hogy hívhatom magam annak.
- Miért mondasz ilyeneket? - könyökömet megtámasztottam a combomon és felsóhajtottam. - Miért ne lennél jó apa?
- Demis ebben az évben kezdte az első osztályt. Mint láttad, bentlakásos magániskolába jár. Csak a hétvégéket töltjük együtt. De mindig olyan, mintha nem is ismernénk egymást. Demis hét éves, de úgy érzem, hogy hét év alatt sem tanultam meg apa lenni. Miután az anyja lemondott róla, Demist az anyám nevelte. Ő vitte bölcsödébe, majd óvodába. Anyám betegsége után én foglalkoztam vele, de nem volt könnyű dolgom. Mindig is ott volt bennem, hogy van egy fiam, de...soha nem kellett törődnöm vele. Most érzem azt, hogy elbasztam ezt a hét évet. Könnyebb volt anyám felügyelete alá helyeztetnem és egyszerűbb volt a háttérből figyelni őt. Nem tanultam meg apa lenni. És most azt érzem, hogy büntet az isten.
- Nem is tudom, hogy mit mondjak... - üveges tekintettel figyeltem őt, hogy megcsóválja a fejét. - Biztos nyomós okod volt, hogy így cselekedj.
- Semmi nem fontosabb egy gyereknél, Leyla - suttogta. - És ezt csak most tanultam meg. Most jöttem rá arra, hogy nagyon elbasztam ezt a hét évet. Lefoglalt a munka.
- Mivel is foglalkozol? - kérdésem miatt elfordította a fejét, felült és velem szembe ült. Mélyen a szemembe pillantott, de nem mondott semmit. Mosolyt erőltettem magamra, de éreztem, hogy nem fog tetszeni amit hallani fogok. Dante oldalra biccentette a fejét, majd felsóhajtott.
- Elmondok a kezdetektől, ha érdekel. De ne ítélkezz a munkám felett! - ujját feltette, ezért tudtam, hogy komolyan gondolja.
- Ígérem - suttogtam alig hallhatóan. - Nem fogok ítélkezni - ráncoltam a szemöldökömet, majd zavartan elnevettem magam. - Az én életemben is történtek furcsa, hajmeresztő dolgok! - Dante mosolyra húzta az ajkát, majd bólintott.
- Egy különleges alakulatnál katona voltam. Jordániából haza tartva megtámadták a gépünket. Kényszerleszállást indítottunk egy olyan területen, ahova olasz katona nem teheti a lábát. Persze egyből jelzett nekik a radar - kezét összefonta maga előtt, miközben folytatta. - Két társamat megölték, minket pedig megkínoztak - szemében fájdalom jelent meg ahogy mesélt és tovább mesélt. - Két hetet töltöttünk egy dzsungel alatti börtönben. Mindennap vertek, mindennap kínoztak. Fontos információt akartak kiszedni belőlünk.
- Haza jutottatok? - suttogtam üveges tekintettel.
- Landolás után egy társunk elmenekült. Két hetet töltött a dzsungelben, majd egy halásztól kért segítséget. Aznap jött értünk a gép, hazánkban pedig elismertek minket. Én leszereltem, mert lelkileg se szellemileg nem voltam ép. Hosszú heteken keresztül pszichológushoz jártam. A képességeim miatt megkeresett egy fontos személy. Nem adhatok személy leírást, de neki dolgozok. Bűnözőket, rossz embereket iktatok ki. És annyit mondtam el, amennyit tudnod lehet - miután elképzeltem az egészet, kicsit nyelve előre hajoltam. A gyertya fényben találkozott a tekintetünk. Ő az ajkamra pillantott, én is követtem a példáját. Nem tudtuk levenni egymásról a szemünket. Volt a pillanatban valami, ami egyszerűséggel ragadt magával. Nem kellett küzdenem, vagy ellenkeznem. Minden magától történt, és ez tetszett.
- Nem ítélkezem. Dubaj egyik legveszélyesebb férfija tett a tulajdonává. És tényleg őszintén mondhatom, hogy nem ítélkezem - ekkor szája elé tette a kezét, majd elnevette magát.
- Dubaj "legveszélyesebb" férfija? - az egyik hajtincsemhez érve így folytatta. - Tudd, hogy nem érdemel meg téged ez a férfi.
- Lehet - suttogtam üveges tekintettel. - De én szeretem őt. A szívem már foglalt - magamon is meglepődtem, hogy hangom elcsuklott, mellkasom pedig liftezni kezdett. Van az a furcsa érzés, amikor az ember nem hisz magának. Mikor érzi, hogy a kimondott szó nem igaz. Talán én magam is ezt éreztem. Dante a hajamat simogatta, majd felsóhajtott.
- Akkor nem túrnék magamnak helyet benne - hátra dőlt, összefonta maga előtt a karját, majd telefonozni kezdett.