𝙅𝙪𝙣𝙜𝙠𝙤𝙤𝙠
Csillogó képmutatás, önhittségbe és ámításba burkolózott gazdagok; ennyiből állt a hiú műsor, ahol egyetlen cél, az üzleti érdekek és a nagytőkés sznobok önmaguknak való udvarlása, hol saját egójukat simogatják kifacsart szavaik által.
S egyetlen tiszta szépség, amely helyet kapott ebben a groteszk paródiában; itt volt az oldalamon, az én szépem, a fiú, aki hozzám tartozott.
Miatta minden másnak hatott, minden...
Ő volt az egyetlen, aki ragyogott.
Megannyi értelmetlen fecsegés és szóváltás, melyben tökéletesen helytálltam, a szőkeségből erőt merítve, s már nem is fárasztott annyira ez az átkozott színjáték. Az estély értelme számomra abban merült ki, hogy újabb partnereket nyerjek meg a vállalat számára és felelevenítsem a francia nyelvtudásom.
Az egyetlen nehézség, amellyel meg kellett küzdenem, hogy nem én voltam az egyetlen, aki látta a fiú bájos szépségét. Sok éhes tekintet, mocskosabbnál mocskosabb gondolatok, melyek megszülettek a romlott emberek fejében, s amelyeket aligha tudtam elviselni.
Minden erőmmel összpontosítottam, s minden erőmmel azon voltam, hogy megóvjam őt magamnak.
– Mr. Jeon, kérem árulja el, ki ő, akivel érkezett? – jött egy újabb indiszkrét kérdés, mire kezem ökölbe szorult.
– Ő a titkárom, úgy véltem nem probléma, ha őt hozom el – válaszoltam kimérten a kissé tenyérbemászó stílussal rendelkező velem egyidős férfinek.
– Dehogy baj, nagyon jó ötlet volt – mérte végig a szőkeséget egyértelmű szándékait nem rejtve véka alá. – Meghívhatnám egy italra? – kérdezte egyenesen a fiút, aki azonban nem beszélte a nyelvet, így lehetőségem nyílt elküldeni ezt a rohadékot a francba.
– Elnézését kérem, de mint látja, ő nem igazán beszéli a franciát – közöltem vele. – Illetve nem kellene többet innia, nem igazán bírja – fűztem hozzá.
– Ugyan, vigyázok én rá, ne is törődjön vele, Mr. Jeon! – vetette ellen.
– Sajnálom, Mr. Deneuve, de mi nemsokára indulunk – adtam tudtára udvariasan, s szerencsémre a kísérője éppen időben érkezett, hogy elrángassa az idegesítő fazont tőlünk.
– Jimin, nekem elegem volt ebből, már megkaptam, amit akartam – szóltam halkan a fiúhoz a saját nyelvünkön. – Most már távozzunk! – jelentettem ki és miután illendően elbúcsúztam a fontosabb személyektől, akik mind marasztalni próbáltak, végre elhagyhattuk ezt a nevetséges társaságot.
Hiába volt a város legszebb hotelében az estély, s hiába volt minden étel és ital a legdrágább, fényűzés ide vagy oda, ezek az emberek valójában igencsak olcsóak, hamisak.
– Kicsi választott el, hogy ne vejek péppé egy-két idiótát – sóhajtottam fel miután már a villa felé tartottunk a kocsival. Mivel én nem ittam egy kortyot sem, nem volt szükség sofőrre, aminek kimondottan örültem, mivel így már senki előtt nem kellett megjátszanom magam, Jimin mellett pedig igazán nyugalomra lelhettem, bár az indulataim ezúttal nem akartak elillanni.
S ez egyre csak rosszabbodott. Minduntalan az este történtek uralták a gondolataim, hogy a szőke mennyi illetéktelen tekintetet vonzott magára, s kis híján kicsúszott az irányítás a kezeim közül.
– Pedig tökéletes voltál, és nem is volt okod erre, semmi sem történt – mondta, a kis buta. Ahogy sejtettem, észre sem vette mit váltott ki egyesekből.
Amikor egy kihalt utcába értünk lefékeztem és leállítottam a motort, Jimin értetlenül pillantott felém.
– Hát tényleg nem láttad hogy néztek rád? – fordultam felé. – Te annyira...olyan... – nem is tudtam megfogalmazni, szavakba önteni a gondolataim.
Nem létezett a kifejezés, amellyel leírhattam volna Őt.
Mint amikor a fülledt, hervadt virágokkal teli bálterembe, harmatos, friss, rózsaillat szökik az ablakon át, a fekete, színtelen világba, felragyog egy fény, egy csillag, s az élet, az egyhangú, a mocskos, egy pillanatra semmivé lesz, mert megláttam az ő tiszta tekintetét, az ő valódi szépségét.
Ez az amit nem lehet szavakba önteni, amit nem lehet egyszerűen elmondani.
– Tu es la seule beauté au monde – simítottam a szőke puha arcára, ki félig lehunyt pillákkal bújt érintésembe. – Tu es mon tout, pour toujours – vallottam meg olyasmit, amelyet sosem gondoltam volna, hogy kimondok.
– Annyira szeretem, ahogy franciául beszélsz – sóhajtotta, s csillogó szemekkel nézett fel rám, amitől minden elhalványult, s csak az ő tekintete volt, az a tiszta gyönyörűség. – Mit jelent? – kérdezte.
– Csak azt, hogy az enyém vagy – vontam vállat s édes ajkai után kaptam, melyeken még érződött a drága pezsgő íze, s ezzel engem is részegített.
S egyre csak csókoltam, haraptam dús ajkait, mindinkább magamnak akarva. Őt meg akartam tartani örökre, az enyémnek, örökre az enyémnek...
Hűvös, esős párizsi éjszaka volt, az autóban mégis forró volt a levegő s a lélegzet...
Úgy csókoltam ahogy kívántam, sötéten s birtoklón, mert immár sosem engedtem másnak lenni őt, csak az enyémnek, s ezért bármire képes voltam.
Édes volt minden sóhaja, s ahogy megremegett kezeim alatt, csak többet akartam belőle.
Kigomboltam az ingét, de kezeimre fogott, bár szemei sóvárgón fénylettek a félhomályban.
– Ne itt – nyögte ki nehezen, viszont ezúttal nem tudott megállítani.
Túlontúl vágyódtam utána.
Átmásztam az ülésre és hátradöntöttem azt, és ezúttal megint csak be kellett látnom milyen jó ötlet volt egy nagyobb belső térrel rendelkező kocsit vásárolni.
– Már késő – mormoltam nyaka selymes bőrére, ahová magaménak ítélő csókokat halmoztam, csakúgy mint kicsiny teste minden részére, mintha ezzel láncolnám örökké magamhoz.
Az autó sötétített üvege elrejtett az éjszakában, csak mi voltunk a fontosak az izzó, párás levegőben, amely bent uralkodott.
Kezeim végigbarangolták testét, majd megállapodtak kecses csípőjén, melyet erősen szorítottam markomban.
Nyöszörgött, s kidomborította mellkasát, mialatt nyelvemmel s fogaimmal egyre csak rózsaszínes mellbimbóit ingereltem.
S olyan gyönyörű volt, mindennél szebb...
Nem tudtam levenni a szemeimet róla, tényleg ő volt az, az én mindenségem. Az egyetlen alapvetés, mi szükséges a léthez.
Az őrületbe kergetett ez az érzés; a megszállott, örök sóvárgás. Eleinte csak néha gondoltam rá, a vágy egészen egyszerű volt, de mire észbe kaptam késő volt, minden róla szólt.
S gyűlöltem a hiánya fogcsikorgató érzését, amikor nem volt mellettem.
Ezért is szorítottam úgy magamhoz. A kicsi, meleg test ölelésének bizsergése a rabjává tett.
Valahogy másképp állt a világ, általa léteztem tovább, az ő csillagzata alatt, mert az én egem sötét volt, ott sosem létezett fény, nem voltak csillagok, a semmi nevelt, ő adott nevet, s mást sosem ismertem.
"Park Jimin" – a bőre selymes érintéséből tanultam az életet, s a csókja arany tálcán nyújtotta azt új esélyként, menekülésként a létezésből, gyógyírként a fenyegető tűzvész elől, önmagam elől.
"Megmentett" – igen, ez a fiú volt az, akinek olyan ártatlan, csillogó szemei vannak. A szőke fiú, akit ezen a párizsi éjszakán öleltem, s örökké ki akartam sajátítani.
"Olyan csinos, olyan vágyfokozó" – tényleg kifejezhetetlenül vonzó, elragadó, szemet kápráztató szépség volt ő, ki senkihez sem mérhető.
Addig ingereltem testét, míg ő maga nem könyörgött azért, hogy szabadítsam meg minden ruhadarabtól, s én úgy imádtam ezt a kéjsóvár valóját, akit én hoztam ki belőle. Ilyenkor egyszerűen lehetetlen volt neki ellenállni.
– De szép vagy! – sóhajtottam nyakába fúrva arcomat, s mélyen belélegeztem édes illatát, miközben már két ujjamat mozgattam benne, ő pedig szüntelenül megvonaglott alattam a gyönyörtől.
Képtelenség volt kontrollálni magam, csak úgy ömlött a túlcsordult szenvedély. Véresre csókoltam dús ajkait, közben szőke tincseit téptem, az ujjaim pedig egyre gyorsabban és durvábban jártak ánuszában.
S úgy szerettem azokat az édes nyögéseket és a gyönyörű könnyeit.
Semmi sem volt elég, hevesen téptem le a ruhákat magamról, – már amennyire a szükség megkívánta. Ahogy kiszabadítottam a farkamat a gatyámból szinte azzal a lendülettel tövig mártóztam az én szépségemben, aki hátravetett fejjel nyögött fel, s karjait szorosabbra fonta nyakam körül.
Az őrjítő vágy diktálta őrült tempóban ostromoltam gyönyörközpontját, mit aligha tudott elviselni épp ésszel, s én sem az érzést, amit forró és szűk popsija nyújtott.
Egymás szájába nyögve hajszoltam vágyunkat, könyörtelen voltam vele, haraptam véres ajkait, szorítottam csípőjét.
A szőkeség teljes extázisba esve vergődött a gyönyörben, kezét az autó ablaküvegére csapta az egyre durvább lökéseim közepedte, s ekkor vettem észre, hogy az teljesen bepárásodott.
Vele ez az egész szituáció túl szexi volt, túl izgató.
Olyan erősen szorítottam le csípőjét ahogy csak tudtam s olyan erővel mozogtam benne tovább, hogy hamar sikítva érte el a csúcspontot, eközben pedig a férfiasságomra szorult, így pár döfés múlva belé élveztem.
Lihegve borultam a nyakába, nyirkos, izzadt testeink egymásba fonódtak.
A bőrének még így is olyan édes illata volt, nem tudtam betelni vele.
Talán már mindennél többet ért ő, többet a hatalomnál, a sikereimnél, mindennél, amiért eddig véres küzdelmet folytattam.
Pedig csak Őt akartam megtartani öröknek.
Mert másként immár sosem lehetett; a karjaim között ragadt, s ha kell, hát ott is hervad el, mintsem valaha is másé legyen.
__________
Hello!
Nos, akik követnek azok nyilván tudják már, hogy mi történt velem, de akik nem, azoknak most elárulom, hogy miért nem sikerült eddig gyakrabban frissítenem a könyveimet.
Érettségi után elkezdtem dolgozni, és emellett nem igazán jutott időm semmire, viszont 2-3 hete ért egy baleset, aminek következtében sikerült szilánkosra törnöm a jobb csuklóm, szóval műtötték is... tudom, irtó szerencsétlen vagyok xd
Eléggé lehozott az életről ez az eset, de már azt hiszem jobban vagyok. Ennek függvényében igyekszem most már ide is ténylegesen visszatérni, viszont még nem sikerül teljesen megbarátkoznom azzal, hogy csak az egyik kezemet tudom használni gépeléshez. Durván idegesítő és lassú... De ígérem, próbálok igyekezni xd Csak így sztem tényleg 2x több idő mire megírok egy részt. Aztán meg remélem tényleg leveszik 3 hét múlva ezt a hülye gipszet : )
Esetemből tanulva, kérlek vigyázzatok magatokra! Tényleg elég egy pillanat és kész a baj!