Jó ideje mehettünk már az erdőben, egyik kitaposott ösvényt jártuk a másik után, amikor végre összegyűjtöttem a bátorságomat, hogy megszólaljak.
− Henával kéne lenned. Hogy kerültél ide? – kérdeztem halkan, ügyelve, hogy még véletlenül se legyek olyan izgatott vagy követelőző, mint a múltkor.
− Hallottam a kürtszót – válaszolta.
− Tényleg, a kürt! – szaladt ki a számon. Brayan megtorpant, így ösztönösen megálltam és visszafordultam hozzá.
− Te is hallottad?
− Igen, de rögtön utána el is ájultam, szóval... − Brayan megvetőn fújtatott egyet és elindult. – Miért? Kié a kürt? Accoloné?
− A Kilenceké – válaszolta rám sem nézve.
− Azok meg kik?
Brayan habozott, de végül belefogott a történetbe.
– Azt beszélik, ebben az erdőben nyílik egy kapu Avalonra. A Kilencek feladata volt, hogy őrizzék ezt az kaput, hogy arra méltatlanok ne juthassanak át a szent földre. Ők jeleztek egymásnak kürtökkel, és azok a kürtök különlegesek voltak. Északi óriások csontjából faragták őket, és szélcsendben, különösen hideg éjszakákon és a napéjegyenlőség idején még messze a tengeren is hallották, ha megszólaltak.
− Egy kapu Avalonra? Anyámat érdekelné. Jó ideje sorra zárulnak be a kapuk, ahogy Avalon távolodik ettől a földtől és elszakadnak a kötelékek. A druidák közül sokan egész életükben a világot járják, hogy egy-egy kapura ráleljenek.
− Megszállott eszelősök.
− Van életcéljuk − védtem meg a társaimat.
− Az nem életcél, ha olyasvalamit keresnek, amit nagy valószínűséggel nem találnak meg, és ha mégis megtalálják, ők semmi hasznát nem veszik.
− Miért ne vennék hasznát? Beléphetnek Avalonba.
− Ők ugyan soha − jelentette ki Brayan lenézőn. − Megszállott eszelősök nem jutnak át a kapun.
Határozottsága felbosszantott. Megtorpantam és szembefordultam vele.
− Ezt honnan veszed?
− Mert Avalon megválogatja, kiket enged át a határain. Ha nyitva van is a kapu, nem mindenkinek nyílik ki. A megszállott eszelősöknek biztos nem.
− Észrevetted, hogy ugyanazokat a köröket futjuk? − kérdeztem kihívón. − Áruld el, miért ne léphetne be egy hithű druida Avalon kapuján!
− Nem a hithű druidákról beszéltem, hanem az eszelősökről. Az önfeláldozás egy dolog. Feláldozni a teljes életedet valamire, na, az már más. És mondd meg az anyádnak, hogy ide ne jöjjenek az eszelősei. Valószínűleg ez a kapu is bezárult rég.
− Miért gondolod?
Brayan elindult, és én követtem.
− Mert a Kilenceket sem látták évszázadok óta. A kürt szólal meg nagyon ritkán. Volt, hogy kétszáz évig is hallgatott. Egyesek szerint már csak azért hallani, mert a Kilencek szellemei így üdvözlik az arra méltókat.
− Neked is megszólalt – mondtam. Brayan tekintete a csíkos hajamra siklott, arcvonásai kisimultak.
− Ilyenkor csak sejtéseid vannak, vagy tényleg olvasol a gondolataimban? − kérdezte.
Megrántottam a vállam. − Rád nézek és tudom. Ez sejtésnek számít?
− Nekem kéne azt tudni? − kérdezett vissza.
Összemosolyogtunk.
− Néha tudok olvasni a gondolatokban − vallottam be. − Nagyon ritkán. Ha koncentrálok és ha a másik ember nem koncentrál. De ne aggódj, nem szoktam erőltetni. − Nem válaszolt, szóval nem erőltettem a témát. − Tehát? Jó a sejtésem, hallod a kürtöket?
− Folyton hallom, ha itt vagyok. A Kilencek az őseim. Tőlük származnak a T'Dragotok.
Szinte a bőrömön éreztem, ahogy lassan leereszkedik köré egy láthatatlan fal. Lezárta a témát, sőt, beszélgetni sem akart többet. Lassan baktattunk kifelé, Brayan egy bottal játszott, én gondolatok nélkül nézelődtem, mint aki még sosem járt erdőben, közben a csuklómra kötött bőrkötelet pörgettem az ujjaim között.
Mire a várudvarra értünk, az első madarak már köszöntötték a hajnalt. A sürgő-forgó emberek alaposan megnéztek minket, de úgy tűnt, Brayant ez a legkevésbé sem zavarja. Az ágyasok lakrészéhez legközelebb eső mellékbejáratnál megálltunk. El akartam köszönni, de a szavamba vágott.
− Egyet ne felejts el. Hatalmas és régi ez az erdő, véletlenül se hidd, hogy csak testőrt játszó vérfarkasok élnek a fák között. Ajánlom, hogy még egyszer ne indulj neki egyedül! – És most már nem Brayan volt, aki segített lekászálódni a sziklahalomról, hanem a Mágus, Bástyavár ura, aki az ágyasként tartott maga mellett.
− Jaj, ne már! − nyögtem elkényeztetett gyerekként. − Pedig úgy élveztem, és úgy mentem volna megint! − Mielőtt még megbüntethetett volna, besietettem az ajtón. Megnyugodva hallottam, ahogy becsapódik mögöttem.
Brayan nem jött utánam, hogy megint móresre tanítson.
⤞⨳⤝