- Anyu kérlek – könyörögtem folyamatosan a pult mellett állva.
- Nem Adrienn, szó sem lehet róla! A palacsinta titka az az enyém!
- De – kezdtem ellenkezni. – Anya, muszáj megadnod a különleges összetevőt, anélkül nem az igazi a palacsinta!
- A tied is nagyon finom szokott lenni édesem – nevette el magát anyu a vonal másik végén.
Idegesen fújtatva csaptam le a pultra egy tálat, előkerestem a lisztet, a sót, a vaníliáscukrot és az olajt, kivettem a hűtőből a tejet, a vajat és a tojást aztán kihangosítottam a telefont és morcosan nekiálltam összeállítani a palacsinta alapját.
- Haragszom rád anya! – közöltem, mire anyu ismét felnevetett.
- Boldogulsz vagy segítsek valamit?
- Kell a titkos összetevő!
- Szóval nem kell segítség. Szia, kicsim. Jó palacsintasütést és sok sikert a ceremónián.
- Áh, megyek haza – vontam meg a vállam hanyagul, majd elköszöntem anyutól és folytattam az előkészületeket.
- Szóval még mindig haza akarsz menni?
Ijedten rezzentem össze a váratlan kérdéstől és hátra pillantva a vállam felett Krisztiánra szegeztem a tekintetem. Tegnap este, amikor megérkeztünk, mindenki ébren várt minket és részleteket akartak kiszedni belőlem, de szűkszavú voltam, egyedül csak Melisszának és Tündinek meséltem el kicsit részletesebben a napunkat. Mire oda jutottam, hogy ágyba bújjak már rohadt fáradt voltam, és úgy ahogy voltam dőltem be az ágyba. Azóta nem is találkoztam Krisztiánnal, a reggelit átaludtam, csak nemrég másztam ki az ágyból, akkor is azért, mert Melissza feljött szólni, hogy ma én vagyok az ebédfelelős. Krisztián beljebb lépett a konyhába, a krémet és a kötözőt letette a pultra, aztán megfogta a csuklóm és magához vont. Csak egy pillanat erejéig hagytam, hogy magához öleljen, aztán kibontakoztam az öleléséből és folytattam a dolgomat.
- Oké. Miért csinálod ezt? – kérdezte csendesen. – Adri…
- Nem csinálok semmit – vontam meg a vállam. – Segítesz palacsintát sütni?
- Még sose csináltam – vallotta be hosszas hallgatás után.
Kikerekedett szemekkel meredtem rá, aztán túltéve magam a döbbeneten megmostam a kezem és félre állva átadtam a terepet Krisztiánnak. Nem természetesen nem az volt a célom, hogy ő főzzön helyettem, de amíg ő összeállította a palacsinta tésztáját, addig én meghámoztam az almát, és a körtét a gyümölcsleveshez.
- Miért emeltél magad köré falat? Tegnap végre beengedtél engem, de most megint kizártál.
- Krisztián rémeket látsz – sóhajtottam fel. – Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok, ennyi az egész.
- Mit tegyek, hogy maradni akarj? Mit vársz tőlem?
- Nem várok tőled semmit Krisztián, de értsd, meg nem érzem itt jól magam! Ha nem talál rád itt az igazi, ami szerintem így lesz, akkor nyugodtan írj rám Instán és majd kiderül mi lesz. De az az érzésem, hogy nem történne semmi és nem írnál nekem, mert még a létezésemet is elfelejted. Csak egy lány leszek a múltadból!
- Miből gondolod? – húzta keserű mosolyra a száját. – Nem látsz bele a fejembe, nem tudod, mit érzek, vagy mit tennék! És kérlek, ne sorolj azok közé a férfiak közé, akikkel eddig dolgod volt, mert miattuk nem bízol meg bennem, és miattuk kételkedsz minden egyes szavamba és tettembe. Olyan nehéz elhinned, hogy van, aki tényleg érdeklődik irántad?
A torkomra fagyott a szó és csak meredtem Krisztiánra, aki idegesen nézett vissza rám, tekintete tonnás súlyként nehezedett rám.
- Nem értem miért gondolod azt, hogy mások miatt…
- Mert így van Adrienn! Eddig mindenki, aki tetszett neked, nem viszonozta azt és most meg vagy ijedve, hogy van valaki, akinél lenne esélyed!
- Nevetséges – motyogtam magam elé és kikaptam a kezéből a tálat, aztán nekiálltam kisütni a palacsintákat. – És még te mondod, hogy nem tudom, mit érzel, vagy, hogy mit tennél. Te viszont tudod, hogy én mit miért teszek vagy mondok igaz? Miért nem foglalkozol olyanokkal, akik élvezik a társaságodat? Mondjuk Melisszával – pillantottam rá.
- Mert kurvára tudom, hogy azt akarod, hogy maradjak – válaszolta komoran.
- Engem aztán nem érdekel – rántottam meg a vállam.
- Hazudós – lépett mellém és oldalba könyökölt.
Dühösen villant rá a tekintetem, könyökömet belevájtam az oldalába, mire felszisszent és összehúzva a szemét, váratlanul belecsípett a fenekembe. Ugrottam egyet, majd morcosan meglendítettem a serpenyőt, mire a tészta, fordult egyet a levegőben és csont nélkül a serpenyőben landolt. Elégedetten mosolyogva csúsztattam a tányérra a tésztát, majd Krisztiánra pillantottam, aki elmélyülten figyelte, hogy mit csinálok.
- Szeretnéd kipróbálni?
- Aha – vágta rá azonnal.
Átadtam neki a terepet, ő pedig merőkanállal kimért egy adag tésztát, beleöntötte a serpenyőbe, úgy, hogy nagyjából egyenletes legyen. Eddig semmi probléma, nem volt, viszont hiába magyaráztam neki, hogy mennyire lendítse meg a serpenyőt, hogy finoman csinálja, lendített rajta egy nagyot, a tészta pedig repült, egyenesen a plafonig. Kikerekedett szemekkel meredtem a plafonra ragadt palacsintára, aztán Krisztiánra, aki hol a serpenyőre nézett hol pedig a palacsinta tésztára, ami a plafonról vigyorgott ránk.
- Eskü kis lendület volt – szólalt meg, mire elnevettem magam.
- Megyek, hozom a létrát – veregettem meg a karját és elindultam, hogy kerítsek valahonnan egy létrát, ám ekkor a tészta elvált a plafontól és leesett egyenesen Krisztián arcára.
Na, ettől viszont már úgy kirobbant belőlem a röhögés, hogy a lábaim felmondták a szolgálatot és a földön ülve hisztérikusan nevettem. Krisztián összehúzott szemmel nézett rám, aztán megenyhülve elzárta a gázt és lecsúszott a földre velem szembe.
- Olyan jól áll a nevetés – fürkészte az arcomat. – Ragyog tőle az arcod és a szemed, gyönyörű vagy!
Zavartan mosolyogva lesütöttem a szemem és a pólómból kilógó cérnaszálat kezdtem el piszkálni. Némi hallgatás után, Krisztián megbökte a lábával a lábamat, mire felpillantottam rá és kérdőn felvontam a szemöldökem.
- Tévedtél korábban.
- Igen?
- Igen, mert nem ijedtem meg attól, hogy érdekellek, és amióta itt vagyok, te juttattad először eszembe a múltamat. Már tovább léptem és elengedtem őket, bár az tény, hogy miattuk vagyok óvatosabb, és miattuk nem kezdek hamisan reménykedni. Éveket pazaroltam el arra, hogy reménykedtem, elfáradtam. Fáradt vagyok egy kapcsolattal foglalkozni, ha nem érzem az első pillanatban a villámcsapást.
- Szóval, akkor kényszerből foglalkozol velem, vagy volt villámcsapás?
- Egyáltalán nem kényszer – kászálódtam talpra. – Kedvellek te hülye! – néztem le rá, majd a kezemet nyújtottam, hogy felhúzzam. – Gyere, megpróbálkozunk a lehetetlennel! Megtanítalak palacsintát dobálni.
Nem sikerült megtanítani, a tészta hol a plafonon landolt, hol a földön, egyszer pedig egyenesen a tűzhelyre esett és szinte azonnal lángra kapott. De az egészben a legjobb az, hogy közben folyamatosan nevettünk és együtt marhultunk, majd elkezdtük betölteni a palacsintákat lekvárral, túróval, kakaóval és fahéjjal. Miközben a lekváros palacsintákat készítettem meséltem neki anyu istenien finom lekvárjáról, és, hogy mennyit befőztünk mindig együtt, amikor még otthon laktam. Rengeteget kérdezett a vidéki életről, hogy milyen volt traktorok között felnőni, és, hogy hogyan bírtam elviselni a korai kakasszót. A kakasunkat megszoktam, még meg is sirattam, amikor az akkori kutyusunk Brúnó elkapta, amit nem tudtam megszokni, azok a pletykás vén asszonyok. Mikor Brúnó szóba került, elkezdtünk beszélni az ő kutyájáról Artaxról, aztán Dolfiról és megállapítottuk, hogy mindkettő ugyanolyan rosszcsont, de pont ettől szerethetőek.
- Egyébként… miért vagy itt? – kérdeztem hirtelen.
- Azért jöttem, hogy kicseréljem a kötésedet – jutott eszébe. – Na, add a kacsódat – nyúlt a kezem után.
- Már nem is fáj amúgy – újságoltam mosolyogva.
- Csoda kezem van!
Az arcom azonnal vörös színben kezdett el pompázni, és még akkor is piroslottam, amikor Krisztián bekente a tenyerem és tiszta kötést tett fel rá. Mikor aztán rám emelte a tekintetét, a magasba szaladt a szemöldöke.
- Ó, de mocskos a fantáziád – háborodott fel.
- Minek fogalmazol kétértelműen? – mordultam rá, mire elvigyorodott.
- Tudod – lépett közelebb hozzám, kezét az asztalra támasztotta, tekintete az ajkamra vándorolt. – Laurára emlékeztetsz. A fiatal lány, aki önmagát keresi, és csak a férfira vár, aki kinyitja előtte a lehetőségek kapuját.
- Akkor csak egy megoldandó rejtély vagyok neked? – kérdeztem csendesen, mert a könyvében Bence pontosan ilyen okból közeledett Laurához.
Eleinte nem látott benne mást, csak egy rejtélyt, a rejtélyes falusi lányt, aki váratlanul csöppent bele az elitek életébe, úgy mintha mindig is a köreikben mozgott volna. Laura könnyedén öltötte magára, a gazdag üzletasszony szerepét, Bence pedig gyanakodott rá. Ki ez a lány, és hogy került elő hirtelen?
Krisztián keze a derekamra siklott, közelebb vont magához, annyira közel, hogy mellem a mellkasának simult, tenyerem alatt pedig éreztem, a szívének szapora dobolását. Engedve a kísértésnek előre dőltem, fülemet a mellkasára tapasztottam és behunyt szemmel hallgattam a szívének ritmusát, és lassacskán az én szívem is felvette az ő szívének dallamát. A pillanat tökéletes volt, talán még hagytam volna, hogy több is történjen, ha nem üti meg a fülem a közeledő lépteknek a zaja. Azonnal eltávolodtam Krisztiántól és a szekrényhez léptem, hogy kivegyem a tányérokat.
- Ó hát itt vagy – csendült fel egy női hang, mire a szemem sarkából odapillantottam és azt a nőt láttam, aki megdicsérte az írásomat tegnap előtt.
- Basszus, ne haragudj – húzta el a száját Krisztián.
Kikerekedett szemekkel meredtem magam elé, miközben a tányérokat rendezgettem fél füllel pedig a konyhában lezajló beszélgetést hallgattam. Krisztián ezek szerint megdumált valamit Lucával, csak aztán inkább velem töltötte az idejét. Luca simán bekajálta a dolgot, a bűntudatot Krisztián hangjában, én viszont átláttam a szitán és tudtam, hogy egy cseppet sem sajnálja. Mikor aztán újra kettesben maradtunk, mert Luca elment szólni a többieknek, hogy kész az ebéd, Krisztián felé fordultam, aki nagy sokára nézett csak rám, de akkor is úgy, mint aki az ítéletére vár.
- Te passzoltad miattam? Hülye vagy? – vontam fel a szemöldököm.
- Csak eszembe jutott, hogy át kell kötözni a kezed, mert este nem volt és… aztán itt ragadtam – mosolygott ártatlanul.
- Szörnyű vagy – közöltem, mire elvigyorodott.
- Nos, jó étvágyat nektek – lépett felém, de aztán megtorpant és fére billentette a fejét. – Zalánnal ebédelek, csak este jövök meg. Átbeszéljük a hetet, meg, hogy kit szeretnék hazaküldeni.
- Jó szórakozást! Én ebéd után elkezdek pakolni – kezdtem el mesélni a saját programomat, de nem hagyta befejezni.
- Nem lesz rá időd. Jönni fog egy stylist, aki segít nektek ruhát találni az esti ceremóniára, amit aztán meg is tarthattok.
- Mit tarthatunk meg?
- A ruhát! Ami rajtatok lesz – magyarázta zavartan méregetve.
- Aha.
- Na, már csak ezért is jól járnék veled. Nem kéne rád órákat várni a ruhaboltokban – nevette el magát, látva a közömbös arcomat. – Nyűgözz le Adri – mosolygott rám lefegyverzően, aztán sarkon fordult és kilépett a konyhából.
Hosszasan bámultam utána, aztán sóhajtva megcsóváltam a fejem és bepakoltam a piszkos edényeket a mosogatógépbe.