Lucy
Amíg vártam, hogy Dom visszajöjjön volt időm felidézni a látottakat. Nem tudom, hogy a szemeim csaltak-e, mikor a semmiből hátra lökte a székét és besietett az ajtón. Viszonylag messze voltam tőle, de úgy tűnt, mintha valami felzaklatta volna. Gyorsan sietett be, határozott léptekkel.
Talán azért volt nyugtalan amiért nem válaszoltam neki és azt hitte, nem is érkezem.
Azonnal lelkiismeret-furdalás kezdett el kínozni. Ötletem se volt, hogy miképp jelezhettem volna felé, hogy nem hagyom ki a kávézást, de úgy éreztem, hogy nem tettem meg mindent ez ügy érdekében. Egyáltalán, hogy fordulhatott meg a fejében, hogy átverem és elhitetem vele, hogy nyitott vagyok az ajánlatára, ha egyszer nem véletlenül volt ő az első jelöltem?
Dom váratlanul jelent meg a hátam mögött, majd helyezte elém a bögre kávét, ezzel kiszakítva a gondolataimból. Illedelmesen megköszöntem, majd megvártam, hogy ő is helyet foglaljon és csak utána kortyoltam bele a hideg folyadékba. Éreztem a halovány, keserű ízét a kávénak, melyet a tej többnyire elnyomott. Ittam már finomabbat. Nem fintorogtam, de ennél egy kicsit édesebb szájú voltam, ebből pedig érezhetően kifelejtették a cukrot.
– Szóval, akkor térjünk a tárgyra – adta meg a kezdő löketet Dominic, ahogy letette a csészéjét. Arcán komoly vonások uralkodtak és nyoma sem volt a korábban megszokottá vált (talán csak idealizált) jókedvének. – Mik is voltak a te szabályaid? Idézzük fel őket, hogy tiszta legyen – mondta, mire bólintottam, majd az ujjamon párhuzamosan számolva sorolni kezdtem őket.
– A legfontosabb: nem kezdünk el egymás iránt érezni semmit. Aztán nem mondjuk el senkinek ezt, mert nem akarok pletykákat. És nem mutatkozunk nyilvánosan. Egyikünk se alszik a másiknál, hanem hazamegy, amit vége a... dolognak. És nincs féltékenykedés se. Hmm... – gondolkodtam, oldalasan az ég felé emeltem a tekintetem. – Ja igen! – kiáltottam fel hirtelen, mikor az egyiket majdnem kihagytam. – Védekezünk minden esetben. Azt hiszem ennyi volt az összes kikötésem – vettem halkabbra a hangom.
– Hmm... rendben – bólintott Dom jelezve, hogy képben van már ő is.
– Te mit szeretnél a részedről? Mit tartasz fontosnak? – érdeklődtem. Míg vártam a válaszára újabbat kortyoltam a bögréből.
– Először is, az őszinteséget mindennél többre becsülöm, szóval mondd el kérlek, hogy mi a pontos okod, amiért ilyesfajta... megoldásra vetemedtél. Mi késztetett téged egy ilyen döntés meghozatalára? – kérdezte és feltűnően tanulmányozni kezdte az arcom. Nem tudtam merre nézzek, a kezeimet leejtettem az ölembe és lesütött szemekkel sóhajtottam egy nagyot. Kellett pár másodperc, hogy bátorságot gyűjtsek. Erre a kérdésére nem számítottam, meglepett. Többet beszélni róla, mint amit tudott... túl személyesnek éreztem. De nem akartam hazudni, megérdemelte, hogy tudja a miérteket, így hát belekezdtem.
– Úgy érzem, hogy lemaradok – nyögtem ki nehezen. Az ujjaimat kezdtem tördelni és még véletlenül se néztem rá a velem szemben ülő srácra. Képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy milyen rosszul esett, mikor mindenki körülöttem lassan elkezdte élni az életét, randizgatott és vad éjszakákba keveredett, míg én esetlenül vártam, hogy a mellkasomban valaki felgyújtsa a lángot. Nem azt mondom, hogy irigy voltam rájuk, de fájt, hogy senki se közeledett felém. Enélkül pedig nehéz szerelmembe esni. Mintha szerethetetlen lennék. Senki se akart megismerni.
– Mégis miről maradsz le? – csendült fel a hangja kicsit élesebben. Valódi értetlenséget véltem felfedezni a szavai mögött.
A könnyek nyaldosni kezdték a szemeim, de nem hagytam, hogy egy is kicsorduljon. Gyorsan felemeltem a fejem és sebesen kipislogtam őket, mielőtt az egyik megszökhetett volna szempilláim közül.
Utáltam erről beszélni, érzékeny téma volt a számomra. Túl sebezhetőnek és védtelennek éreztem magam vele szemben, hiszen itt kávézott velem egy olyan srác, aki valószínűleg sose egyezett volna bele az ajánlatomba, ha nem egy közvetlen ismerőse lett volna a második jelöltem. Talán a versenyszellem hajtja, talán a féltékenység, bármi is vezérelte ismét az utamba, nem azért van itt, mert az esete lennék és a legkevésbé se akartam szerencsétlennek tűnni a szemében.
– Lucy? Miről maradsz le? – kérdezte és látszódott az arcán, hogy tiszta homály neki a jelenlegi szituáció. Ötlete sincs, hogy mi a franc van velem.
– A többiektől. Mindenki az ismerőseim közül és azokon túl is csak arról beszél, hogy mennyire jó valakivel lefeküdni. Mást sem hallok Erikáéktól ott előttem, hogy ki kivel töltötte az éjszakáját. Úgy érzem, hogy nem haladok a korosztályommal – sóhajtottam reszketegen, majd ajkamba haraptam, hogy ne lássa a remegést.
Dom mintha az örökkévalóságig, összeráncolt szemöldökkel csak bámult volna rám, nem szólt semmit, ami sokkal kínosabbá tette a helyzetet, mint amit el tudtam volna viselni könnyűszerrel. Elszakítottam a tekintetem róla és az előttem heverő fekete porcelánt nézegettem. Dom nem sokra rá megköszörülte a torkát, tekintetét ő is lesütötte és a csészéjéért nyúlt, de nem emelte a szájához és itta ki a maradékot.
– Köszönöm, hogy őszinte voltál! Nagyra értékelem! Viszont szeretném, ha tudnád, hogy a társadalmi nyomás miatt nem kellene olyanba keverned magad, amit később biztosan megbánnál. Gondold át...
– Több, mint egy hónapja ezen gondolkodom, szerintem adtam magamnak elég időt! – csattantam fel. Pontosan úgy éreztem magam, mintha most téptük volna fel a ragtapaszt egy lassan, de folyamatosan keletkező sebről és Dom ennek tetejébe még meg is nyomná azt. Nem akartam, hogy megpróbáljon lebeszélni. Semmivel se tudott volna eltántorítani. Bármit képes lettem volna megtenni azért, hogy ne érezzem magam különcnek. Én csak egy átlagos egyetemista életére vágytam!
Dom megdörzsölte az állát, majd így szólt:
– Oké, rendben. Akkor térjünk rá az én részemre. Egy bizonyos szintű bizalom nélkül nem fogok veled lefeküdni. Tudom, arra számítottál, hogy a pasikat nem érdekli az ilyen, de ha hosszú távon szeretnéd ezt az alkalmi kapcsolatot, én igényt tartok rá, hogy jobban megismerjelek. Amíg pedig ebben a fázisban vagyunk, addig tudok mutatni pár amolyan bevezetésfélét, hogy tudd, mire számíthatsz a későbbiekben. De ezt is csak egy kicsit később. Ma este biztos nem. Tartunk egy kis felkészülési időt.
– Nincs szükségem felkészülési időre. Annyira bonyolult nem lehet – mondtam halkan. A jókedvem elég gyorsan elszállt a rossz gondolatok miatt.
– Nekem viszont kell, mert fogalmam sincs, hogy mit kellene mutatnom egy szűznek, ami nem túl nagy falat. Szégyellős vagy?
– Nem – ráztam meg a fejem.
– Nagyon helyes, kislány. Nincs is okod rá, bomba alakod van – mondta, mire életemben először elpirultam. Sose kaptam még dicséretet és ez szokatlan volt, de jól esett.
– Köszönöm – motyogtam.
– Ugyan – legyintett széles mosollyal az arcán. Jobb ötlet híján témát váltottam, mert kezdtem nagyon is zavarba jönni a mosolyát látva, amit a vörösödésemmel értem el nála.
Komolyan, úgy hatottunk egymásra, mint valami kémiai kölcsönhatás. Előbb a bók, aztán a pír most pedig ez a tökéletes mosoly!
– Hogy akarsz ismerkedni úgy, hogy az én szabályaimat nem hágod át? – kérdeztem meg, ami legelőször eszembe jutott.
– Az egyetemen, illetve telefonon, hol máshol? A helyzet majd úgyis hozza a tökéletes alkalmat. A nem mutatkozunk nyilvánosan szabály azt jelenti számomra, hogy nem megyek veled bulikba vagy egyéb rendezvényekre, ahol mondhatni kísérőként lennék jelen az oldaladon. Azt viszont nem zárja ki, hogy egy légtérben hozzád szóljak. Majd odamegyek hozzád órák előtt és beszélgetünk. Vagy elkaplak a folyosón. Esetleg edzés előtt váltunk pár szót. Ha valaki rákérdezne, hogy mit sertepertélek körülötted akkor azt mondjuk, hogy barátok vagyunk. Nincs abban semmi eget rengető, amiből bármire is gyanakodnának. Ennyiből senki se gondolna egy olyan kapcsolatra, ami köztünk lesz – rántott vállat lazán, mire a bicepszén megfeszült a fekete anyag.
Nem bírtam nem arra gondolni, hogy ezekkel a karokkal fog fölöttem támaszkodni...
– Oké, rendben. Ez nem tűnik rossz ötletnek – egyeztem bele. – Van még valami?
– Ami azt illeti, igen. Ez az ottalvás dolog nem fekszik nekem. Mármint tételezzük fel, hogy az egyikünk átmegy este a másikhoz és mondjuk mindennel egybeszámolva végzünk egy óra alatt. Nem szívesen engednélek egyedül haza és én se repesnék az örömtől, ha a sötét utcákon kellene kóvályognom este. Alternatív megoldásnak mit szólsz ahhoz, ha nem alszunk egy ágyban? Mondjuk nekem nincs kanapém, elég kis albérletben vagyok jelenleg, de van egy felfújható matracom, ami elfér a szobában – alkudozott.
– Nem. Ebben nem fogunk kompromisszumot kötni. Majd én ingázok. A legutolsó buszom hat előtt tíz perccel indul, addig tudok csak bent lenni itt és figyelembe véve, hogy az órák egyike se tart szerencsére estig, beleférünk az időbe – tájékoztattam, mire grimaszolt egyet.
– Tudod, hogy ez nem így működik, ugye? Ha ebbe tényleg belevágunk, akkor alkalmazkodnunk kell egymáshoz. Ha este kilenckor tör rám a vágy, akkor jönnöd kell és ez fordított esetben is így van. Ha neked kell egy kis feszültséglevezetés, akkor nem várakoztathatlak meg másnapig.
– Megoldom majd. Van biciklim, és lámpám is. Tudok közlekedni, ha nagyon fontos – néztem rá bizonytalanul.
– Hol laksz? – kérdezte, mintha nem tetszett volna neki, a válaszom. Szemöldöke közt mély ráncok jelentkeztek és gyanakvóan méregette az arcom.
– Azt hiszem érthető okok miatt erre a kérdésre nem válaszolnék egyelőre – néztem rá hunyorogva és távolságtartóan. Nem akartam bevallani, hogy a város szélén lakom, mert féltem attól, hogy ez elrettenti és azonnal kihátrál az ajánlatból, amibe lényegében már beleegyezett. Persze idővel beavatom majd, de egyelőre ez még nem tűnt annyira lényeges információnak.
– Kell a lakcímed, hogy tudjam hova kell mennem autóval, ha egyikünknek szüksége van a másikra az éjszaka közepén – erősködött, mire beadtam a derekam. Nem fogadott el nemleges választ így értelmetlen lett volna tovább húzni az időt, mert addig nem adta volna fel, míg el nem árulom neki.
– Piper utca 17.
– Oké, akkor határozottan mást kell kitalálnunk, mivel nem fogom egy percre se leparkolni ott az autómat. Majd én fuvarozlak, elugrom érted és haza is viszlek, de csakis és kizárólag nálam leszünk, oké? – nézett rám nagyvonalúan és egyben erősködve.
Nem mintha lett volna más lehetőségem, hogy az alkuban tartsam, így tehetetlenül bólintottam.
Legalább nem futamodott meg, ez is egy jó pont.
– Más valami? – kérdeztem sokkal kedvtelenebbül.
– Fenntartom a jogot, hogy a későbbiekben egyeztessünk a szabályokon. Lehet, hogy most nem jut eszembe semmi, de később ez még változhat. Részedről rendben? – kérdezte.
– Oké, legyen – bólintottam rá.
– Remek, akkor majd jelentkezem. De addig örülnék, ha nem kavarnál a hátam mögött Zane-nel. Nem azért mentem ebbe bele, hogy valakivel osztozkodnom kelljen – dörmögte.
– Már most feszegeted a szabályokat, Dom. Megbeszéltük, hogy te is és én is azzal töltjük a szabadidőnket, akivel akarjuk – emlékeztettem a múlt pénteken elhangzottakra.
– Úgy értettem, hogy ha ne vigyen ágyba, ha egyszer megkötöttök ezt az alkut – finomított kijelentésén, mire tudomásul véve bólintottam.
– Oké. Egyedül neked van jogod mától fogva a testemhez – jelentettem ki határozottan.
– Megtennéd, hogy nem tekintesz magadra úgy, mint egy tárgyra, a szüzességedre meg mint egy púpra a hátadon? Egy kicsit több önbecsülést szeretnék látni – fintorgott, mire megrántottam a vállam.
– Majd igyekszem.
Ha tetszett, kérlek jelezd egy csillaggal és kommenttel! Nagyon érdekel a véleményetek!🥰
ELŐRENDELHETŐ AZ ELLENSÉGES SZOBATÁRS CÍMŰ KÖNYVEM!
A PROFILOM ALATT MEGTALÁLJÁTOK A LINKET! ❤
Ha nem akarsz lemaradni semmiről, kövess itt is:
Ig.: vorosviktoriawriter - a fejezetek érkezésével kapcsolatosan itt osztom meg a tudnivalókat, itt tudtok nekem írni. <3
Tiktok: vorosviktoria_ - kedvcsináló, helyenként spoileres videókat gyártok, szóval érdemes figyelgetni, ha szereted az ilyen tartalmakat. :D
2023.06.09.