Valerie Rácz
Furcsálva pillantottam a telefonom kijelzőjére és sóhajtottam. Már megint az elejétől kezdődik a fiú egész siránkozása. Idegesen megdörzsöltem a homlokomat, s Ali beszélgetésével próbáltam ignorálni a folyamatosan villogó telefonomat.
– Mi a baj? – hallottam Ali-t. Szemeim találkozták az ő szemeivel és haboztam, mielőtt válaszoltam neki.
– Semmi. Csak zaklatnak engem. – mosolyogtam. Ali bólintott és vissza tért az előbbi beszélgetéshez.
Lassan elhalkult a társalgás köztem és Ali között, majd nemsokára már nem is szóltunk egymáshoz. Csendesen élveztük az ételt, amit kifizettünk korábban és közbe mindketten a történteken gondolkodtunk. Örültem, hogy itt volt velem a legjobb barátom, és még jobban örültem annak, hogy beszélgethettem valakivel esténként. A munka mellett most már megint volt valaki, akivel elvoltam.
Felálltunk az asztaltol, mikor befejeztük a vacsoránkat. A tányérokat takarosan egymásra tettük és hátra hagytuk az asztalon, majd egymás mellett menve a kijárat felé tartottunk, ahol, miután átléptük az ajtón, elkezdtünk beszélgetni a kajáról és arrol, hogy miért lehetett ott Lando az étterembe.
– Ja, szerintem hülyeség az egész, – folytattam Alival elkezdett láncmeneti gondolatainkat és véleményeinket. Útközbe több munkatársammal is összetalálkoztam, így néha leállt a beszélgetés köztünk, hogy tudjak nekik köszönni.
– De akkor biztos, hogy nincs semmi köztetek? – kérdezte őszintén. Zsebre tettem a kezeimet és a fiúra pillantottam, akivel szemkontaktust tartottam egy rövid időre.
– Miért lenne? – kérdeztem vissza, miközben össze ráncoltam a homlokomat. Ali megvonta a vállait és közbe rövid időre behunyta a szemeit.
– Nem tudom. Lando illik hozzád. – lökte meg a vállamat hülyeségből, mire én elmosolyodtam a viccein. Ali tényleg sok mindenhez értett- de a szerelmi ügyekhez nem nagyon.
– Lehetetlenség. Landoval soha nem lesz semmi. – romboltam le az egykorú fiú vágyait. Kifújta magábol a levegőt, s utunkat csendbe folytattuk, közbe pedig a kilátást élveztük.
...
– Na, akkor! Beszélgessünk. Őszintén. – nézett rám Ali, miután bezártam a hotel szobánk ajtaját. Felvontam az egyik szemöldökömet és letettem a kulcsot az asztalra, miközben kigomboltam a kabátomat.
– Ez nem érhet rá holnap? – kérdeztem őszintén. Ali megrázta a fejét, mire én hangosan felnyögtem, s lehuppantam a fekete hajú fiú mellé.
– Érzel valamit Pierre iránt? – kérdezte. A kérdés gondolkodásba küldött engem, s elbambultam, miközben a fapadlot néztem. Egyértelműen éreztem valamit Pierre iránt, de nem tudtam pontosan, hogy mit.
– Persze. Irántad is érzek valamit, hisz a legjobb barátom vagy. – néztem rá Alira.
– De én nem pont ilyenre gondoltam, – kezdett bele a mondatába a fiú. – Hanem szerelemre. –
– Ez furcsa kérdés, amúgy nem tudom pontosan mit érzek Pierre iránt. Vegyes érzelmeim vannak. – Ali bólintott. Nehezebben esett neki, hogy megértse azt, hogy nem mindig lehetek egyértelmű. Ali ehez már rég hozzászokott- mégha nem is tetszett neki.
– Sajnálom. – szólaltam meg, mikor láttam Ali nem képes beszélgetést kezdeményezni. Megrázta a fejét és a száját egy vonalba préselte.
...
Az est folyamán még néha-néha eszembe jutott az, hogy miért is vagyok itt. A dolgozáson kívül semmi egyéb dolgom sincs. Meg persze kipróbálom élvezni ezeket a pár napokat a különböző országokban. Ez a sport pedig..összehozta az embereket. Mindegy, hogy melyik országban voltak, milyen körülmények között: mikor ott ültek a kijelző előtt vagy személyesen az üléseken, akkor megszűnt az életük összes gondja, és csakis egyre tudtak koncentrálni: a sportra.
A tevékenységek összehozták az embereket. Mégha nehezesen is.
Csak a vacsorára tudtam gondolni, mikor az óra éjfélt ütött. Arra tudtam csak gondolni, hogy Pierreel leszek mindvégig; őrülten izgatott vagyok. Már a sebeim se fájnak. Még nyomuk van a kezeimen, de már kevésbé fáj, mint mikor frissen voltak. Ali szerencsére nem kérdőjelezte meg a hegeket: pedig eléggé egyértelműek voltak a kezemen.
...
– Jó reggelt! – Ali megbökte a vállamat. Megfordultam, remélve, hogy így békén hagyj engem a fiú; de a munka nemsokká indult, s Ali is rendesen izgatott volt a mai nap miatt. Hangosan felnyögtem, mikor bizony leesett, hogy nincs más választásom, mint hogy dolgozni menni.
– Hagyj – nyöszögtem Alinak. A fiú felült és hallottam távolodó lépteit, ahogyan a fürdő felé indul. Ali tényleg békén hagyott- legalábbis egy kis időre.
A következő pillanatban már ujból mellettem volt és bökdöste a vállamat. Lassan felültem, s kócos hajamra tekintettem, ami a szemeimbe lógott. Idegesen próbáltam őket elfújni, de a számtalan próbálkozásra is sikertelenül jártam.
Kidugtam az egyik lábamat a takaró alól és belebujtam a papucsomba. Elcsoszogtam a konyháig, ahol öntöttem magamnak egy kis vizet, majd miután azt megittam a fürdő felé vettem az irányt, hol megmostam az arcomat.
Később felöltöztem a csapatom ruháiban, s Ali kezébe nyomtam a tegnapi eltett Paddock club jegyeit. A fiú hálásan a nyakába akasztotta az értékes, drága jegyeket, majd bepakoltam a táskámba az alap cuccokat, amik kelletek. Utána egy gyors körbe nézés után már úton is voltunk a pálya felé az egyik kibérelt kocsival.
– Hogy aludtál? – kérdeztem Alitol a kocsiban. A fiú nem mondott semmit egy ideig és csak a szemét dörzsölte, aztán sóhajtott.
– Amúgy egész jól. Ezek a matracok sokkal jobbak, mint nekem van otthon – tört ki belőle a nevetés. Én is elnevettem magamat, majd beparkoltam a pálya előtti, kocsiknak kijelölt parkolási helyre. Ali volt az első, aki kiszállt a kocsiból, míg én türelmesen szettem össze a szétpakolt cuccaimat a kocsiba. Miután kivettem a kulcsot a lyukból, utána én is kiszálltam, és Alival mellettem a vaskapuk felé vettem az irányt.
– Lando még mindig zaklat? – kérdezte Ali, megtörve a csendet. A fiúra pillantottam és néman felmértem az arcát, majd vissza pillantottam a vaskapu felé. Utána újbol Alira, mostmár egy kisebb mosollyal az arcomon.
– Honnan tudtad, hogy ő zaklatott tegnap? – a fiú feltette a kezeit, jelezve, hogy ő ártatlan; pedig egyértelműen nem volt az. Megforgattam a szemeimet és a kártyámat leolvastattam az egyik kapunál, majd mikor az sikeresen elfogadta, én beléptem és megvártam Alit.
– Csak kitaláltam – mondta, mikor átlépte ő is a kaput. Mellém engedtem és úgy mentünk a garázsba.
Más-más pilóták jöttek velünk szembe, akiknek természetesen köszöntem. Ali is akart nekik köszöni, és köszönt is, csak elég félénken. Lando most már tényleg zaklatott- a rossz értelemben. Mert van jó értelemben is? A zaklatásban őszintén szolva nagyon nincs. De ez rossz volt, amit Lando csinált. Rosszabb mint a rossz.
Pierre-el viszont leálltam beszélgetni. Úgy éreztem, mintha én lennék Ali anyja és éppen egy régi ismerőssel álltam volna meg beszélgetni. Szegény Ali.
– Szia – köszönt Pierre, s egy meleg öleléssel köszöntött engem.
– Szia! Nagyon jó voltál tegnap az időmérőn – dícsértem meg a fiút, s vágtam játékosan válba. Pierre csak mosolyogni tudott, mielőtt a kezét a vállam köré helyezte volna. Úgy mentünk a Mclaren garázsba, hogy ő egész végig mellettem volt, s Ali a másik oldalamon.
– Azért ti is nagyon jók voltatok. Egyébként már nagyon várom a vacsorát – kacsintott rám, mire én elnevettem magamat. A Mclaren garázs ajtaja előtt megálltam és megfordultam, míg Alit beengedtem a nagy fekete, díszített ajtón.
– Én is várom. Akkor holnap lesz?
– Igen. Majd eljövök érted. – mosolygott. Vissza mosolyogtam rá és átkaroltam a nyakát a lépcső tetejéről, majd elengedtem.
– Okés! Szia! – köszöntem és bementem a garázsba, hátrahagyva a franciai pilótát.
...
Feltettem a nagy fejhallgatót a fejemre és a gépem elé ültem, hogy tudjam vizsgálni Lando és Daniel kocsiját egyszerre. A fiúk még nem hagyták el a garázst: még kocsijuk bent volt. Délután 3 volt, és már nemsokká indult a futam.
Leszálltam a székemről és Daniel felé vettem az irányt, akinek egy biztató pacsit adtam, majd mikor láttam, hogy már készül kiállni, gyorsan arrébb mentem. Landonak, attól függetlenűl, hogy utáltuk egymást, mégis biztatásomat nyújtottam és neki is egy gyors pacsit adtam. Lando rajtam tartotta szemeit a sisak alól és egy utolsó pillantást tett az én irányomban, mielőtt lehúzta volna a sisakjáról a szemvédőt.
– Oké. Ééééss elkezdődik a futam! – hallottam Zak-et mögöttem. Hátra fordultam, s megláttam a főnökömet, aki izgatottan nézte végig a kijelzőröl, ahogyan elindulnak az ő pilótái az élről. Aztán kisétált a garázsból.
Az ujjaim pörögtek a billentyűzeten. Folyamatos módosításokat végeztem a pilóták kocsiján, s annyira izgatott voltam, hogy már az se érdekelt, hogy hangos vagyok-e vagy sem. Szerencsére, a garázsban lévők mind hangosak voltak.
Felálltam a helyemről és Zak felé siettem, ki a garázsból, a többi, nagyobb rangu emberekhez kint.
– Landonak nem működik a DRS-e – közöltem az egyik felsőbb rangú mérnökkel. A férfi gépelni kezdett és pár másodperc múlva tényleg bebizonyodott az, hogy nem működik neki a DRS.
– Add ide – kértem el Zaktől a mikrofonját. Zak átnyújtotta nekem, s én automatikusan kapcsolódtam Landohoz.
– Lando, Valerie vagyok. Nagyon figyelj oda, hogy mit csinálsz, mert nem működik a DRS-ed. Lehet, hogy most megfog előzni Max. De ha odafigyelsz a DRS zónánal, akkor sikerülni fog gyorsabbnak lenned, valahogyan. – a fiú rádiója bekapcsolt és már kaptam is a választ.
– Basszus! Miért nem tudjátok megoldani?! – ordibálta, miközben vett egy éles kanyart balra. Sóhajtottam.
– Most nem tudjuk megoldani! Lehet, hogy sikerülni fog ha kikapcsoljuk a motort. Próbáld meg majd kinyitni. Majd jelezni fogják! – közöltem vele. A fiú utána nem szólt semmit, ezért visszaadtam a mikrofont Zaknek.
– Bocsi – mondtam és már mentem is vissza a garázsba. Onnan pedig tűkön ülve vártam azt, hogy megpróbálja Lando kinyitni a szárnyát.
Őszintén; kitudta nyitni. De megszerkeztettem úgy a kocsiját, hogy a rendszer is azt mutassa, hogy nem képes kinyitni. Természetesen kitudta, de ha Lando tudta, hogy egy Red Bullal versenyzik: már pedig azzal versenyzett, hisz előző este, még mielőtt visszatértem a Ferrari garázsból a Mclaren garázsba, nagy meglepetésemre megtaláltam Landonak az előre előkészített Red bull versenyző autót.
A szárnykinyitással csak a Red bull mintát mutatná meg a kocsi alatt. Ha Lando tudta, hogy mivel versenyzik, akkor nem fogja kinyitni, s azt fogja mondani, hogy nem bírta. Már pedig kitudta, csak nem akarta.
Ha pedig kinyitja és nem tudta, hogy mi van, akkor őszintén megleszek lepődve, hisz akkor Lando egy nagyon szar tréfának az áldozata lett, s még a csapat se tudta volna kimagyarázni ezt a fejleményt.
De a szárny kinyitódott. Lando száguldott a DRS zónánál, s gyorsabb volt mint valaha. Furcsálva tekintettem a nagyobb kijelzőt a garázsba, s mikor a kamera ráközelített a Red Bull mintára, hátra dőltem a székembe és türelmesen vártam, hogy rájöjjenek a többiek: valaki megtréfált minket.
De ez se így történt. A többiek hallgattak, feszülten figyelték, ahogyan Daniel és Lando között egy két masodperces különbség alakul ki. Ez egy biztos nyeremény volt.
De milyen áron?