Coralline
Egy igazi elvonókúra ez, csak jobb, mint New Yorkban. Nem kell egész nap a fehér falakat bámulnom, a szabadba is kimehetek, plusz mindezek mellett emberekkel is érintkezhetek. Más emberekkel, nem mindennap ugyanazokkal. A lámpafényen kívül és az ajtócsapódások mellett más ingerhatások is érnek.
Gyönyörű madárcsicsergés tölti meg a szobám csendjét és a tenger sós illata lengi körbe. Már majdnem félórája felkeltem, és a végeláthatatlan kékséget nézem, de nem tudok vele betelni. Ahogy a hullámok fodrozódnak és a fák hajladoznak a reggeli szélben, mindennél többet ér.
– Alig múlt fél kilenc – motyogom a karórámra pillantva.
Ősrégi darab, a számlapja be van törve és már a szíja is elkezdett kopni, de mivel nagypapa vette nekem, így semmi pénzért nem válnék meg tőle.
Egy madár repül el az ablakom előtt, közben a szél felhozza a reggeli illatát. Változatosság. Ez hiányzott az életemből. Nem is értem, mit vártak tőlem abban az elszeparált helyiségben.
Három kopogás töri meg a csendet, a kilincs lefelé fordul és anyám lép be a szobámba. Rám mosolyog, amint észreveszi, hogy nem az ágyban fekszek.
– De jó, már fent is vagy? Hogy aludtál?
– Tudnék még aludni, de akkor este nem bírnátok lelőni! – halványan elmosolyodok, a tekintetemet visszavezetem a kert felé.
Apát látom meg, ahogy a reggeli kávéját szürcsölgeti, miközben újságot olvas. Évek óta nem láttam a kezében. Pontosabban három éve. Akkor halt meg nagyapa, apa apukája. Apa megfogadta, hogy jó sokáig nem térünk vissza Sorrentóba. Szó szerint ezt nem mondta ki, láttuk rajta, hogy nem akar visszajönni. Viszont most mégis itt vagyunk, és azt teszi, amit régen minden reggel az édesapjával: megiszik egy jó erős feketét és átolvassa a napilapot.
Egyszerre önt el a szomorúság és a boldogság. Szomorú vagyok, mert eszembe jut nagypapa halála, de boldog vagyok, mert apa végre túllépett rajta. Legalább ezen túl tudja tenni magát.
– Victor már úton van ide, együtt reggelizünk a családjával – töri meg anya a csendet, mire újra felé fordítom a fejemet.
Nem rejtem el meglepettségemet, de azért a kezemmel megszorítom a szék karfáját.
– Victor – ejtem ki óvatosan a számon a nevét. Eleinte naponta beszéltünk, de az utolsó három hónapban ez lecsökkent heti egyszeri egyszeri alkalomra. – Akkor jobb, ha készülök – mondom.
Felállok a székből, anyára mosolygok. Letérdelek a padlóra majd felnyitom a bőröndömet. Három hónapra jöttünk, mégis úgy készültem mintha egy életre szólna. Jobb is lenne.
– Hagylak is, szeretlek! – mondja anya óriási mosollyal.
Vár, nem megy sehova. A kilincset szorongatja és engem néz, sőt bámul.
– Én is!
Sosem mondtam ki a szüleimnek a "sz" betűs szót. Úgy gondolom, ezt egy olyan személynek kell tartogatni elsősorban, aki igazán megérdemli, utána már a szüleimet is elhalmozhatom vele. Már ha lesz ilyen személy.
Amint rájön, hogy semmit sem változtam ezen a téren, kimegy a szobából és résnyire nyitva hagyja az ajtót. Gyűlölöm ezt a szokását. Már gondolkodtam rajta, hogy mágnest szereltetek fel, és amint valaki kimegy, az ajtó becsukódna, de anyám úgy is megoldaná, hogy nyitva tudja hagyni. Ezért inkább az egyik cipőm párját kiveszem a táskámból és az ajtó felé hajítom. A lábbeli lepuffan a földre, én pedig csalódottságomban hanyatt fekszek a szőnyegen. Miért is sikerült volna? Abbahagyom az önsajnálatot és visszatérek a pakoláshoz.
Amint elkezdek pakolni, egyből a gyönyörű fehér ruháimmal találom szembe magamat, de ezeket inkább egy másik alkalomra tartogatom. Felakasztom őket egy vállfára és a szekrénybe rakom mindegyiket. A második táskámból előkerülnek a színesebb darabok. Egy halványzöld ruhát választok, magam elé is emelem, úgy állok a tükörhöz. Tökéletes. Félrerakom az ágyamra, amíg minden a helyére nem kerül.
•••
A hajamat félig felkötöm egy fehér szalaggal, amit a sminkes asztalom fiókjában találtam – fogalmam sincs, mióta lehet itt. Felkenek némi szempillaspirált és egy minimális rúzst, majd a parfümömmel befújom a nyakam, a csuklóm és a mellkasom. Még egy utolsó pillantást vetek magamra, mielőtt lemegyek.
Körülbelül tíz perccel ezelőtt érkeztek meg Victorék, amilyen gyorsan csak tudtam elkészültem, jól kell kinéznem, hiszen három éve nem láttam őket.
Óvatosan lépkedek lefelé a márványlépcsőn. Hideg és csúszós. A nappaliban lévő teraszajtó tárva-nyitva van, és a szél bele-belekap a fehér függönybe. A bézs kanapékra kikerültek a díszpárnák, és a dohányzóasztalon lévő vázába is frissen vágott virág pompázik. Anya elkezdett mindent szépen visszapakolni, megtölteni élettel a teret. Kilépek a kertbe, a meleg beton már-már süti a talpamat, viszont a széltől teljesen libabőrös leszek. Fura.
Visszafordulok a szandálomért. Szétszórva hever az ajtó mellett – mintha nem is én lennék. Újra kilépek a kertbe, már sokkal jobb. A kék ég és a zöld fű összhangja tökéletes harmóniát teremt. Hunyorítanom kell, hogy bármit is lássak. A kis tavacska mellett gyűltek össze a többiek. Anyát és apát egyből megismerem, és még Victor szüleit is, de Victort nem. Elindulok feléjük. egy faasztal mellett beszélgetnek, amit az idő már teljesen megevett. Néhány ital már előkerült, de nem vitték túlzásba. Amint közelebb érek, elhallgatnak és rám néznek. Mindenki csak engem néz. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon.
– Coralline, édes istenem, hogy megnőttél! – Victor édesanyja, Rose egyből a karjai közé zár.
Nyugalom árad belőle, mindig imádtam az ölelését. Rose-t váltja a férje, Dario. Ez a fajta ölelés már sokkal erőteljesebb és nem olyan hosszantartó, mégis sokat jelent számomra.
Felváltva nézek rájuk, olyan jó tényleg végre a szemükbe nézni, és nem csak a közös képeket bámulni, amik kezdtek elsárgulni az évek múlásával. Rose barna hajában már megjelentek az ősz hajszálak, míg Dario szőke hajkoronáján semmi jele nincs az idő múlásának.
Szeretnék még velük beszélgetni, de a szemem sarkában meglátom azt a szőke hajú, kék szemű srácot, akit a legjobb barátomnak mondhatok. Világoskék ingben álldogál az asztal túloldalán, a felső három gomb kigombolva, fehér nadrágban és kósza hajszálakkal.
– Cora...
Milyen régen nem hallottam már ezt a becenevet!
Legyökerezik a lábam. Nem mozdulok, minden régi emlék újra játszódik bennem. A csillagnézések, a késő esti beszélgetések és azok, amiket soha meg nem történtnek tekintünk.
– Victor – szólalok meg fél perc csönd után.
Szorosan magához húz. Parfümje érződik minden porcikáján. Megmarkolom a hátán az inget, csak, hogy tudassam vele, nem akarom elengedni. A rosszabb időkben jól jött volna ez az ölelés.
– Olyan aranyosak – szólal meg anya.
Egyből engedünk a szorításból és feszengve állunk meg egymás mellett. A szüleinknek mindig is volt egy olyan berögződésük – ha lehet, így nevezni –, hogy össze akarnak minket hozni. De mi csak barátként tekintünk a másikra. Nem is tudnám elképzelni Victorral a jövőmet, mármint látom őt ott, de csak, mint egy jó barátot.
– Nem szeretnél sétálni egyet? – kérdi Victor. Lassan bólintok, elindulunk a tó mentén. Mindenhol hibátlanul nő a zöld fű, ezzel még otthonosabbá téve a nyaralónkat. A fák árnyékában megállunk, és az egyiknek a tövébe helyet foglalunk. Victor szorosan mellém ül. Hátrahajtom a fejemet, a fa leveleinek táncát figyelem a széllel. – Sokat változtál, Cora. – Lassan rám emeli a tekintetét, és elmosolyodik.
– Három év hosszú idő – felelem.
– Sajnálom, hogy nem szakítottam rád több időt.
– Ne sajnálkozz, én sem kerestelek – nyugtatom meg, a fejemet pedig a vállára hajtom.
– Mit szólnál, ha az elmúlt három évet bepótolnánk az esti karneválon? Több mint négy éjszakán át fog tartani, szóval szerintem tökéletes lenne együtt tölteni egy kis időt.
– Kötve hiszem, hogy anyáék elengednek, mert csináltam néhány őrültséget New Yorkban. – Kínos mosolyt erőltetek magamra. – De ha értem jössz hétre, várni fogok rád – felemelem a fejemet, mert a távolból meghallom a nevemet.
Arcon puszilom Victort és visszamegyek a szüleinkhez. Fogalmam sincs, honnan jött az egész puszilkodás ötlete, de valamiért megtettem.
– Szerintem akkor reggelizzünk! – veti fel az ötletet anya, amikor odaérünk melléjük.
Előremegy és bevezeti a társaságot, Victor végig mellettem jön, néha még a kezemhez is hozzáér. Anyu kitett magáért és egy igazi terülj-terülj asztalkámat állított fel. Mindenki elfoglalta a helyét, Victor természetesen a mellettem lévő üres széket választja.
– Coralline, mesélj, mik a terveid a jövőre nézve? Választottál már egyetemet? – kérdezi Rose, miközben megkeni a kenyerét egy kis vajjal.
Olyan könnyedén mozgatja a kést a kezében, mint én soha. Főleg mert az utóbbi időben kés sem volt a kezemben, úgy ahogy most sincs a terítékem mellett. Mintha csak tudták volna hova fogok ülni.
A szüleimen látom, hogy nem akarják ezt a beszélgetést, de én azért is bele kezdek.
– Nem megyek egyetemre – mondom ki egyszerűen.
– Coralline! – szólal meg apa.
– Nem! Még csak bele se kezdj – szakítom félbe az apámat. – Jól tudod, hogy nem érdekel az egyetem. Nem akarom azt az óriási hajtást és stresszt.
– Victor is egyetemre készül – szólal meg újra Rose, majd a fiára néz.
– Így igaz – helyesli a mellettem ülő személy.
– De mit is akarsz kezdeni a jövővel pontosan? – kérdi Dario.
– Végre valakit az is érdekel, hogy én mit akarok! Párizsba akarok költözni, balettot oktatni és híres darabokban játszani.
Anyám és apám elkezd nevetni. A mosoly eltűnik az arcomról és a villámmal elkezdem jobbra-balra tologatni az ételt a tányéromon. A lábammal dobolok az asztal alatt, nagyon zavar a szandál. Egy gombóc költözik a torkomba a szüleim nem múló nevetésének hatására.
– Kislányom, már elmondtuk, én és anyád is több százszor, hogy a Harvard tanulója leszel. Anyáddal mind a ketten ott tanultunk, okos vagy, kitűnő bizonyítvánnyal térsz haza minden év végén, egyszerű lenne az egész.
– Nem értitek! – A kelleténél egy kicsit erőteljesebb hangnemben mondom.
– Te nem érted! Mindent megadunk neked azért, hogy tökéletes életed legyen. Emlékszel, mi történt New Yorkban, igaz? – kérdi apám, villámokat szór a tekintetével.
– Igen...
– Akkor hova is mész tovább?
– A Harvardra – felelem, miközben lehajtott fejjel figyelem tovább a reggelimet.
– Remek! Akkor most fejezzük be az étkezést, ha már édesanyád annyit foglalkozott vele.
•••
Ordibálás, veszekedés, sírás, tányértörés! Mióta a Fendi család kitette a lábát a birtokról csak ez megy. Kár volt veszekednem velük. Állandóan ez van, de muszáj kiállnom az igazam mellett.
– Hányszor elmondtuk már, hogy mások előtt ne csináld a fesztivált! Azt hittük, hogyha New Yorktól távol kerülünk, visszatér a régi éned. – Apa fel-alá járkál, anya meg a padlót bámulja.
A zakója már a fotel karfáján pihen és az ingujját is feltűrte. Ideges. Jó, ez nem kifejezés. Dühös, mérges, csalódott. Talán ezek azok a szavak, amik leírják őt. Az ér lüktet a nyakán, és már többször végig szántotta az ujjait a haján.
– Nem kellett volna három évet kihagyni...
– Itt fejezted be! – ordít apa. – Tüstént menj fel a szobádba – mutat az emelet irányába.
Kettesével lépkedek a lépcsőn és hangosan becsapom magam mögött az ajtót. Bezárom, így biztosra megyek, hogy senki nem tud bejönni. Az már más kérdés, én hogyan jutok ki. Anyáék nem vehetnek észre, és a szobámba sem jöhetnek be. Elindulok a terasz felé. Ha este kimászok a párkányra onnan le tudok lépni a tetőre, onnan pedig nagyapa régi kocsijára. Most örülök, hogy itt van ez a régi tragacs, lehet később elviszem néhány körre.
Visszafordulok a szoba felé és megállok a tükör előtt. A begyakorolt légzőtornával próbálkozom.
– Mélylevegő be és mélylevegő ki – hangzik a fejembe a pszichiáterem szavai.
Elkezdek pakolni, hogy teljen az idő, de természetesen egy órát sem lehetek egyedül a szobámban, mert anyámnak muszáj belekotnyeleskednie. Kopogás nélkül akar bejönni, a testével próbálja betolni az ajtót, de olyan kis cseppnyi asszony, hogy ez nem sikerül neki. Érzem, hogy lesz még itt több is a tányértörésnél.
– Coralline... Kérlek, engedj be – hallom anyám kétségbeesett hangját.
Nem akarja apa figyelmét felkelteni. Kopog, és a kilincset rángatja.
– Minek? Hogy ítélkezz felettem, és apa mögött megbújj? – Lerakom a kezemben lévő ruhadarabot magam mellé.
– Coralline! – A hangja már sokkal erélyesebb.
– Igen, ez a nevem. Ti adtátok nekem.
Felállok a földről, és elindulok az ajtó felé. Anya egyre többször rángatja a kilincset; idegesítő. Rászorítok, de sokkal erősebb, mint én, és így is tudja jobbra-balra fordítgatni.
– Coralline! – Már ordítja nevemet. – Ne csinálj semmi ostobaságot, amit később megbánnál!
Még utoljára elkezdi püfölni az ajtót, és tovább próbálkozik a testével való bejutással. Sikertelenül. Csend van.
A fülemet az ajtónak nyomom, a léptei távolodnak. Vagyis az anyám elment. Néhány perc telik el. Erőteljesebb lépések közelednek. Az apám az! Halkan kifordítom a zárat és sietek a szekrényem elé, mintha pakolásznék. Az ajtó a falnak csapódik, apám vörös fejjel, zihálva tör be hozzám, anyám mögötte, meghúzza magát, de egyből meglepődik, amikor rájön, hogy nincs bezárva a szobám ajtaja. Leszarják, hogy mit csinálok. Az apám elkezdi felforgatni a szobámat. Szétszedi a bevetett ágyamat, és benéz minden alá. Az összehajtogatott és felakasztott ruháim a földön landolnak. A komódomban sem ússza meg. Egyetlen helyet hagyott ki, a bőröndömet. Pont a neszesszerem következett volna, mikor csak úgy betörtek hozzám.
– Tessék? – pislogok rájuk ártatlan tekintettel, miután apám leül a vetetlen ágyamra.
– Anyád azt mondta, nem engedted be őt. – Körültekint újra a szobámba, ami olyan, mint egy csatamező.
– Mind a két bőröndöm ott volt az ajtó előtt, és a komódomat is kintebb húztam, hogy ki tudjak takarítani mögötte. Hallottam, hogy a nevemen szólongat, de mivel nem válaszolt, mikor visszakérdeztem, úgy gondoltam, nem olyan fontos.
Rájuk mosolygok, majd a neszesszeremet a szekrény alsó polcára rakom és becsukom az ajtaját. Fel sem tűnik nekik az egész, apám annyira dühös, anyám pedig a válaszokat keresi. Egyik sem látja az erdőtől a fát.
– Marie, már megint hallucinálsz? Több gyógyszert vettél be, mint az előírt? – Apa kirángatja anyát a kezénél fogva.
Mióta az előírt helyett több gyógyszert vettem be, apa mindent komolyan vesz, pedig anya csak pulzuscsökkentőt szed. Némi sajnálat végigárad bennem, de hamar elillan, mert az asztalomon lévő telefonom rezegni kezd. Victor neve jelenik meg a képernyőn.
– Cora, nem akartalak már reggeli után zavarni, de minden rendben van? El tudsz jönni velem este? – Egyből a lényegre tör, amint fogadom a hívását.
– Természetesen! Csak ne a ház előtt állj meg. Jó lesz, ha az erdő mentén vársz rám, anyáék így is nehezen engedtek el – hazudok.
– De az majdnem ötszáz méterre van a villátoktól.
– Ne aggódj, megoldom – mondom, majd bontom a hívást.
A ruháim közül kiválogatom azokat, amiben este szeretnék menni, majd a fürdőszobába rejtem őket. A földszintről is felhozom a bakancsomat, és leviszek helyette pár papucsot és szandált. Napközben úgy is ezeket fogom hordani.
Megállok az ajtóban, a szememet legeltetem a káoszon.
– Ugh – hagyja el a számat egy halk nyögés. – Akkor kezdjünk bele!
•••
Alig maradt tizenöt perc hétig, miután letusoltam, felöltöztem és minden ajtót bezártam. Anyáéktól elköszöntem, azt hazudtam nekik, hogy nagyon fáradt vagyok, és sok volt ez a mai nap. Furcsán néztek rám, de nem kérdezősködtek. Hála az égnek!
Kinyitom az ablakot, a meleg nyári levegő megcsapja az arcomat és a csupasz vállamon libabőr árad szét. A mutatvány miatt direkt farmer nadrágot vettem fel, hogy ne horzsolja ki a tető a combomat vagy a vádlimat. Az ereszről lelépek a párkányra, onnan pedig a tetőre. Egy pillanatra megcsúszok, de visszaszerzem az egyensúlyomat. Próbálok halkan érkezni nagypapa járgányára, de nem sikerül. Óriásit esek, hallgatózok, hogy valaki észrevett-e, de szerencsére nem. Ezért elviszem majd a kocsit egy körre, megérdemli. A tó mentén elindulok az erdő felé, ahol már ki is szúrom Victor kocsiját. Miközben a telefonját nyomkodja, az utastérben ég a lámpa.
– Azt hittem, történt valami. Mitől ilyen koszos a nadrágod? – kérdi Victor, ahogy elfoglalom a helyem az anyósülésen.
– Oh, a francokat. – Elkezdem leporolni, és szerencsére a nagyja le is jön. – Fenéért kellett világos gatyát felvennem.
– Így is jól nézel ki. – Rám mosolyog, és erősen megszorítja a térdemet, végül a keze visszavándorol a kormányra.
– Ó, Victor, olyan aranyos vagy, ezért vagy a legjobb barátom – felelem.
A nyaralónktól majdnem negyven percnyi kocsikázásra van a fesztivál. A zenét kilométerekről lehet hallani, de amint már csak pár száz méter választ el a helytől, emberek sokaságával találkozunk. Az út mentén sétálnak és különböző világító karperecet viselnek.
– Megérkeztünk! – szólal meg végre Victor. Egyből kipattanok a kocsiból, a zene még hangosabb és a fények is élénkebbek. Mindenki mosolyog. Victor mellém lép. – A karszalagod – feleli, majd rám is rám kerül az a világítós bigyó.
Így közelebbről sokkal másabb. " Sorrento, negyedik alkalommal megrendezett fesztiválja"
– Imádom! – felelem. – Habár kíváncsi vagyok, hogy csinálták ezt így meg. – Megindulunk a tömeg után, szerencsénkre van olyan sor, ahol csak fel kell mutatni a karkötőt és be is engednek minket. Victor megáll mellettem, én pedig megfogom a kezét. Meglepődve néz rám. – Óriási a tömeg, nem akarok elveszni – rántom meg a vállam, mire elmosolyodik.
– Engem aztán nem zavar, ha neked így jó – feleli.
Végre újra mosolyog. Elindulunk a bódék irányába, Victor köszön néhány embernek, de én senkit sem ismerek. Mennyivel jobb lehet itt élni, és nem a nyüzsgő New Yorkban. Jó ezzel most magam ellen beszélek, mivel Párizs sem a legcsendesebb, de akkor is. Az elmúlt években jó lett volna kiruccanni ide.
– Szeretne a hölgy egy plüssmedvét? Nézzük, a kedves barátja meg tudja-e nyerni neki – Egy árus szólít le minket, nem tudom, hogy szúrt pont minket ki.
– Ő nem a – kezdenék bele a magyarázkodásba, de Victor félbeszakít.
– Megpróbálom – megáll a bódé előtt, majd kifizeti a játék árát.
Négy labda, hét konzervdoboz piramis alakban. Mosolyogva nézem a próbálkozását, harmadik körre sikerül is neki.
– Parancsoljon, a barátnője örülhet neki. – Az árus átnyújtja a plüsst a pulton át és nekem adja.
– De én – kezdek bele újból.
– Látod, mit szereztem neked? – Victor boldogan rám mosolyog és átkarolja a vállamat, elindulunk a színpad felé, és szerencsére hamar az első sorokban találjuk magunkat.
– Ez melyik banda?
A zenéjük oltári, és a tagokra sem lehet panaszkodni. Mindegyikőjük magas és sötét hajú. A trikójuk teljesen átázott az izzadságtól. Az egyik gitáros sráccal összeakad a tekintetünk. Tetoválások borítják a testét.
– Fene tudja, lehet az utcáról szedték őket össze – vágja rá komoran Victor.
– Matt and Sons – feleli egy mellettem álló lány.
– Milyen ötletes – gúnyolódik Victor.
– Victor! – oldalba vágom, mire abbahagyja a grimaszolást. Visszafordulok a lány felé. – Köszönöm! – felelem.
– Ugyan, nincs mit. Gyere közelebb, innen még jobban látod!
A lány karon ragad és maga elé húz, mivel egy fejjel magasabb nálam így nincs abból gond, hogy nem látna. Mire észbe kapok, az első sorban tombolok és a medvémet átnyújtom az egyik gitáros srácnak. Rám kacsint, majd a plüssmedvét lerakja az itala mellé. Mit ne mondjak, instant elpirulok és a lány felé fordulok, aki előre jutatott.
– Még be sem mutatkoztam, Coralline Bardi – nyújtom felé a kezemet.
– Beatrice Elica – rám mosolyog, kezet rázunk.
Érdekes egy teremtés, a vörös haja kiemeli a barnás szemét. Legalábbis mintha olyan lenne, a néha rávetülő fényekben úgy tűnik. A további három számot táncolva hallgatom végig, tapsolok, ujjongok, minden, ami csak belefér.
– Köszönjük, nektek, hogy itt voltatok – szólal meg a frontember, miután már háromszor meghajoltak a közönség előtt. – Hihetetlenek vagytok, külön hálásak vagyunk azoknak, akik itt az első sorban eszeveszett bulit hoztak össze.
A gitáros sráccal újból találkozik a tekintetünk, rám kacsint. Tetszik az a sok tetoválás a testén.
A tömeg elkezdett szétoszlani, de Victort nem látom közöttük. Elindulok a bódék felé, hátha megint az egyik játéknál próbálkozik.
Már harmadjára járom végig a sorokat, de kezd unalmas lenni. Csak az arcokat figyelem, nem nézem, merre megyek, emiatt több embernek neki is ütköztem. Egy nálam több centivel magasabb testtel találom magam szembe, neki meg sem kottyan, de én majdnem hátraesek, megragadja a csuklómat és magához ránt, így nem végzem a földön.
– Vigyázz, kislány, mert eltaposnak.
– Jé, gitáros srác – szólalok meg hangosan, mire ő felhúzza vastag szemöldökét és rám kacsint.
– Azért ne ilyen hangosan, drágám. Szeretek elvegyülni a tömegben. Mellesleg köszönöm a medvét, jó társam lesz alvásnál. – Újból rám kacsint.
– Úgy látszik, akkor legalább lesz, aki alszik melletted – vágok vissza nyersen.
– Ha már te nem, akkor a plüssállatod – közelebb lép hozzám. – Új vagy itt? – kérdi.
– Coralline! – hallom a nevem a tömegből. A hang irányába fordulok, Victor az. Integetek neki, mire ő szúrós pillantással közeledik felénk. – Mi a fenét csinálsz itt? – kérdi mérgesen.
– Beszélgetek, nem látszik? – mutatok a nálam két fejjel magasabb srácra.
– Szevasz haver – nyújtja a kezét Victor felé a tetovált srác, de a barátom nem viszonozza.
– Menjünk innen – feleli Victor és elrángat a tömegbe. – Jobb, ha hazaviszlek.
– Mi a fene bajod van? – Kihúzom magam a szorításából és megállok a parkoló közepén.
– Egyszerűen csak annyi, hogy a koncerten eltűnsz, majd egy vadidegennel talállak egy sátor mögött.
– Kezdjük ott, hogy te tűntél úgy el, mint a kámfor.
– Persze, fogjuk arra a srácra, aki éppen megmenti az életed.
– Mitől? Tudod, mit? Inkább menjünk haza – felelem és elindulok a kocsija felé.