Fearless

Második fejezet

Coralline

– Oh, Dio mio Mirabella! Semmit sem változtál drágám! – anyám úgy köszönti a legjobb barátnőmet, mint engem még soha.

Uram atyám Mirabella! Milyen szép vagy, bla bla bla...

Alátámasztom, hogy a három év hosszú idő, hiszen akkor találkoztam én is vele utoljára, de akkor is! Anyám akkor nem köszöntött engem így, amikor három hónapig nem találkozhattam velük.

– Marie, annyira hiányoztál már nekem! – mondja a barátnőm, anyám szoros ölelése közben.

– Persze, csak nyugodtan. Én itt sem vagyok – panaszkodok hangosan, ezzel magamra terelve a szót.

Bella mosolyogva fordul felém és hosszasan megölel.

– Hiszen veled szinte mindennap beszéltem – próbál mentséget keresni, de nem sikerül neki.

– De már mióta nem láttalak! – ráemelem a tekintetemet és néhány könnycseppet erőltetek ki magamból.

Nehéz feladat, de már régen rájöttem, hogy képes vagyok rá. Egy amolyan titkos képességem ez.
Szőke tincseimet a fülem mögé tűri és arcon csókol. A meghatódottság szétterjed benne, ez szemmel látható. Viszont leginkább abból veszem észre, ahogy a hátamat simogatja. Az apukája állandóan ezt csinálta neki, viszont mióta elhunyt átvette ezt a szokását. Sosem kérdeztem igazán rá, de szerintem ez megnyugtatja őt.

– Marie, elvihetem a lányodat a városba? Megmutatom neki, hogy miről is maradt le a három év alatt – fordul anyám felé mosolyogva.

A keze továbbra is a hátamon pihen, érzem, ahogy megszorítja a ruhámat. Egyből anyámra mosolygok. Néha, – sokszor –, elfelejtem, hogy sorozatgyilkos arcot tudok vágni. Mikor csak meredek a szemben lévő személyre, és hozzá sem szólok. Egyszerűen elkalandozok, rengetegszer volt már ebből probléma, többségében ezért kerülnek a fiúk is. Túl zordnak gondolják ezt.
Viszont ahogy mosolyra húzom a számat, anyám megkönnyebbül és Bellára néz. Neki nem tud nemet mondani, erre már kiskorunkban is rájöttünk.

– Gyere ide! – int Mirabellának.
Félrehúzódnak úgy, hogy én semmit se halljak. Izgalmas is itt állni egyedül, míg ők pusmognak valamiről. Amíg rájuk várok, feloldom a telefonomat és elkezdem böngészni az üzeneteimet, mivel Victor a fesztivál első napja óta nem válaszol nekem. Csúnyán összevesztünk, legalábbis nálunk ilyen nem szokott előfordulni. Rengeteg üzenetet írtam neki az elmúlt negyvennyolc órában, de semmi. Rosszul érint, mivel érzékeny srác, és ezt tudom is róla, mégis leálltam vele vitatkozni. Igazából a semmin kapta fel a vizet, egy sráccal beszélgettem, míg ő elcsászkált Isten tudja hová.

– Mehetünk – Bella visszaránt a gondolataim sűrűségéből a jelenbe.

A zsebem mélyére süllyesztem a telefonomat, egy rövid időre elakarom felejteni az egészet.

– Minden rendben van? – kérdi, miközben az autója felé sétálunk karöltve.

Előtte semmi sem maradhat titokban. Mindenről tud, és egyből észreveszi, hogyha baj van. Ezért is köszönhetem neki az életemet, a szó szoros értelmében!

– Persze, csak Victor – megállok a bejáró kellős közepén és könnyes szemekkel a barátnőmre pillantok. – Hiába egy idegesítő srác, ő a legjobb barátom, sok mindent tud rólam, és most...

– Drágám, – a vállamnál fogva maga felé fordít, és a szemembe néz, – Victorhoz egy külön kézikönyv kell, amivel senki sem rendelkezik! Jól tudod, hogy egy lánynál is rosszabb. Biztos kell neki pár nap, bár nem tudom miért, de majd megbékél. Ne rágd magad rajta, itt vagyok neked én! – hosszan megölel. – Ugye tudod, hogy miatta nem kell sírni? Van egy ötletem, pattanj be a kocsiba! Elviszlek egy oltári helyre.