Legszívesebben előkaptam volna egy piros filctollat és a sorok mellé véstem volna jókora nyomtatott betűkkel, hogy túl sok a metafora, nem szerencsés a létige ismételgetése, hiteltelen tőle ez a sok természeti kép. Efféle gondolatok kergették egymást az agyamban és azon kattogtam, hogy hányféle személyiség lakozik ebben a srácban, aki vágja természettudományos tárgyakat, eszméletlenül jól zenél, romantikára hajazó verseket ír, viszont állítólag nem éppen a hűség megtestesítője, a húgára mégis féltő szeretettel vigyáz, ha úgy adódik. A nők, és autók mellet a lovaknak is nagy rajongója. És persze ne feledkezzünk meg az időnként meglehetősen idétlen rajzfilm mintás pólókról, amiket előszeretettel visel. És ott van még a titok. Arra inkább gondolni sem akartam, amit Agnes a drogos múltról, esetleg jelenről pedzegetett.
– Ki vagy te? – néztem át az ölemben heverő kötet verseit. – Ki vagy te valójában?
Elég hamar eljutottam addig, hogy analizálni akarjam Maxet, úgy tűnt lassan anyám nyomdokaiba lépek, és akaratom ellenére terapeutaként kezdek működni. Vagy pedig elkezdem építeni oknyomozó újságírói karrieremet és kiderítem, mi az igazság Max múltjával kapcsolatban, és mi lehetett az a törés az életében, aminek következtében „elromlott" a pasi. Nos, a nyomozás nem is tűnt rossz ötletnek. Csak egy bökkenő volt, hogy semmi tapasztalatom nem volt e téren, fogalmam sem volt arról, hogyan kezdhetnék hozzá, viszont a Max múltjában rejtőző titkok felettébb izgattak.
Lehet, hogy a legegyszerűbb lenne megkérdezni őt magát. Persze, ez nyilvánvalóan kivitelezhetetlen. A húgát faggatni etikátlan. Ille pedig szóba sem jöhet. Marad a nyomozgatás. Vagy hagyom a francba. Anyám tanácsát szemem előtt tartva.
–Tyra – rohant hozzám tetőtől talpig homokosan Léla. – Megmutatod a szobádat?
–Persze – vágtam rá meggondolatlanul, a következő pillanatban eszembe jutott a szekrényem, benne a bátyja portréival. Nyilván nem kell megmutatnom a ruhásszekrényem belsejét, de a húgaimból kiindulva egy Léla korú kislánynál sosem lehet tudni, hogy mikor hová nyit be.
–Most? – türelmetlenkedett.
– Kicsit később, nem hagyhatjuk a kicsiket magukra a homokban, anyáék nemsokára hazaérnek, amint átveszik a lányokat, szívesen megmutatok mindent. Gyere, addig igyál velem egy limonádét.
Kínálkozott az alkalom, hogy kérdezgessem a bátyjáról, de elvetettem az ötletet. Túlságosan megkedveltem Lélát ahhoz, hogy felhasználjam saját céljaim, jelen esetben a nyomozás megindítása érdekében. Hagytam, hadd csacsogjon, nem próbáltam irányítani a beszélgetést. Körülbelül húsz perc múlva berobogott David és anyám, így teljesíthettem Léla kívánságát, megmutattam neki a házat és a szobámat.
–íme a nappali, a pulton túl pedig a konyha, és az étkező – kalauzoltam – a nappali túlfeléről indul a folyosó. Az első szoba balra a lányoké, mellette Davidé és anyáé, jobbra szemben egy fürdőszoba, és az én szobám, a folyosó végén pedig egy zuhanyzó található.
– A lányoknak közös szobájuk van? – csodálkozott.
- Most még igen. Egyszer talán beépül a tetőtér és ott lesznek a gyerekszobák, de jelenleg együtt alszanak.
– De jó nekik! Legalább nincsenek egyedül, nem félnek este a sötétben.
– Ó, dehogynem. Folyamatosan mászkálnak éjjel, kivéve Tessát, ő nem tud kimászni a babaágyból, szimplán sirva fakad, ha felriad, jó hangosan ordít olyankor. A többiek vagy anyáékhoz, vagy hozzám találnak be éjnek évadján, ha úgy alakul.
– Beengeded őket?
– Persze.
– Engem is beengednél?
– Hova, mikor? – értetlenkedtem.
– Ha mondjuk a szomszéd szobában aludnék, és félnék valamitől este, és bekopogtatnék hozzád.
– Azt gondolom, igen, bejöhetnél – vágtam rá rövid gondolkodás után.
– Jófej vagy. Max is beenged. Főleg akkor szoktam megijedni, ha vihar van.
– Én is félek a dörgéstől.
– Én inkább a villámlástól. Félek, hogy belevág a házunkba és minden porig ég. Anya is és Max is és Mimi is. Max mindig azt magyarázza, hogy ilyesmire kicsi az esély, az pedig biztosan nem fog megtörténni, hogy anya, ő és Mimi egyszerre ég el. Max mindig mesét mond nekem, ha vihar jön, és éppen otthon alszik, szerinte ezzel el tudja terelni a figyelmemet. Valamennyire tényleg sikerül neki, de nem teljesen. Szóval, ha lehet, inkább hozzá megyek át, és nem anyához, kivéve, ha Vanessát is hazahozza. Tegnap előtt is együtt jöttek – fintorgott. – Ki nem állhatom azt a lányt. Ő aztán tuti nem engedne be a szobába. Alig néz rám, keveset szól hozzám, de akkor is úgy beszél velem, mint egy ovissal. Komolyan Tyra, rosszul vagyok tőle. Nem értem, Max mit eszik rajta, amúgy csomót veszekszenek, szóval tényleg nem értem. Persze a végén mindig kibékülnek. Sajnos. És amikor Vanessa Maxet puszilgatja, na attól komolyan hányni tudnék.
Többletinformáció – futott át az agyamon. Ugyanakkor most már értettem, miért foglalja le annyira a "csaja", gondolom a héten folyamatosan együtt lógnak.
– Nézzük meg a szobámat – tereltem másfelé a szót.
–Vannak körömlakkjaid? – csillant fel a szeme.
– Talán három.
– Csak annyi? – biggyesztette a száját. – Anyának egy egész kosárnyi áll a polcon, szín szerint sorba rakva, én rendeztem el őket, nagyon tuti.
– Ilyesmivel nem szolgálhatok, viszont van egy csomó fülbevalóm, mindenféle, mindenszínű, imádom őket.
– Menő – indult az ajtó felé lelkesen – én is imádom őket.
Bevetette magát a szobámba. Keskeny, hullámformájú, padlótól plafonig érő tükröm előtt páváskodva felpróbálta szinte az összes fülbevalómat. Karikát, gyöngyből fűzöttet, tűzzománcot, aprót, nagyot, hosszút, rövidet, gyűjteményem közel harminc párját.
–Tyra – fordult felém kipirulva – ennyi fülbevalója még anyának sincs.
– Ez a gyengém – vallottam be.
És valóban, ha csak tehettem, gyarapítottam a gyűjteményemet egy-egy számomra különleges darabbal, bizsuval, ezüsttel, bármivel, kivéve arannyal. Arra nem volt se pénzem, se kedvem. Az arany egyszerűen nem passzolt hozzám.
Léla a közös délután hátralevő részére kölcsön kért egy antik hatású, ezüst keretbe foglalt türkiz köves csodát.
– Marha jól passzol a szemedhez – állapítottam meg.
Engem is felékesítette, először laza kontyba tekerte a hajamat, azután jobb fülembe egy smaragdzöld szemű ezüstgekkót, balba hosszúlábú ezüstpókocskát passzintott.
–Felemás? – szemléltem magam a tükörben.
–Felemás. Szerintem tök jól mutat így. Higgy nekem Tyra! Értek ehhez. Mindig átlapozom anya divatújságjait. Szerinte is igazi szakértő vagyok. Ha megnövök fotós leszek, vagy ruhatervező.
–Az igen! – füttyentettem – Nem vagy kispályás.
–Tudom – kacsintott rám a nyolcévesek magabiztosságával.
Lassan, nyikorogva kitárult az ajtóm, Tessa totyogott hozzánk, Trixi, a középső húgom vezetgette két kezét tartva.
–Zingózunk a mi szobánkban? – nyomult utánuk Tamara.
– Aha – rikkantotta Léla és már ugrott is a lányokhoz. Karjaiba kapta Tessát és átslattyogtak a gyerekszobába.
Az szekrénynyitogatás legnagyobb megkönnyebbülésemre elmaradt. A kicsik után bicegtem, beültünk a csajszobába Zingózni. A játékot megunva, a lányok elmélyült babázásba kezdtek. Úgy éreztem, ehhez rám már nincs szükségük, magamhoz vettem Max verseit és egy tollat, lehuppantam a sarokban álló mesemondó fotelbe és jegyzetelni kezdtem a lapszélekre.
–Jöttek érted Léla – lépett a szobába valamivel később anyám.
– Jajj, ne – sóhajtott Léla – jobb ha megyek, anya totál ki szokott akadni, ha valahonnan nem tud hazaráncigálni. Visszaadom a fülbevalót.
– Nálad maradhat a következő alkalomig.
–Tényleg? – ölelte át a derekamat.
– Tényleg – bólintottam.
–Azért megkérdezem anyát is, megengedi-e – rohant ki a szobából.
Tamara és Trixi rögtön utánaszaladt, fölsegítettem a négykézlábazó Tessát, hónom alá vágtam a verseskötetet, és a nappali felé indultam. Aztán a folyosó langyos padlójára dermedtem.
–Tudsz rájuk vigyázni? – hallottam az ismerős, karcos hangot.
–Még jó! Mindenre vigyázok.
– Biztos, hogy Tyra kölcsönadja?
– Biztos – indultam Max felé, aki anyám és Léla között szobrozott a nappali közepén. Szemtelenül rámvigyorgott, szemtelenül napbarnított és szemtelenül borostás arccal. Mellkasára kávébarna póló feszült, aminek kellős közepén a rajzfilmekből jól ismert gyalogkakukkűző farkas vicsorgott.
– Kimenőd van? – üdvözöltem.