𝙅𝙪𝙣𝙜𝙠𝙤𝙤𝙠
– Jimin is velem jön, úgy készülj – adtam Namjoon tudtára ezt a részletet a ma délutáni üzleti utammal kapcsolatban.
– Értettem – felelte. – És ő egyébként tud erről? – tette fel a kérdést, mire idegesen sóhajtva néztem fel rá az előttem lévő jelentésből.
– Most tényleg ez a legfontosabb? – morogtam és folytattam az munkám. Túl feszült voltam ahhoz, hogy Namjoon idióta kérdéseire válaszoljak. – Hol marad már Jimin? – csaptam az asztalra és a halántékomat masszíroztam.
Nevetséges, de nem tudtam meglenni, ha nem volt mellettem.
Az ő közelsége; nyugalom; maga volt az oltalom önmagam ellen.
Nagyjából egy hónap telt el a szerencsétlen incidens óta, s lassan minden rendbe jött, ahogy elérkezett a nyár is, a meleg július.
Mindent tisztán láttam. Láttam, hogy miatta könnyebb és elviselhető az életem.
Miatta már nem csak a hatalom és a pénz volt a mindenem, a célom. Miatta értelmet nyert minden.
Ő lett a felejtés hófehér lótusza, ami nem az élet vége, hanem egy új élet kezdete.
Távol a sötét múlttól, mintha soha nem is számított volna.
Nem akartam elveszteni, soha már...
Bármit megtettem volna, hogy örökké magam mellett tartsam.
Mindazonáltal néha aggódtam.
Annyira ráfüggtem, hogy a drogfüggők hozzám képest senkik voltak.
Az én szenvedélyem mérhetetlen súlyú volt.
Park Jimin, a fiatal fiú, akinek megbódított a szépsége; az ő szemeiben láttam az egész további életem. A biztos pontom volt, az egész világom, a mám és a holnapom, ő aki kiemelt a pokol negyedik köréből.
– Oh, ahogy látom, éppen időben! – jegyezte meg Namjoon, mikor az általam már igazán várt személy megérkezett.
– Jó reggelt! – köszönt szelíden és lepakolt az asztalához.
Ő volt a megtestesült menedékem, a lelkem menedéke.
Ahogy néztem finom mozgását, a lágy vonásait, a belőle áradó szépségét és megnyugvást, az teljesen felszabadított s már minden rendben is volt.
Ilyen volt ő, valami megmagyarázhatatlan csoda az életemben. Az akire kezdetektől fogva mindig is szükségem volt.
– Akkor én megyek is – lépett ki az irodából Namjoon, így magunkra hagyva minket.
– Nem tudtam, hogy ma bejössz az irodába – szólt a szőke. – Hiszen alig egy óra múlva indulnod kell, nem? – pillantott rám kíváncsian csillogó szemekkel, mire felálltam és az asztalához léptem.
– Pár jelentés miatt jöttem, ami nem tűrt halasztást – kezdtem egy kevésbé fontos indokkal. – Továbbá van valami, amit nem tudok itt hagyni – fogtam az állára és felemeltem a fejét.
Csak ezt akartam, hogy mindig az enyém legyen ez az ártatlan tekintet.
– Te is velem jössz – jelentettem ki, mire nagyra nyíltak szemei meglepettségében.
– Tudod, hogy mennyire szükségem van rád – hajoltam le hozzá.
– De... – visszakozott volna, mire elcsitítottam s csókkal illettem dús ajkait.
– Akkor sem megy – motyogta, mire idegesen egyenesedtem fel.
– Mégis mi akadályoz abban, hogy velem légy? – kérdeztem hűvösen.
– Franciaország nagyon messze van... – kezdte. – Én...én félek a repüléstől és egyébként sem lenne ott semmi keresnivalóm – szabadkozott, üres indokokkal.
Szinte éreztem, hogy ez lesz. Szerette megnehezíteni a dolgokat.
Bár tudta, tudnia kellett, hogy az én akaratom az egyetlen, ami mérvadó.
– Ugyan, Jimin – ráztam meg a fejem. – Velem jössz. Ez nem kérdés, ez egy tény – közöltem vele szigorúan, s visszasétáltam az asztalomhoz. – Fél óra és indulunk.
– De...nekem tényleg... – kezdte kétségbeesetten, amivel egyre ingerültebbé tett.
– Elég lesz! – dörrentem rá, mire elhallgatott.
Ahogy letelt a fél óra a szőke teljesen kezelhetetlené vált, ami túlságosan szokatlan volt hozzá képest.
Ezúttal semmi áron nem volt hajlandó engedelmeskedni.
Így nem hagyott más választást...
– Sajnálom, ezt nem tudom megtenni – túrt a hajába, szemei könnyekben úsztak.
– Ne idegesíts! – álltam felette dühösen és a hátam mögött egy kloroformmal átitatott rongyot szorongattam, amit az asztalom takarásában készítettem elő alig egy perce, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy ez az egyetlen megoldás, ha magammal akarom vinni.
Nem értettem, mire ez a cirkusz. Franciaországba nem sűrűn juthat el egy magafajta, ő meg csak akadékoskodik.
– Kérlek, ne kényszeríts! – zokogott, mire türelmemet vesztve hátulról erősen megragadtam és az orrához nyomtam a kendőt egészen addig amíg a szabadulásért küzdve ficánkolt a kezeim között, s még pár percig, amíg a szer teljesen kifejtette hatását.
– Nem hagytál más választást – mondtam mikor már szelíd, könnyáztatta arcát törölgettem hüvelykujjaimmal. – Nagyon szép vagy – jegyeztem meg, majd visszaléptem az asztalomhoz és a biztonság kedvéért elraktam a kis üvegcsét amelyben az altatószer volt.
Kopogás hallatszott az ajtón, tudtam, hogy Namjoon lesz az, így jóváhagytam a belépését.
– Indulnunk kell – tájékoztatott, majd mikor észrevette az alvó fiút, meglepetten fordult felém. – Vele meg mi van? – kérdezte értetlenül.
– Nem akart jönni – vontam vállat, mire csak tátogni tudott.
– Te most komolyan? – hitetlenkedett. – Mégis mit csináltál vele? – kérdezte.
– Nem öltem meg, ez csak altató – sóhajtottam unottan. – Nélküle egy tapodtat sem mozdulok – jelentettem ki.
– Nagyon jó, de valahogy ki kell jutnunk az épületből, anélkül, hogy bárki is észrevenne – mondta s aggodalmasan pillantott a szőkére, aki immár bekésen aludt.
– Már elintéztem, helikopterrel megyünk a repülőtérre – adtam tudtára. – Mindössze a tetőre kell kimennünk, szóval senki sem fog észrevenni.
– Ez remek – bólintott. – Viszont mit csinálunk, ha felébred? – tette fel a következő kérdést.
– Egy pár óráig aludni fog, de ha felébred és problémázik újra álomba szenderül – feleltem félvállról, majd a karjaimba vettem a szőkeséget. – Most pedig ideje indulni – biccentettem Namjoonnak, majd a lépcsőt használva az egy emelettel feljebbi tetőtérre értünk, ahová már megérkezett a helikopter, amely egyenesen a repülőtérre vitt minket, ahonnan pedig a magángépemmel utaztunk tovább Franciaországig.
Jimin a vártnál is több ideig aludt. A vállamnak döntöttem a fejét, s csodáltam megunhatatlan báját.
A tizenkét órás út felét minden probléma nélkül megtettük.
Amikor lassan magához tért még teljesen kába volt.
– Aludj még – simítottam arcára.
Csak laposan pislogott, aligha fogott fel bármit is.
Viszont ahogy kezdett kitisztulni az agya s körbepillantott még sápadtabb lett s szinte sokkos állapotba került.
– N-nem lehet...ne! – zihált és zokogott.
– Jimin, nyugodj le! – fogtam az arcára, de semmi sem hatott rá. A szívéhez kapott, szinte képtelen volt lélegezni. – Jimin! – szólongattam, de meg sem hallott, már éppen vettem volna elő a zakóm zsebéből az üvegcsét, amikor erőtlenül eldőlt karjaimban.
Elájult, annyira felzaklatta magát.
Mellkasomra hajtottam fejét és átöleltem.
Talán jobb is volt így, nem volt ínyemre, hogy károsítsam a szervezetét azzal a löttyel.
Végül a szőke végigaludta az utat, s még akkor sem tért magához, amikor a Párizsban lévő villámba megérkeztünk.
Kissé aggódtam, ezért hívtam egy orvost, de ugyan azt mondta, amit én is sejtettem. Csak elájult a sokk miatt.
Egy kényelmesebb ruhába öltöztettem, s hagytam, hogy tovább pihenjen. Végülis velem volt és csak ez számított.
Mellette telepedtem le a munkám társaságában, mert vele akartam maradni. Jól esett ránézni, olykor csak figyelni, ahogy lélegzik, s elveszni lágy vonásaiban, majd megsimítani arca selymes bőrét, s elhinni, hogy ha ő van, ha ő az enyém már én is élek, létező vagyok, s nem csak egy önmagával küszködő férfi, kit folyton-folyvást elragadnak indulatai, s mást sem képes látni, csak a felemésztő sötétséget.
Bár ne kellett volna így lennie, de ha nem hat a szó, az erő dominál. Ebben semmi sem tudott megváltoztatni, pedig ez az ártatlan fiú bizonyította, hogy az élet valójában hány és hányféle színeváltozás, múlandó és múlhatatlan hányféle helycseréje, s a fény szebbféle törésében a lét egészen más jelentést nyerhet.
Égető s undorral teli volt ez a vesztőhely, az élet, amíg meg nem leltem őt. S immár hozzám tartozott, jobban mint bármi más.
S magam sem tudtam volna megmagyarázni a miérteket, de ő volt a jelen, s az ígéret, hogy többé nem lesz kín a lélegzetvétel, a nappal és az éjszaka, a felszínes, csapzott ünnepélyek, a méregdrága s mégis értéktelen csillárok fényében. Többé nem lesz semmi sem üres, mint ahogy az nélküle volt megszokott.
Ő mindent megtöltött, a részemmé lett édesen, s végülis ő lett a kegyelem, a tajtékos lelkem nyugalmas boldogsága; az élet értelmet nyert, igaz valósága.
__________
Hey <3
Jó rég találkoztunk már itt. Tényleg ideje volt ennek a résznek, bár inkább a tételekkel kéne most foglalkoznom, de valahogy nagyon szeretem magam szívatni a halogatással xd
Mindegy is, legalább jó ügy érdekében szorult háttérbe kicsit a tanulás.
Bár kissé rövidecske rész lett, azért remélem tetszett...
Véleményeket szívesen olvasok kommentben<3
A szemfülesek biztos rájöttek mi is volt itt Jimin problémája, de ha nem, majd a következő részből kiderül.
Már csak ezt a hónapot kell kibírni és gyakrabban lesznek részek, na meg ha letudtam az emelteket akkor tényleg szabadabb leszek, úgyhogy nem kell olyan sokat várni<3
Köszönöm, hogy ilyen türelmesek vagytok, majd meghálálom! <3