𝙅𝙪𝙣𝙜𝙠𝙤𝙤𝙠
Sosem eredtek el a könnyeim. Még magamért sem sírtam, talán még gyerekként sem.
Most mégis az elvesztés félelmében elhomályosult a látásom.
Jimin, az egész életem egybetartója, ő volt az, kire mindig is vágytam. A két karomat törtem volna el, ha saját magam veszem el őt magamtól.
Nem akartam, hogy így legyen. Nem akartam bántani.
– Ugye nem lesz baja? – kérdeztem Dr. Choit mihelyt kijött Jimintől.
– Kitisztítottam és összevarrtam a sebet, viszonylag sok vért vesztett, de az állapota nem kritikus, nem volt túl mély a seb, így nem ért létfontosságú szervet a szúrás – tájékoztatott, mire megkönnyebbültem. – De beszélnünk kéne erről – mondta és a rendelőjében nyíltan elmeséltem a történteket, azt amire emlékeztem...
– Nézd, ennek így nem lesz jó vége – kezdte. – Ne tedd ezt vele, kérlek – mondta, én pedig némileg felháborodva meredtem rá.
– Nem akartam ezt csinálni! – fakadtam ki. – Szükségem van Jiminre! Soha sem engedem el – közöltem vele.
– Talán, szereted? – vonta fel szemöldökét.
– Hogy mi? – néztem rá hitetlenül. – Tanult ember vagy, nem gondolhatod komolyan, hogy ilyesmi létezik – méltatlankodtam.
– Akkor engedd el – mondta egyszerűen.
– Nem érted? Szükségem van rá – jelentettem ki nyomatékosan.
– Ez nem igazságos vele szemben, ő szeret téged, ezét viseli el mindezt – közölte.
– Ez már lényegtelen – legyintettem. – Vele jobb vagyok mint bármikor, ezt pedig nem vagyok hajlandó feladni – mondtam eltökélten. – Az orvosom vagy, támogatnod kéne, nem azt erőltetni ami ismét nyomorulttá tesz – vetettem a szemére ingerülten.
– Támogatlak, de nem egy másik ember kárára – felelte, mire fogtam magam és felálltam a fotelből.
– Nos, mindebbe nincs beleszólásod – pillantottam le rá. – Ő velem akar lenni, én meg vele és még ha ez másként is lenne, akkor is magam mellett tartanám. Mert az enyém – intéztem felé szavaimat, majd kisétáltam a szobából és megkerestem a kórtermet, amelyben a szőke fiút helyezték el.
Látnom kellett a saját szememmel is.
312-es szoba. Kinyitottam az ajtót, csak egy ágy volt bent, amiben ott feküdt ő. Mintha megkönnyebbültem volna, felsóhajtottam, s közelebb léptem hozzá lassan.
Sötét volt, csak az utcai lámpák ezüstös fényei világítottak be az ablakon. A fény éppen elég volt, hogy lássam szép arcát. Még így is túl sápadtnak tűnt.
Leültem az ágya szélére. Még így is olyan gyönyörű volt.
Hamvas rózsaszín ajkai, bársonyos, puha arca márványosan fénylett a félhomályban.
S mintha bánnám, lehajtottam a fejem. Sosem bántam, nem volt bennem megbánás egyetlen tettem után sem. Én sosem tévedtem, nem vétettem hibát, de most először ez hiba volt.
Halovány vétek, mélyen ült, de ott volt.
Az én szépségem örökké velem kell hogy legyen. Mellettem, hogy teljessé tegyen s erősé.
Vele a legjobb verziója voltam önmagamnak.
Megsimítottam arcát. Olyan törékeny volt, olyan esetlen.
Amit átéltem, talán ez volt az elvesztés tériszonya.
– Sosem engedem, hogy elhagyj – mondtam.
Így vagy úgy, semmi sem veheti el tőlem.
Öröknek kell lennie, visszavonhatatlanul öröknek.
Rádöbbentem akkor, mennyire könnyű lehet elveszteni valakit.
Mindegy mennyire ragaszkodnál, s mennyire természetes a jelenléte egy pillanat is elég lehet, hogy elhulljon.
Mint a csillaghullás, mint a virág szirma, a fák levele, az esőcsepp s a tavasz...
Minden olyan könnyű, mint a lélegzet.
S minden egy apró pillanat.
– De te örök maradsz – suttogtam. – Nem hagyom, hogy eltűnj – simogattam arca puhaságát. – Nekem születtél a világra – állítottam megmásíthatatlanul.
Amíg csak lélegzel s lélegzem...
𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣
Zuhantam, csillagok hálóiban leltem menedéket, s még halkan dobogott a szívem.
Mindent megtettem, de mégsem...
Egy kórházi szobához hasonlóban ébredtem, de túl jónak tűnt ez a hely, ahhoz, hogy egy átlagos kórház lehessen és ebben nem is tévedtem. Ébredésem után nem sokkal megtudtam, hogy Dr. Choi magánkórházában vagyok, ahol nyilván diszkréten kezeltek engem.
Hiszen senki sem tudhatta meg azt, ami történt...
Mindezeket Dr. Choi közölte velem, aki bár elsősorban pszichiáter volt, értett a sebészethez is, így ő maga látott el ezúttal is.
– Kilenc öltéssel varrtam össze a sebed, sok vért vesztettél, de az állapotod nem volt kritikus, szerencsére nem volt túl mély a seb, így nem is ért létfontosságú szervet a szúrás, viszont a heg valószínűleg megmarad – adott pontos tájékoztatást az orvos a helyzetemről. – Jungkook maga hozott be – szólalt meg újfent miközben a korlapomat nézegette. – Szerencse, hogy felhívott útközben, így a hátsó bejáraton észrevétlenül sikerült bejuttatni téged – taglalta az eseményeket. – Kétségbeesett volt – fűzte hozzá. – Sosem láttam még könnyeket a szemében... – jegyezte meg és felpillantott rám. – Ez most más volt... mindkettőtök számára – sóhajtott fel, majd leült mellém az ágyam szélére. – Jimin, nem tudom, most mi zajlott le benned, de mint jó tanácsot, csak annyit mondhatok, hogy a magad érdekében, menj – fordította komolyra a szót. – Én is hinni akartam benne, hogy Jungkookkal kapcsolatban jóra fordulnak a dolgok, miattad, mert kétségtelenül jót tettél neki, de ez a betegség van annyira súlyos, hogy kimondhatom; nincs esély arra, hogy hosszútávon stabil és egészséges kapcsolat legyen kettőtök között – rázta meg a fejét lemondóan.– Bele sem merek gondolni mi van, ha az a szilánk máshol fúródik beléd, és mi van, ha legközelebb sokkal súlyosabb helyzettel találod szembe magad – folytatta, s a torkom összeszorult.
Mit kellett volna éreznem?
Bennem minden megfagyott... Mint a sötét téli utcák, a hamuszín ég, amikor megdermed minden, s a lélegzet jeges illúzióként alakot ölt.
– Az én hibám, hogy nem voltam vele és... – kezdtem volna bele, de a férfi közbevágott.
– Nem! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Ez minden, csak nem a te hibád! Nem vagy hibás, érted? – nézett rám jelentőségteljesen. – Látod, ez is csak a kapcsolatotok mérgező tulajdonságára utal – húzta el a száját. – Magadat hibáztatod mindenért.
– Akkor sem hagyhatom, nem... – gördült le végre az első könnycsepp, lelkem parányi gyógyíre.
Szükségem volt arra, hogy sírni tudjak, különben megbénít szívem hallgatása.
– Jól van, ne zaklasd fel magad – tette vállamra kezét. – Csak gondold át. Gondolj magadra – mondta s halovány, biztató mosolyt küldött.
– Ő hogy van? – szóltam ennyit halkan.
– Jobban – felelte. – Már jobban.
– Akkor én is – sóhajtottam magam elé bámulva könnyes szemekkel, s a lelkem, nyomasztó kuszaságával.
– Erős vagy, Jimin, de ehhez, amit miatta átélsz senki sem lehet elég erős – mondta komorsággal.
– Gyönge vagyok, erős akkor lennék, ha képes lennék megmenteni – ráztam meg a fejem. – Talán, ha más lennék, menne. Tudnám, mit tegyek és hogyan – nyilvánult meg kételyem, de az orvos csak a fejét rázta.
– Senki sem csinálná jobban nálad, tudod, hogy mekkora szó már az is, amit elértél? – vetette ellen. – De nem küzdhetsz ez ellen.
– Ha vesztek, ezerszer is, akkor sem tudok mindent hátrahagyva elmenekülni. Nekem ez nem megy. Megígértem, hogy sosem teszem, hogy nem hagyom el. Én jobban szeretem magamnál – vallottam meg.
S a sós cseppek árja, összetört szívem vigasztalta, csitítva a szenvedést, mintha az a könnyek útján távozhatna.
– Segíthetek, hogy magadat is szerethesd végre. Megérdemelnéd – ajánlotta fel, de tétován megráztam a fejemet.
– Ha minden ellenem van, akkor sem hagyom csendben – mondtam ki a legmélyebb érzést, amivel küszködtem; a maradni akarást.
– Azért, ha mégis tehetek valamit, tudd, számíthatsz rám. Senki sem érdemelné ezt – ingatta fejét, majd felállt mellőlem. – Egyébként nemsokára itt lesz Taemin, neki szóltam, hogy jöjjön érted, addig is edd meg a reggelidet – mutatott az ágy mellett lévő tálcára. – A sebeddel pedig csak óvatosan, ne érje víz a varratot – mondta, én pedig bólintottam. – Most mennem, kell, nemsokára jön a következő páciensem – köszönt el az orvos, majd magamra hagyott.
Csak meredten bámultam magam elé; hová jutottunk?
Amikor megérkezett Taemin, kérdőre vont; mi történt már megint? Mit tett veled?
De nem volt válaszom...
Nem is ő tette. Nem Jungook volt.
Hanem ő, az a sötétben rejtőző...
A szörnyeteg.
_________
Heyo <3
Sietve meghoztam nektek a következő részt.
Az idő vészesen fogy és kezdek kicsit pánikolni, úgyhogy nem ígérem, hogy ebben a két hónapban túl sok részt hozok, de ezért majd próbálkozom <3
Addig is köszönöm mindenki türelmét és hogy itt vagytok <3