𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣
Szabadnapom volt és az egészet a bátyámmal töltöttem. Jó volt egy kicsit együtt lenni, anyáék sírját is meglátogattuk, beszélgettünk a régi időkről és a jövőről.
Hazafelé vettünk egy kis tteokbokkit vacsora gyanánt, Taeminnek két adaggal is, ugyanis őt ismerve képes lett volna elszedni a mi részüket is.
– Akarsz most enni, vagy majd csak, ha hazaért ez a féleszű is? – kérdezte Chanyeol, mire megráztam a fejem.
– Nem vagyok még éhes – vontam vállat.
– Hát oké – sóhajtotta majd leült az egyik székre és a telefonját kezdte nyomkodni.
– Még mindig nincs munka? – kérdeztem rá óvatosan, Chan pedig szótlanul megrázta a fejét.
– Ne aggódj, ez is megoldódik – biztattam, bár tudtam nem sokra megy a szavaimmal.
Eddig csak alkalmi munkákat kapott, de álladó állást nem talált magának, ami miatt egyre elkeseredettebb volt, pedig többször is felajánlottuk már neki a segítségünket, de ő a saját erejéből akart munkát találni.
Ez pedig tiszteletben tartottuk, hiába volt rossz így látni őt.
A délután fennmaradt részében sorozatot néztünk és beszélgettünk közben. Minden olyan békés volt és számomra tökéletes.
– Ki tudja mikor lesz megint egy ilyen délutánunk – sóhajtott fel Chan, mire elhúztam a számat.
Igaza volt, de mégsem... Jungkooknak is szüksége volt rám. Én igyekeztem itt és nála is elég időt tölteni, de a férfi túl birtokló volt. Egy héten mindössze egy-két napot tudtam a bátyámmal és Taeminnel tölteni.
– Azért ennyire nem vészes a helyzet – jegyeztem meg halkan.
– De, Jimin! – emelte feljebb a hangját. – A testvérem vagy. Mond, hogy tűrjem mindezt szó nélkül? – állította le a filmet és szembe fordult velem. – Tény és való, nem voltam jó bátyád, de még mindig próbálkozom. Ezt az egyet nem adom fel. Nem adom fel, hogy ezúttal megmentselek téged – sóhajtotta a fejét rázva. – Mert bármit is mondasz, ami most van, nem jó neked.
– Hyung, hálás vagyok, de már felnőttem – vetettem ellen. – Már nem vagyunk gyerekek, és bár mindig itt leszünk egymásnak, de az életünkkel magunknak kell rendelkeznünk, a hibáinkból pedig majd tanulunk – vontam vállat.
– Nekem még gyerek vagy – biccentett felém. – Belül csak az én aranyos, csillogó szemű kisöcsém, akinek egy pillanat alatt kellett felnőnie és megállni a helyét, az én hibámból – szavain búskomor csalódottság ült, szemében összetört álmokkal.
– Sosem hibáztattalak, senki sem hibáztat, te se tedd! – néztem rá szomorú szemekkel, ő nem felelt, oldalra pillantott, mintha bűne égetné, amely nem is volt valódi.
Nem ő tehetett róla, hogy az élet számunkra rossz lapokat osztott.
Mondani akartam valamit, hogy ő a családom, hogy velem volt mindig, hogy ő adott erőt, a tudat, hogy mégsem maradtam teljesen egyedül ebben a világban. Mert ő az én testvérem, az egyetlen.
Benne is ott él anyám meleg mosolya, apám büszke tartása, az ő drága vérük bennünk él tovább, s miattunk tovább él szellemük. Nem tűnnek tova, s semmi sem volt hiába; hogy életek.
Viszont ahogy ajkaim szólásra nyíltak, megcsörrent a telefonom az asztalon.
Automatikusan arra kaptam a fejem, a kijelzőn pedig Yeongmi neve szerepelt. Szemöldököm ráncba szaladt s a készülék felé nyúltam, hogy megtudjam vajon mit szeretne a nő.
– Jimin, te jó ég, féltem, hogy te sem veszed fel! – hangja zaklatott volt, mire egyből nyugtalan lettem.
– Mi történt? Valami baj van? – kérdeztem aggódva és fel is pattantam a helyemről.
– Jimin, alap esetben nem téged hívnálak, de nincs más választásom. Már csak te segíthetsz. Nem értem el Dr. Choit, sem Mr. Kimet, mást pedig nem hívhatok, ez benne van a szerződésemben. De te, te nem vagy kívülálló, és te talán képes vagy segíteni rajta – beszélt kissé zavartan.
– Mégis mi történt? Megijesztesz! – kérdeztem kétségbeesetten s öntudatlanul indultam el az előszobába. – Vele történt valami? – remegett meg a hangom.
– Jaj, Jimin! – sóhajtott fel. – Mr. Jeon... – hallgatott el egy pillanatra, mire megfagytam minden mozdulatomban. – Én nagyon régen láttam már ilyennek. Megijedtem, azonnal el is jöttem. A kapu előtt vagyok. Segítséget próbáltam kérni, de senkit sem érek el. Csak te maradtál, de féltelek. Nem akarom, hogy bajod essen – hadarta, én pedig már a kabátom kaptam le a fogasról és rohantam ahogy a lábam bírta. A telefont reszkető kezekkel szorítottam a fülemhez.
– Mégis milyen az állapota? Mi történt? Mi dühítette fel? – tettem fel kérdéseimet sorban, s eközben rohantam a főútra, hogy fogjak egy taxit.
– Fogalmam sincs. Csak hazaért és dühöngve tört-zúzott, amit csak ért. Olyan volt, mintha nem is lenne magánál, engem meg se hallott, amikor megszólítottam – mesélte, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.
– Már úton vagyok, ne aggódj! – közöltem mikor sikerült beszállnom egy taxiba, s miután sietősen lediktáltam a címet azonnal el is indultunk.
Szerencsére nem volt dugó, így gyorsabban haladtunk. Yeongmit megkértem, hogy maradjon a háznál a biztonság kedvéért, közben pedig én is próbáltam elérni Dr. Choit, de nem jártam sikerrel.
Az ölemben tördeltem a kezeimet, ajkaimat harapdáltam és nagy levegőket véve nyugalmat erőltettem magamra.
A bátyám többször is próbált hívni, de nem vettem fel. Nem akartam magyarázkodni. Akkor csak egy valaki érdekelt...
Féltettem őt, aggódtam, vele kellett volna lennem.
Elszorult a torkom.
Mi van ha valami történik vele? Ha akaratlanul is, de kárt tesz magában?
Minden az én hibám volt...
A könnyem íze; megbánás.
Az alkonyat vérvörösre festette a kietlen tájat. A vörös árnyalataiban ott volt minden, a harcom, az áramló vérem, amely kötelez, a dobogó szívem... A vörös jellemezte érzelmeinket, s a tűzvészt amely tovaterjedt, ha nem figyeltem, pont mint akkor.
Az én színem kék volt, mégis kék... Víz a tűzre, ez akartam lenni, ez voltam én. A türkiz, a királykék, a zafír, a kasmír, a jáde; minden tónusában gyógyírt hordozott, s mindet magamra kívántam ölteni.
Érte...
Ahogy megállt a taxi a ház előtt kipattantam a kocsiból és a zsebemben lévő, összegyűrődött bankjegyeket Yeongmi kezébe nyomtam, hogy fizesse ki a sofőrt, én pedig már rohantam is a ház felé, kalapáló szívvel, remegő végtagokkal. Érzékeim tompák voltak, zúgott a fejem.
Istenem, csak jól legyen! – fohászkodtam, mikor kitártam az ajtót.
Egy váza szilánkjai szerte a padlón, a virág az eddig őt éltető vizében haldokolva, mintha tulajdon vére lenne. A kép leszakítva a falról, Jungkook zakója mellette, amelynek az egyik ujja meg volt tépve.
Minden szanaszét, mintha tornádó söpört volna végig a házon. S semmit sem kímélve söpört volna el mindent.
Tornacipőm talpa alatt nyikorogtak az üvegszilánkok, hiába is lépkedtem közöttük óvatosan.
A nappaliból éles csörömpölés hallatszott ki. Amikor beléptem megpillantottam őt amint a vitrinből földhöz vágja az értékes kristálypoharakat. Az éles szilánkok szétrepültek, körbevették őt. A keze véres volt, a haja s öltözéke zilált.
– Jungkook – szólítottam meg halkan, közelebb lépve hozzá, de nem hallott meg, csak tört és zúzott tovább, mintha más sem éltetné, csak a pusztítás.
Öklével betörte a vitrin üvegét, felborította a drága italokkal teli bútordarabot, ami hatalmas robajjal dőlt a földre. Odarohantam hozzá, végre megmozdultak földbegyökerezett lábaim.
A karjába kapaszkodva próbáltam megállítani, de ő csak tovább őrjöngött.
Mintha a vörös köd közrezárta volna, nem létezett a külvilág, csak a dühe.
Meg kellett fékeznem, vissza kellett rántanom a valóságba, magam mellé.
Karjaim köré fontam, magamhoz öleltem...
S bár elég lettem volna, bár elég lett volna a szeretet, hogy csillapítsa indulatai végtelen áradását.
De nem... Elégtelennek bizonyult minden.
Fájdalmat éreztem...
Az oldalamba éles fájdalom nyilallt, s lehullt arcomon egy könnycsepp.
Szemeim nagyra nyíltak, bennrekedt a lélegzet...
S abban a pillanatban, mintha ő is magához tért volna, tekintete riadtan esett rám majd a kezében szorongatott, véres üvegdarabra, amelyet az oldalamba döfött.
A vérem pedig eláztatta a fehér pólómat.
– Jimin – suttogta hitetlenül, mintha egy álomból ébredt volna.
Ajkaim megremegtek, arcom fájdalmas grimaszba rándult.
A fejem egyre tompább volt, s minden másodperccel nehezebbek lettek a végtagjaim, mígnem képtelen voltam megtartani magam, és elsötétült minden.
Csak az ő hangja maradt bennem, az ő tekintete.
S az, hogy talán megbánta... Egy kicsit talán sajnálta.
Nem ő tette, nem ő volt.
A láthatatlan ellenség sebzett meg. Ő ontotta vérem, annak a kezével, akiért az egész világom feláldoznám.
Fel is áldoztam.
De megtört újra bennem az együgyű szív.
Ez volt a második, igazi törés.
Tudtam; örök seb marad a mai.
Megmarad a hege.
De minden érte volt...
S bár belém szúrta az éles szilánkot, mégis én akartam bocsánatot kérni.
Mert az én hibám volt. Az enyém...
Kettős kín, egyszerre hibásnak és áldozatnak lenni.
Élve elégsz, miközben fuldokolsz.
_____________
Heyo♡
Az unalmas és felesleges tanóráimnak köszönhetően újabb részt hoztam.
Remélem, tudok még hozni egy pár részt mielőtt teljesen eltűnnék pár hétre.
A történetben újabb mélypontra érkeztünk...
Véleményeket szívesen fogadok kommentben!♡
(Egyébként most nagyon sajnálom, hogy elvesztettem ennek a fejezetnek a már megírt kis részletét, mert emlékeim szerint ezerszer jobb volt, mint ez, amit most összehoztam...)