Elizabeth egy adóvevőhöz hasonló szerkezettel a kezében ült az ágyon. A rajta lévő számokat és gombokat figyelte. A fülsértő hang, amit kiadott, az őrületbe kergette a lányt. Már százszor felidézte, mit mondott Veronica – „Beszélj hozzájuk, ez pedig szavakat közvetít. Így tudtok rövid beszélgetéseket folytatni." –, de fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Azt sem tudta, egyáltalán akar-e beszélgetni velük. Kicsit ellenszenvesnek tartotta az öregasszonyt, aki miután meghalt egy autóbalesetben, még belefojtotta magát a vízbe.
Tudta, hogy kérdeznie kéne valamit, de nagyon félt, hogy választ is kap. Egy ideig csak hallgatta a gép súgását, aztán kinyitotta a száját. Mielőtt megszólalt volna, lekapcsolta.
Szívét már régóta körülölelte a félelem, és mérges volt magára, amiért semmit sem mer csinálni. Dühös, mert félt. Ha nem egyedül lett volna, valószínűleg sokkal bátrabban viselkedik. De egyedül volt. És ilyenkor előjön az ember valódi személyisége.
Kis híja volt annak, hogy sírva rohanjon ki az ajtón.
Mély levegőt vett, majd megacélozta magát. Visszakapcsolta a gépet, de ekkor a fürdőszobából reccsenést hallott. Teste összerándult. Még sosem ijedt meg ennyire. A hirtelen érkező zajra egyáltalán nem volt felkészülve, minden figyelmével a gépre összpontosított. Elsírta magát. Innentől pedig még rosszabbul érezte magát. Szédült, és tudta, hogy közel van az ájuláshoz.
Felkapta az adóvevőt. – Én ezt nem bírom tovább, elmegyek – mondta, de nem működött. Bekapcsolni sem tudta. Az adóvevőt a kezében szorongatva, a szemét a fürdőszobán tartva, az ajtóhoz oldalgott.
Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Az adóvevőt az ágyra dobta, majd két kézzel rángatni kezdte. A kétségbeesés hullámonként tört rá. Úgy érezte magát, mint egy csapdába esett állat, aki mögött a vadász már ott áll. Könnyes szemmel ütlegelte az ajtót, miközben segítségért kiabált. Nem tudta, ki fogja meghallani, de próbálkozott. Egyre erőtlenebbül. A villanykapcsolóhoz nyúlt, az sem működött. A háta mögé pillantott. A fürdőszoba ajtó mintha pislogott volna rá: „Nyiss ki, nyiss ki! Végül úgyis meghalsz."
Elizabeth sírva lekuporodott az ajtó elé. Szemét behunyta, és átkarolta a térdét.
Jeffrey felkapta az adóvevőt, miközben tekintetét gitárja darabjaira szegezte. Meg akarta mondani, ő most azonnal eltűnik innen, de a készülék nem működött. Az ágyra vágta. Átkozta magát, amiért belement, hogy a telefonjukat odaadják Louisnak. Tényleg, az inas!
Az ágyra ugrott, és kinézett az ablakon. Ott is van, innen látja az autóját. Ahogy egy utolsó pillantást vetett gitárjára, egy karcolást érzett a derekán. Ledermedt. Ez meg mi volt?
Felhúzta a pólóját. Ott, ahol érezte a fájdalmat, egy rövid, pirosló csík virított. Mi a fene?
Jobb kezét a kilincsre fektette, és ahogy lenyomta, hirtelen zsibbadni kezdett a karja. Ujjai lecsúsztak a kilincsről. Homlokráncolva felemelte a balját. Amint a kilincshez ért, a másik keze is ledermedt. Megmozdította felső testét, mindkét karja vele lengett. Hirtelen már a felső testét sem tudta mozdítani. Kiabálni akart, de nem tudta szóra nyitni a száját. Feje nekikoppant az ajtónak. Végül a lába is lezsibbadt, és összeesett.
Cole még csak nem is sejtette, mekkora bajban vannak barátai.
Úgy gondolta, ideje magasabb fokozatra kapcsolnia. Most, hogy látta, a kisfiú beszélgetne vele, felbátorodott. A gyertyafények mellett előtapogatta hátizsákját, majd magához húzta. Sűrű pislantgatások közepette, először inkább cseppentett a szemébe.
Egy olyan módszerrel akart megpróbálkozni, amilyet korábban még sosem csinált. Amúgy sem egyedül szokták, úgy túl veszélyes, de most nincs más választása. Elővett egy hasonló szerkezetet, mint amilyen Elizabeth-nél is volt, csak ehhez még egy fejhallgatót is hozzá kapcsolt. A súgó hangot már azelőtt hallotta, hogy feltette volna a fejhallgatót. Ahogy felvette, a hang csak erősödött, kibírhatatlanná vált.
Szemét egy pillanatra lehunyta, majd a tükörbe nézett. Amint fáradni kezdett a szeme, már látta is maga előtt a fiút, ugyanott ült, mint eddig. Mielőtt Cole megszólalhatott volna, a fejhallgatóban a következő mondat hangzott el:
Megtaláltak titeket.
– Kik? – kérdezte Cole.
A nyomorultak.
– Ez mit jelent?
Bajban vagytok.
El kell mennetek, de nem tudtok.
– Hogy érted?
Az ajtók zárva.
– Tényleg? – kérdezte, de nem vétette el azt a hibát, hogy az ajtóra pillantson.
Tényleg.
Cole nem akarta kimutatni, de nagyon izgatott volt, hogy ez ennyire jól működik. Nem gondolta volna, hogy ilyen tisztán lehet beszélgetni a szellemekkel általa. Bár Cole és a szellemek közt már enélkül is volt valamiféle kapcsolat.
Mennetek kell. Azonnal.
Ki tudja, mennyi ideje bámulta már Veronica a mozdulatlan labdát, amikor meghallotta Elizabeth kiabálását a mellette lévő szobából. Azonnal megfogta az adóvevőt, de rögtön el is húzta a száját.
– Nem működik – jelentette ki a kamera számára. Elizabeth elhallgatott, és Veronica előtt lepörögtek a legrosszabb lehetőségek. Az ajtóhoz rohant. Fel akarta rántani, de nem mozdult. A meglepettségtől még kommentálni is elfelejtett a kamerának.
Veronica a nagyapjára gondolt, akit a szellemek vettek el tőle. Hallotta, hogy Elizabeth bajban van, és muszáj volt segítenie rajta. Nem veszítheti el őt is!
Rángatta az ajtót, de nem nyílt. Kívülről lenne bezárva? Jeffrey-nek igaza lehetett, és csak a recepciós szórakozik velük?
Az ablakhoz rohant, és a redőnyök között megkereste Louis autóját. A férfit viszont már nem látta az autóban uralkodó sötétségtől. Kiabálta a nevét, miközben kopogott, de egy idő után ő is belátta, hiába. Megfogta az ablakkilincset, de semerre sem tudta mozdítani.
Nem hagyhatta, hogy barátainak baja essen. Ennyi volt, befejezték, elmennek. Amint kijut a szobából, mindannyian eltűnnek innen. Körbenézett a szobában valami hasznos után kutatva.
Hirtelen szembe találta magát azzal a rengeteg kamerával, amit felállított, hogy lekamerázzon egy szellemet vagy bármilyen természetfeletti tevékenységet. Semmit nem sikerült lencsevégre kapnia, semmi használhatót, de a legrosszabb, hogy a barátait is belevonta, és most lehet, bajuk esik. Fejéről dühösen lekapta a kamerát, majd a sarokba vágta. Nevetséges.
Veronica a plafonra pillantott. Elfelejtett minden erkölcsi tanítást, amit a nagyapjától kapott. És miért? Azért, hogy bebizonyítsa a szellemek létezését egy csapat hígagyúnak. Ne engedd, hogy a gondolataid eluralkodjanak feletted, hiszen éppen azért a gondolataid, mert te irányítod őket.
– Bocsáss meg – suttogta Veronica az ég felé nézve.
Tekintete az éjjeli lámpára siklott. Megteszi.
A lámpához szaladt, majd felemelte. Az ágy mellé állt, és arra készült, hogy kidobja az ablakot. Ahogy dobásra lendítette kezét, az ajtó kicsapódott.
– Hogyan menjünk el, ha az ajtók zárva vannak? – kérdezte Cole.
A kisfiú várt, mintha megérezte volna, hogy Cole szeme mindjárt kifolyik a helyéről az erőlködéstől.
Itt leszek.
Cole már amúgy sem bírta tovább nyitva tartani, becsukta a szemét.
Gyorsan cseppentett, majd kinyitotta.
Hamarabb hallotta, mint látta a fiút:
Még mindig itt vagyok.
– Köszi – mosolygott rá Cole, majd kinyitotta száját, hogy újra megkérdezze, amit az előbb, de a kisfiú megelőzte.
Ők a barátaid?
Nem mutatott semerre, nem is nézett feléjük, de Cole tudta, kikre gondol.
– Igen. Jeff, Elizabeth és Veronica – nevezte meg őket sorban, ahogy mellette helyezkedtek el.
Nekem sosem voltak barátaim.
– Sajnálom – mondta, és tényleg sajnálta. – Én lehetek a barátod.
Nem lehetsz, ha nem is látsz és nem is hallasz.
– Ha megengeded, hogy lássalak, akkor beszélgethetünk ezek nélkül is – mutatott körbe. – Képes vagyok rá, ha engeded.
Nem szabad. Most nem.
– Akkor majd máskor, gyere velem.
Nem mehetek el innen.
Cole szíve majd' megszakadt, ahogy a kisfiú kifejezéstelen arcába bámult, amely egyre élesebben rajzolódott ki előtte. Nagyot nyelt.
– Miért nem?
Ide vagyok láncolva. Most már ti is ide lesztek. Megtaláltak titeket.
– Kik ezek?
Már mondtam.
– Hogyan nyithatnánk ki az ajtót?
Ti sehogy.
– Akkor ki tudná?
Ők zárták be, de elterelhetem a figyelmüket, amíg kiszöktök – ajánlotta. – Akkor viszont lesújtanak rám.
– Hogy érted?
Ha szembeszállok velük, én is nyomorult leszek. Örökké szenvedni fogok.
Cole-nak újra pislantani kellett, de mikor kinyitotta a szemét, a kisfiú még mindig ott ült. Már nagyon fájt a szeme. Mielőtt bármit is mondhatott volna a fiú megelőzte.
De megteszem, segítek neked és a barátaidnak.
– Köszönöm – mondta hálásan. – Ilyet csak egy igaz barát tenne. – Cole látta, hogy a kisfiú tekintete megcsillan.
Eric eltűnt.
Cole-t hirtelen hideg vette körül, és megrázkódott. Mozgolódtak.
Nem tudta, kik a nyomorult lelkek meg hogy mit jelent közéjük tartozni, de remélte, hogy a kisfiút még viszontlátja.
Cole cseppenteni is elfelejtett, úgy bámult a tükörbe, hátha meglát valamit. De nem látott semmit, a kisfiú pedig nem jött vissza többé.
Ekkor vágódott ki az ajtó.