Picsába, hétfő van.
Na, de jó, mehetek megint suliba, de mi a faszomnak?! Pont arra vágyom, hogy a tanárok mindennek lehordjanak, mert szinte mindig el kések. Ilyen nincs. Na se baj, valahogy ezt a napot is kibírom. Még csak 14 vagyok, de már most várom, hogy végre felnőtt legyek. Nem kellesz majd hallgatni, hogy "már megint elkéstél" "nem lesz így belőled semmi" és még ehhez hasonlók.
Éppen, hogy csak le értem a lépcsőn, és anya hirtelen ott termett előttem. A szívroham majdnem elkapott, de közölte anyu velem, hogy ma nem megyek suliba.
Értetlenül néztem rá, majd csak kacsintott egyet, és mondta, hogy öltözzek fel, mert nemsokára indulunk.
Be siettem a fürdőbe, majd rendbe szedtem magam, aztán fel öltöztem. Nem tudom miért, de el kezdtem örülni, és izgatott is lettem. Vajon hová megyünk?
Be szállva a kocsiba, kiváncsiskodtam, de nem mondta el anya, hogy hová megyünk. Majd mikor egy nagy fehér épület elé parkoltunk le, a vér is megfagyott bennem.
A nagy városi kórház volt a szemem előtt.
Hatalmasra nyíltak a szemeim. Anya ezt persze észre vette, és szóvá is tette, mivel éppen, hogy csak meg állt az autóval, és már engem nézett.
Remegő testtel, és nagy hatalmas szemekkel rá néztem, majd csak meredtem édesanyámra.
Nem szólt egy szót sem. Halál komoly tekintetével végig tartotta velem a szemkontaktust.
Pár másodperc múlva, csak elfordult, majd kiszállt a kocsiból. Becsukta a kocsi ajtaját, és intett, hogy szálljak ki én is.
Nagy nehezen, de így tettem.
Hogy miért ijedtem meg így?
Mert pár hete úgy nézek ki mint a mosott szar, szó szerint. Kevesebbet eszek és iszok. Fehérebb is lett a bőröm, úgy nézek ki mint egy hulla.
Anya megmondta, hogy ha nem javulok, akkor el fogunk ide jönni.
Nem lenne ezzel semmi bajom, ha nem itt dolgozna az az ember, aki fél éve meg akart erőszakolni..