𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣
Léteztem a semmiben, gyötrelmeim közt.
Üres tekintettel néztem, amint a tavaszi zápor esőcseppjei egymással versenyeznek az ablak üvegén.
S mintha egy lettem volna közülük, én is jelentéktelen vízcseppként hulltam alá, ahányszor csak ő akarta...
Hogy fájt-e?
Miért ne fájt volna?
Még ha nem is lettek volna érzelmeim iránta, akkor is fájt volna.
Az az este örök billogot hagyott emlékeim között, hiába is törölném ki onnan, hogy sose lássam viszont.
Sose lássam; rideg tekintetét, rezzenéstelen arcát, miközben én sírva kértem; hagyjon, a gyűrött ingujját, amelyet feltűrt s vérem onnantól rajta éktelenkedett.
Még a vérem is olyan olcsónak hatott az ő drága ingén, ha akkor meg tudok szólalni, talán én kérek bocsánatot, amiért összemocskoltam.
Nem ölt meg, s a szerelmem sem volt halott mindezek ellenére, de megtört...
Olyan volt mint az üveg, amely megrepedt.
Ez volt az első törés.
Tudtam, nem felejtem el... Képtelen voltam feledni.
Egy hazugság miatt dühöngött, amelyet ő igaznak vélt. A féltékenység uralta őt.
Amely megsebezte őt s engem is.
– Jimin, ez nem mehet így tovább – ült mellém Dr. Choi, aki újfent ellátta a sebeimet. Bár a szívemen lévőket nem sikerült neki...
– Mégis mit tehetnék? – kérdeztem tőle reménytelenül.
– Tönkremész, Jimin – rázta meg a fejét szomorúan. – Napokig kínzott, szerencse, hogy nem fertőződtek el a sebeid – húzta el a száját. – Nem nézel ki jól.
– Olyat mondj, amit még nem tudok – sóhajtottam.
– Ez így nem állapot – ingatta rosszallóan a fejét. – Nem hagyom tovább. Gyere, hazamegyünk! – kelt fel az ágyról és felém nyújtotta a kezét.
– Hogy mehetnék? – kérdeztem értetlenül. – Jungkook egészen biztos megöl, ha elmegyek az engedélye nélkül – közöltem vele a tényt.
– Egészen biztos, megöl, ha maradsz – vágott vissza. – Induljunk, ha akarsz hagyj neki egy üzenetet – mondta ellentmondást nem tűrve és bár hezitáltam, mégis most rá hallgattam.
Nem voltam rendben.
Meg kellett erősödnöm, nem csak fizikálisan, de lelkileg is.
Ez pedig nem valósult volna meg ha maradok, sőt...
Taemin lakására érve végre magamhoz ölelhettem a legjobb barátomat és a testvéremet is. Ők ápolták a lelkem, hiába haragudtak rám az őrülettel azonos szerelmem miatt, amely lassan tönkre kívánt tenni.
Jungkooknak hagytam egy rövid, kézzel írt üzenetet Yeongminál, miszerint hazajöttem mert nem éreztem jól magam.
De mindezek után igazán féltem a haragjától.
Talán nem szabadott volna eljönnöm, de úgy éreztem ezúttal tényleg nem bírom tovább.
Elég volt...
Annyira elég volt.
– Minie, rendeltem ebédet, remélem, nem baj, hogy nem én főzök – telepedett le mellém a kanapéra Taemin, mire csak megráztam a fejem.
– Az hiányozna még nekem, hogy megmérgezz itt minket – jegyeztem meg egy halovány mosollyal, mire barátom ajkai is felfelé görbültek.
– Apropó, megmérgez – emelte fel a mutatóujját Chanyeol. – A minap ez a féleszű megpróbált megmérgezni – bökött Taemin felé. – Valami szutykot próbált megetetni velem, valami levest, ami nem volt emberi fogyasztásra alkalmas, az biztos – panaszkodott mire elkuncogtam magam.
– Legalább próbálkoztam – fonta keresztbe karjait mellkasa előtt sértődötten.
– Inkább hagyd meg az öcsémnek a főzést – sóhajtott Chan.
– Nos, Jimin most, hogy kiderült, nem leszel mérgezés áldozata, azt hiszem, itt hagyhatlak – szólt Dr. Choi, aki egészen eddig itt maradt és a többiekkel együtt próbálták helyre pofozni a lelkemet.
– Haha, nagyon vicces vagy – nyújtotta ki rá a nyelvét Taemin mint valami óvodás.
S ezek ketten megint elkezdték húzni egymás agyát, amit mi a testvéremmel csak kuncogva kísértünk figyelemmel, de mindezt a csengő éles hangja szakította félbe, amire rátenyereltek és emellett a bejárati ajtón is őrült dübögés hallatszott.
Összerezzentem és könnyek gyűltek a szemembe.
Tudtam, hogy csak is ő lehet...
– Ki a faszom?! – pattant fel Taemin mellőlem.
– Ez biztos, hogy Jungkook – szólaltam meg kezeimet tördelve.
– Hát nagyon elegem van már ebből az emberből! Mégis mit képzel magáról? – fakadt ki barátom. – Na de most szétverem a képét! – rohant egyenest az ajtóhoz és már hiába is akartuk megállítani, elkéstünk.
Kitárta az ajtót a férfi előtt, kinek szemei vérben forogtak és tudtam, a düh emészti belülről.
– Na, ide figyelj te rohadék, akadj le végre rólunk! – lökte meg a férfit, mire annak arca dühös grimaszba torzult és visszalökte a barátomat majd berontott a lakásba.
– Maradj ki ebből! Nekem csak, Jiminnel van dolgom – ragadta meg a karomat és maga mellé rántott, de a bátyám egyből a védelmemre kelt s a falnak lökte Jungkookot.
– Hagyd békén az öcsémet! Eleget ártottál már neki! – húzott maga mögé védelmezően Chan. – Egy undorító ember vagy! Ajánlom, hogy hord el magad innen, nem hagyom, hogy továbbra is kihasználd és bántsd őt! – emelte fel a hangját.
Úgy állt előttem, mint a kőszikla. Megtörhetetlenül védelmezni akart s ez tagadhatatlanul jól esett. Jól esett, hogy végre itt van a testvérem, aki vigyáz rám, de ugyanakkor nem akartam, hogy emiatt bántódása essen.
Tudtam, hogy ezt a helyzetet magamnak kell megoldanom és így is akartam tenni, csakhogy az indulatok mindenkiben elszabadultak és képtelen voltam megállítani őket.
– Te akarsz engem fenyegetni? – ragadta meg Jungkook Chanyeol felsőjét. – Nem vagy más mint egy lecsúszott börtöntöltelék és hidd el, bármikor visszaküldhetlek a rácsok mögé – közölte vicsorogva a bátyámmal, aki egyre dühösebb lett.
– Látom, nagy arcod van, csak mert gazdag vagy és hatalmad van a családod miatt – lökte meg újra a férfit, mire az behúzott neki egyet.
Jungkook kezdett teljesen begőzölni és mivel a bátyám is elvesztette a türelmét ő is visszaütött, ami hiba volt. Alig tudtuk szétszedni őket Dr. Choival, Taemin pedig nemhogy a segítségünkre lett volna, még ő is nekirontott Jungkooknak.
Három verekedő férfivel álltunk szemben, akik közül az egyiknek teljesen elborult az agya.
Meg sem hallotta a hangunkat, nem hallotta a hangomat, nem látta a könnyeim...
Csak a düh éltette.
Miután Dr. Choinak sikerült Taemin és Chan tudtára adnia, hogy Jungkooknak éppen dührohama van és azonnal be kell ezt fejezniük, ha nem akarnak az intenzíven kikötni törött csontokkal, péppé verve, segítettek neki lefogni az őrjöngő férfit, én pedig elrohantam a doktor táskájáért, aki azonnal elővette a nyugtatóval teli fiolát és a fecskendőt, míg én Jungkookot segítettem egy helyben tartani, ami hármunknak is igazi kihívás volt.
A szívem szakadt meg érte...
S mindent megbántam. Megbántam, hogy eljöttem, ezzel ilyen helyzetbe sodorva őt.
– Jungkook, kérlek maradj nyugton! – szorítottam le ahogy csak tudtam, miközben Dr. Choi nehezen, de beadta neki az injekciót.
– Tíz másodperc és hatnia kell – mondta az orvos.
– Jungkook – néztem fekete szemei végtelenségébe, tekintetemben kimondatlan bocsánatkéréssel pillantottam fel rá.
S ahogy a doktor mondta, hatott a nyugtató, szemei lecsukódtak, már nem próbált kiszabadulni a kezeink közül, végtagjai elernyedtek s ha nem ölelem továbbra is, eldőlt volna a padlón, ahogy a bátyám és Taemin elereszti.
Sírva hajtottam fejét az ölembe.
– Sajnálom, úgy sajnálom – zokogtam és az arcára simítottam.
Vonásai kisimultak voltak, pillái meg sem rezzentek.
Akkor értettem meg igazán, mit jelent a szó; szerelem.
A szerelem szenvedés. A szerelem, amely nem hagyja, hogy végtelenül önző légy. Magad elé helyezed őt, s inkább szenvednél helyette, csak ő jól legyen, mert ő az aki számít, ő fontosabb, mint a saját lélegzeted, mi életben tart.
Így látnom őt, jobban fájt, mint az, mit velem tett.
Sosem akartam, hogy ez legyen, s mégis, minden miattam volt.
– Jimin, nem a te hibád – guggolt le hozzánk Dr. Choi, mire rá emeltem könnyes szemeimet.
– De az enyém, nem kellett volna eljönnöm. Tudtam, hogy dühös lesz.... – vetettem ellen.
– Ez senkinek sem a hibája – rázta meg a fejét. – Néha magadra is gondolnod kell, ne tedd ezt magaddal – húzta el a száját.
– Jól mondja, ne tedd ezt magaddal és velünk se! Soha többé nem akarom, hogy találkozz ezzel az emberrel, Jimin! – jelentette ki Chanyeol, mire lehunytam könnyes szemeimet és dacosan megráztam a fejem.
– Értsétek már meg! – néztem végig rajtuk jelentőségteljesen. – Mindenki értse meg, szeretem őt! Szeretem... – fakadtam ki, s megállíthatatlanul zokogtam, miközben a szerelmem arcát cirógattam.
Néztem a rezzenéstelen arcát s azt kívántam, bár segíthetnék rajta. Bár tehetnék érte valamit, hogy jól legyen.
Mert szerettem.
S ez volt az én végítéletem. A saját végzetem.
Szerettem, még akkor is, ha más sem várt csak a szenvedés.
_________
Hey!
Elnézést az ismételten sok kimaradásért. Igyekszem majd pótolni<3
Boldog Új évet, itt is! <3
Véleményeket szívesen fogadok kommentben<3