Holnap epilógus :)
A tükörbe nézve simítottam végig a hófehér ruhámon. Halvány mosollyal néztem végig újra magamon. A hajam tökéletes kontyba volt feltűzve és a ruha is illett hozzám, nem volt az a tipikus földig érő, hanem csak a térdem alá értek és volt valami tüll része is, amit Éva választott... De amihez én szigorúan ragaszkodtam, az a fehér Converse cipőm volt. Nem voltam hajlandó magassarkúban parádézni, cserébe pedig kisminkelhettek.
Húsz perc volt hátra és már készen voltam.
Ideges sem voltam, hisz minek?
Lili után indultam, meg akartam nézni, hogy sikerült neki is felöltözni, ezért tettem a hagyományokra és megjelentem a vendégek körében, ami idáig a szűk családi kört tartalmazta. Lili a padok között mászkált és segített Évinek fehér rózsákat rakni a padokra. A leendő anyósom pedig megvetve bámulta az unokáját, amikor pedig észrevett engem.
Az volt momentán a problémája, hogy engedtem, hogy az öt éves lányom felvegye a fehér ruhájához a rózsaszín csillogó cipőjét, amit a drága fiúktól kapott, de mindegy.
-Mária szíve!-kapott a szája elé a drámai hatás érdekében.-Ella! Hát miért jöttél ki a ruhában, az balszerencsét hoz!
-Emma.-javítottam ki újból, de már tudtam, hogy direkt hívott így. Mondjuk azok után, hogy hét évvel ezelőtt megvádolt azzal, hogy kurva vagyok és csak rá akarom kenni a fiára, hogy felcsinált...
Inkább hagyjuk...
-A lányomhoz jöttem.-mentem tovább most már figyelmen kívül hagyva.-Szia.-guggoltam le hozzá mosolyogva.-Izgulsz?-kérdeztem suttogva miközben megfogtam a kezét.
-Igen! De már nagyon várom!-bólogatott boldogan. Megpusziltam, majd ott kellett hagynom, mert elkezdtek beszállingózni a vendégek a balatoni város egyik terén lévő templomba. Legalább ez kedvező volt, mert könnyen megközelíthető volt.
Aztán amikor Ádám nevetve intett amikor észrevett, miközben a haveri körének a közepén állva sztorizott, én ekkor éreztem magam a legelőször magányosnak, mivel Marics nem volt itt, neki a haverjai sem voltak itt.
Nekem egyedül Évi volt.
Aki pont szembe jött velem és karon ragadott.
-Emma! Figyelj...-kezdett bele komoly hangsúllyal, de ekkor Ádám jött oda hozzánk.-Hát feleség lettél...-ölelt meg könnyezve Évi.-El sem hiszem, te kis hülye!
-Te vagy a hülye!-nevettem ki.-És részeg!
-Gyönyörű vagy, Emma.-fogta meg a kezem végül és egy puszit nyomott rá.-Tíz perc és találkozunk.-sietett el mellettem mosolyogva.
Ekkor pedig Évi leváltotta a szomorú ábrázatot, majd komoly tekintettel nézett rám, kezdtem azt hinni, hogy skizo volt.
-Nem vagyok hülye, de nem tudhatja, hogy én tudom, hogy ő úgy tudja, hogy hülye vagyok!-asszem most nem volt elég agyam ahhoz, hogy felfogjam a James Bond-gondolkodást.-Figyelj, Emma! Lehet, hogy anyádnak egy kicsi vérnyomáscsökkentőt adtam és most pihen a szobában. Lehet!-tette fel a kezeit.-És lehet, hogy kiszúrtam a mostohaapád kocsijának a kerekét és most kint szentségel...
-Miért?-nyögtem ki nehezen, amikor felfogtam, hogy mit mondott.
-Nem akartam anyád szívét ezzel a pocsék esküvővel terhelni, de majd megbeszéljük. Most pedig menj és mondj igent! Csakis igent mondj!-szorította meg a kezét és futott tovább.
Még időm sem volt gondolkodni, mert már itt volt az idő és a nagy ajtó előtt Lili várt rám, mert közösen fogunk bevonulni. Felcsendült az a tipikus zene és egymás kezét fogva lépkedtünk a majdnem száz fős tömeg között, nem, nem az én ismerőseim voltak...
Amikor odaértünk Ádám kezét fogtam meg és egymással szemben álltunk meg, amíg Lili a legelső sorba ment, leülni. Aztán a pap elkezdte a beszédét, elég gyorsan haladtunk, és még a netről koppintott beszédemet is elmondtam, aztán elérkezett életem kérdése. A mindent megváltoztató.
Megkérdezték Ádámtól, hogy elfogad-e feleségéül és most én következtem.
-Szalai Emma elfogadod hites férjedül az itt jelenlévő Ádámot?-mindenki engem bámult.
Nagy lélegzetet vettem és hevesen dobogó szívvel nyitottam szólásra a számat, majd meghallottam egy dudaszót, jó igazából kint valaki a dudán támaszkodott és folyamatosan nyomta. Mindenki zavartan nézett, én pedig a lelki szemeim előtt láttam az ötéves önmagamat.
"-Figyi... Ha majd nagy leszek, akkor lesz egy ilyen kocsim.-mutatta fel a játékautót.-És ha nem tetszik majd az esküvőd akkor elmegyek érted és majd kint sokat dudálok, ahogyan apukám szokott a dugóban és akkor majd megszöktetlek az esküvődről! Így ni, figyelj... Brrrr...Brrr...-ült le törökülésben a földre és tologatta a kocsit."
-Emma fogadod?-kérdezte meg újra a pap.
-Én...-akadtam meg.
Marics.
"Tettem neked egy ígéretet"
Évi.
"Csak mondj igent"
Azt nem mondta, hogy Ádámnak.
Mindvégig összejátszottak.
Lilire pillantottam, aki lélegzetvisszafojtva várta, hogy mit mondok. Tudtam, hogy tudta, hogy mi történik, mert emlékezett a mesénkre.
A lányom mosolyogva mutatta fel a hüvelykujját.
-Emma, szívem...-sürgetett Ádám.
De én a következő pillanatban hátrább léptem egy lépést és elengedtem a kezét, a tömeg le volt döbbenve. És levettem az ujjamról a gyűrűt, és ledobtam.
Majd újból dudálni kezdtek, így tudtam, hogy itt van az idő.
Először lassan elkezdtem hátrálni, amíg Lilihez nem értem, majd megfogtuk egymás kezét és rohanni kezdtünk kifele és ekkor áldottam az eget, hogy nem magassarkút vettem fel. Ádám folyamatosan kiabált utánunk, ezért félúton megálltunk és hátrafordultunk, majd nagy meglepetésre Lili szólalt meg.
-Bocsi, apa. Engem egy rózsaszín amcsi cipővel nem lehet megvásárolni.-húzta el a száját.-De azért megtartom.-vont vállat, majd újból futni kezdtünk, főleg, hogy most már Ádám is követett minket.
Amikor kiértünk a templomból megláttam, ahogyan Marics napszemüvegben lazán támaszkodik a kocsija szélének és minket várt, majd amikor meglátta, hogy jövünk visszament a vezetői oldalra és beült. Mi is elengedtük egymást, majd szinte feltéptük az ajtókat és beültünk.
-Szeretlek.-tört ki belőlem, amint ránéztem.
-Én is szeretlek, Em.-válaszolt mosolyogva.-Ígéret szép szó...
-Betartják, úgy jó.-fejeztem be suttogva. A kedvenc mondásunk.
-Induljatok, itt van!-kiáltotta Lili, majd Marics egyből a gázra lépett és már csak annyit hallottunk, hogy Ádám szidott minket és azt kiabálta, hogy ezért még számolunk.
Óvatosan Marics kezére tettem az enyémet és együtt váltottunk sebességet, a nyári balatoni tájban autózva, vagy inkább menekülve.
Talán most az egyszer nem volt igazam, mégis szükségem volt arra, hogy egy huligán megmentsen.
Egy közeli benzinkúton álltunk meg legelőször, hogy tudjunk pár szót váltani, addig pedig Lili bement venni innivalót. Az én oldalamon vártam Maricsot, aki nem hazudtolta meg magát és a kocsinak nyomott.
-Hiányoztál.-suttogta a számra.
-Te is hiányoztál.
-Ugye tudod, hogy ez felért részemről egy lánykéréssel? És hogy ne várj tőlem az életben semmi romantikusat?-mondta mosolyogva.
-Ó, tényleg?-döntöttem a homlokomat az övének bambán vigyorogva.
-Persze, hisz már akkor tudtam, hogy nem kell tudnom a vezetéknevedet, hisz a végén úgyis ugyanaz lesz mind a kettőnké.-nosztalgiázott.
-És arra nem gondoltál, hogy ilyen Puskás-Dallos módon akarom majd?-cukkoltam nevetve.
-Miért rontod el a romantikus pillanatainkat? Inkább maradj csendben!-csókolt meg végre.
Én pedig teljesen elvesztem a pillanatban.
-Ugye tudjátok, hogy gyerek vagyok és nem hülye, tehát, ha elküldtök valamit venni akkor tudom, hogy csókolózni akartok?-tette fel a kérdést mellettünk Lili, mire szétrebbentünk és meglepődve néztünk rá.-Ajjaj...-rakta inkább a szeme elé a kezét, mire Marics nevetve rázta meg a fejét.
Végül pedig visszaültünk és tovább mentünk. Lehúzva az ablakot nyúltam ki és hagytam, hogy érezzem a szellőt, miközben Marics napszemüvegében néztem a Balatont. Lili elég rövid időn belül bealudt, aztán pedig Marics az ölemben pihentette az összekulcsolt kezeinket, miközben hazafelé tartottunk, Pestre.
A közös életünkbe.
Vége