Veronika olyannyira felriadt, hogy önkéntelenül fel is ült az ágyban. Szíve ki akart ugrani a mellkasából, ő maga pedig kétségbeesetten nyúlt az éjjeli lámpa kapcsolója felé, s sebesen kapcsolta fel. Egyedül volt a szobájában, a csendet csak szaggatott és zavart légzése törte meg. Telefonját megnyomva láthatta, hogy éjjel 3 óra múlt nem sokkal.
Vett pár mély lélegzetet, s próbált megnyugodni. Nem akarta elhinni, hogy az altató ellenére is egy ilyen valóságos rémálom kísértette. Annyira nyomorultul és élettelenül érezte magát álmában. Ugyanakkor nem is értette, hogy mi vitte őt arra, hogy minden bizonnyal megkíséreljen egy öngyilkosságot. Ez nagyon nem volt helyes.
Mielőtt ezen tovább agyalhatott volna, telefonja folyamatos rezgésbe kezdett, ő pedig sebesen fordította tekintetét a készülék felé. Dominik. Veronika fájdalmasan ráncolta szemöldökét ezt látva... volt egy olyan érzése, hogy a focista azért hívja, mert pontosan tudja, hogy mit álmodott, hiszen megintcsak részese volt.
- Szia. - vette fel elhalóan.
- Szia. Jól vagy? - kérdezte tőle sietősen Szoboszlai.
- Igen... csak... hiszen úgyis tudod. Rosszat álmodtam. - sóhajtott mélyet és visszadőlt fekvő helyzetbe.
Hallotta, amint a focista viszonozza a gondterhelt sóhaját a vonal túlsó végén.
- Történt valami? - kérdezte komolyan.
- Nem. - válaszolt Veronika túl gyorsan és ő maga is tudta, hogy ez semennyire sem volt hihető válasz.
- Veronika... - érkezett a válasz Dominiktól.
Hangja furán csengett. A nő tisztán érezte, hogy nem hisz neki, de tényleg nem akarta ilyesmivel traktálni a focistát. Ugyanakkor azt is tudta, hogy nem hazudhat neki, Szoboszlai átlát rajta, ezenkívül pedig félt, hogy ha továbbra is elhallgatná az igazságot, akkor a rémálmok talán folytatódnának.
- Norbi küldött nekem egy könyvet. Ma kaptam meg. - válaszolt halkan végül.
Néhány hosszú másodpercig csak Dominik zaklatott lélegzetvételeit hallotta.
- Milyen könyvet? - kérdezte.
- Nem fontos, tényleg... csak zavart engem ez az egész. - kezdte Veronika, de ő maga is érezte, hogy mindez csak magyarázkodásnak hat.
- Veronika, kérlek. - Szoboszlai halkan és őszintén intézte hozzá ezt a mondatot.
A lány szemeit összeszorítva engedett ki egy mély sóhajt.
- Még az enyém volt. Egy Coelho könyv. Veronika meg akar halni a címe. - vallotta be fájdalmasan.
Dominik hatalmas levegőt engedett ki, Veronika pedig tudta, hogy nem szabad elmondania, hogy mi volt abba a könyvbe írva, különben a focista tényleg nagyon ki fog akadni.
- Baszki, ez...
- Dominik, kérlek. Nem jelent ez az egész semmit. - kezdte sietősen Veronika.
- Nem jelent semmit? - kérdezett vissza elhűlve. - Ez akár halálos fenyegetés is lehet, Veronika!
A nő nagyot nyelve gondolkodott el ezen egy pillanatra.
- Ez nem igaz. - nyögte ki végül. - Ő csak nem tudja elviselni, hogy boldog lehetek nélküle. Kérlek, ne idegeskedj ezen.
Veronika hallotta a férfi mély sóhaját, azt azonban nem látta, hogy mennyire dühössé is vált, Dominik pedig örült is ennek.
- Figyelj rám. - szólalt meg finoman végül a focista. - Megígértem neked, hogy mindig vigyázni fogok rád, ez pedig így is lesz. Nem hagyom, hogy az a szemét alak ismét bántson téged.
- Tudom, Dominik és nem is fog. Nyugodj meg. - kérte, s egészen hihetetlennek hatott, hogy ő állt elő ezzel a kéréssel és nem fordítva történt.
- Ugye... nem kerested őt ezek után? - kérdezte Dominik.
- Dehogyis. És nem is fogom. Nem veszek erről tudomást és kész. - mondta ki ezt elég meggondolatlanul, abban a pillanatban azonban csak az lebegett a szeme előtt, hogy meg kell nyugtatnia Szoboszlait.
- Rendben. - értett egyet vele a férfi. - De ha bármi történik, el kell nekem mondanod. Nem szeretném, ha egyedül maradnál bármilyen problémával.
Veronika csak fájdalmasan elfintorodott ezen az egészen.
- Jó. - válaszolt elhalóan.
Pár perccel később Dominik megjátszott könnyedséggel, de annál zaklatottabb lelkiállapotban búcsúzott el Veronikától, majd telefonját továbbra is kezében tartva kereste ki menedzsere kontaktját.
- Figyelj, kisfiú, ezért nem igazán fizetsz nekem eleget. - vette fel álmosan a férfi.
- Majd kapsz egy kis extrát, ha elintézel nekem két nagyon fontos dolgot. - jelentette ki mély sóhajjal Szoboszlai.
- Ne kímélj. - nyögött fel Matyi a vonal túlsó végén.
- Először is... szükségem van egy testőr félére. - jelentette ki. - Veronikának, amíg eljut Németországból ide. De nem tudhat róla.
- Mi van? - kérdezte elhűlve az idősebb férfi.
- Átküldöm neked a címét, meg, hogy mikor hol lesz, nem maradhat egyedül, mert az őrült exe nem akad le róla. Ugyanakkor tényleg nem akarom, hogy tudjon róla, mert attól kiakadna.
- Jó, ez annyira nem lehetetlen. - hümmögött Matyi a vonal másik végén.
- Szerintem sem. Ezenkívül pedig... szerezz nekem valami olyan kontaktot akivel beszélhetek és aki elintézi, hogy annak a gyökérnek soha többé még csak eszébe se jusson a barátnőm. - jelentette ki komolyan.
***
December 27-én Veronika izgatottságtól sebesen dobogó szívvel ölelte magához Szoboszlait a reptéren. Az utóbbi napokban minden rossz érzése elszállt, hiszen a karácsonyi napok nyugodtan és nagyon jó hangulatban teltek el családja körében, aztán pedig mindennél jobban várta, hogy végre ismét láthassa álmai férfiját.
- Wow, micsoda hó van itt. - jelentette ki elsőként, mikor ajkai elváltak a focistáétól.
Dominik csak tehetetlenül elnevette magát a nő kommentjén.
- Nagyon hiányoztál. - mondta neki kedves mosollyal. - És ha szereted a havat, Szofi nagyon szívesen játszik veled majd odakint. És én is. - tette hozzá enyhe nevetéssel.
Veronika elengedett egy izgatott sóhajt, miközben kezeit Dominik mellkasára simította. Izgult a családi látogatás miatt, de ugyanakkor várta is. Kíváncsi volt Szoboszlai szüleire és kishúgára.
- Rendben. - bólintott Veronika mosolyogva. - Te is hiányoztál nekem.
- És... nagyon örülök, hogy a kezdeti ellenkezésed ellenére hordod ezt. - fogta meg a nő csuklóját óvatosan és mosolyogva pillantott a rózsaszín zafír kövekkel díszített karláncra.
- Még mindig nagyon indokolatlannak tartok egy ilyen ajándékot. - csóválta meg a fejét Veronika. - A sötét RBL mez bőven elég lett volna. - tette hozzá szégyenlősen, tekintve, hogy ő nem adott Dominiknak ennyire jelentőséges és drága ajándékot. - De túlságosan megszerettem. - sóhajtott drámaian.
- Reméltem, hogy így lesz. - válaszolt neki elégedett mosollyal a focista. - Menjünk lassan. - nézett körbe óvatosan, s láthatta, hogy rengeteg szem szegeződik rájuk.
Nem zavarta ez különösebben, hiszen nem akarta rejtegetni Veronikát. Büszke volt arra, hogy egy ilyen nővel oszthatja meg az életét, mindössze azért szeretett volna még mindig eltűnni innen, mert továbbra is kellemetlen érzéssel töltötte el, ha a pár nappal ezelőtti eseményekre gondolt. Mióta személyesen is ismerte Veronikát voltak ugyanúgy álmai, de csak olyanok mint általában. Néha zavarosak és értelmetlenek, és Veronika nem is volt szereplőjük; épp ezért nagyon megrémítette őt is az, hogy álmában ilyen rossz állapotban kellett látnia ezt a nőt.
Veronika érdeklődve nézelődött az autópályán, s titkon hálás volt a focistának, hogy most mindenféle közlekedési szabályt betartva vezetett. Dominik folyamatosan válaszolgatott Veronika kérdéseire, amik főleg arra irányultak, hogy hogyan telt a karácsonya, utána pedig ő is megkérdezte ugyanezeket a lánytól.
- És... mit mondtál a szüleidnek, hogy ismertél meg engem? - kérdezte kissé feszengve, mikor a focista szülővárosát jelző táblát elhagyták.
Dominik összeráncolta a homlokát a kérdés hallatán.
- Ugyanazt, amit te is mondtál a családodnak. Hogy egy RB-s vacsira kísérted el Olíviát és ott. - válaszolt végül.
Veronika megértően bólintott.
- Ez a legjobb, amit mondhatunk. Nem kell emiatt rosszul érezned magad. - mosolyodott el halványan, Szoboszlai pedig viszonozta.
Ő is tudta jól, hogy kettőjük kapcsolata sokkal bonyolultabb és mélyebb volt attól, hogy azt bárki egy jókedvű családi vacsora során teljesen megérthesse.
Nem sokkal később Veronika hevesen dobogó szívvel lépett Dominik családjának lakásába, ahol a nappaliban már hasonlóan izgatott mosollyal várta őt a számára 3 ismeretlen ember. Rég volt már része hasonlóban. Illedelmesen bemutatkozott a két felnőttnek, sőt azt is engedte, hogy Dominik anyukája magához ölelje őt és csak pirulva fogadta Zsanett bókjait arra vonatkozóan, hogy élőben még szebb, mint a fotókon, amit fia mutatott róla.
Dominik csak mosolyogva forgatta meg szemeit erre az egészre. Előzetesen kérte a szüleit, hogy ne támadják le barátnőjét és legfőképp ne bombázzák a magánéletére vonatkozó kérdésekkel, és remélte, hogy ez utóbbi tényleg meg is fog valósulni.
Dominik anyukája végül a nappaliba terelt mindenkit és kora délután révén különböző sütiket, kávét és teát hozott be, Veronika pedig nem győzte ide-oda kapkodni a fejét és válaszolni Zsolt kérdéseire, amik főként az eddigi munkájára irányultak és ezenkívül figyelmet szentelni Szofinak, aki különféle játékokat hozott a nőnek és mesélt róluk, és megkérdezte hogy később játszanak-e majd vele.
- És te is Domival laksz Lipcsében? - kérdezte a kislány, miközben kíváncsi tekintettel méregette Veronikát.
- Igen, én is Lipcsében lakom. - bólintott Veronika. - De a családommal, csak néha át szoktam menni a bátyádhoz. - mosolyodott el és engedte, hogy az említett személy magához húzza őt és puszit nyomjon az arcára.
- És neked is van testvéred? - kérdezősködött Szofi tovább, a választ pedig Szofin kívül mindenki ugyanolyan izgatottsággal várta, mintha a két felnőtt egyébként nem tudta volna ezt az információt.
- Nekem kettő is van. - erősítette meg Veronika továbbra is mosolyogva. - Nekem is van egy bátyám, csak úgy mint neked, és van egy kishúgom is.
Szofi boldogan mosolyodott el ezt az információt hallva.
- Ő is olyan kicsi mint én? - kíváncsiskodott tovább.
- Nem. - nevetett fel Veronika enyhén. - Már ő is felnőtt. Én olyan kicsi voltam, mint te, amikor ő megszületett. - magyarázta.
Szofi elgondolkodva nézett végig családtagjain, majd szemei felcsillantak és izgatottan fordult a szüleihez.
- Nekem is lehet most még egy kishúgom? - tette fel a fejében megszülető kérdést. - És akkor nekem is lenne egy olyan kistesóm, mint Veronikának, és még egy bátyám is lenne.
Dominik szülei kínosan elnevették magukat ezt hallva.
- Kicsim, mi már kissé öregek vagyunk ahhoz, hogy még egy kishúgod legyen. - jegyezte meg tudálékosan az anyukája. - Én már inkább az unokákra készülök. - pillantott a két fiatal felnőttre a nappaliban, mire Dominik automatikusan nyögött fel, Veronika pedig zavartan pillantott oldalra. - Csak viccelek. De Szofi, nem valószínű, hogy lesz még egy kistesód. - rázta meg fejét kedves mosollyal.
Szofi lebiggyesztett ajkakkal fordult vissza Veronika felé, aki hirtelen nem is tudta, hogy mit felelhetne erre az egészre.
- Figyelj, Szofi. - szólalt meg Dominik és magához húzva ölébe ültette a kislányt. - Majd ha kicsit nagyobb leszel, akkor lehet, hogy lesz unokaöcséd vagy unokahúgod, az is majdnem olyan, mintha kistesód lenne. - magyarázta neki türelmesen, de ugyanakkor nem mert a mellette ülő lányra nézni.
Hiszen fogalma sem volt arról, hogy Veronika mit gondol erről a témáról. Nyilván nem 21 évesen szeretett volna apuka lenni, de 5 év múlva már el tudott képzelni hasonlót. De korai is lett volna erről beszélniük, bár kétségkívül érdekelte volna, hogy Veronika mit képzelt el a saját életébe. Egyáltalán... vágyott-e gyerekre? És ha igen, hányra? Fiút vagy lányt szeretett volna? Egyáltalán lehetett gyereke? Dominik zavarodottan rázta meg a fejét ezen a sok cikázó gondolaton.
A délután további része is főként beszélgetéssel telt, Veronika pedig ígéretéhez híven játszott Szofival a szobájában, Dominik pedig ekkor teljes figyelmét édesapjának szentelhette és szokásukhoz híven kizárólag a fociról beszéltek, míg anyukája a vacsora előkészítésével foglalatoskodott a konyhában.
- Egyébként... - köszörülte meg a torkát Zsolt, miután a Jesse Marsch esetleges menesztése témát lezártnak tekintette. - Nagyon szép és rendes lány Veronika. - jegyezte meg csendesen.
Dominik fura mosolyt villantott édesapjára.
- Tényleg az. - értett egyet vele.
- Nem is értem mit eszik rajtad. - nevetett fel az idősebb férfi, persze csak heccelni szerette volna a fiát, de titokban örült, hogy végre egy olyan lányt mutatott be nekik, aki nem azzal töltötte a napját, hogy Instagramra posztolgatott és ott villogott a fia népszerűségével.
Dominik zavartan köszörülte meg a torkát.
- Néha én sem. - vallotta be fájdalmasan. - Mármint... eddig sosem került ez szóba, de tudom, hogy ő ezerszer okosabb és műveltebb mint én.
- Csak vicceltem, fiam. - ütögette meg vállát Zsolt. - Te sem vagy hülyegyerek, egy kapcsolatban pedig ma már szerencsére nem az számít, hogy mindkettőtök hasonlóan iskolázott közegből érkezzen.
Dominik elgondolkodva ráncolta szemöldökét ezen az egészen. Veronika és a családja sem volt sznob. Az apukája az első közös reggelijüknél csillogó szemekkel tudatta vele, hogy mennyire is büszke a lányára, hiszen ő az első diplomás a családjukban. Nyilván, ha a lány szülei jól menő ügyvédek vagy orvosok lettek volna, akkor talán kellemetlenül érezte volna magát köztük.
- Tényleg nagyon szeretem őt. - jelentette ki halkan, mire édesapja csak jólesően rámosolygott, s mielőtt bármit is mondhatott volna, Veronika halk léptei ütötték meg mindkettőjük fülét.
- Szofi elaludt. - szólalt meg egy kínos mosollyal. - Remélem nem baj, már kicsit késő van, de...
- Semmi baj. - legyintett Zsolt. - Igaz, hogy így este lelőhetetlen lesz, de majd Dominik ügyel rá. - nevetett fel, amit Veronika esetlenül viszonzott.
Továbbra is halvány mosollyal lépett oda a jókedvűen vigyorgó Dominikhoz és engedte, hogy magához húzza őt egy rövid csókra.
- Megyek, megnézem, hogy tudok-e valamit segíteni anyukádnak. - közölte vele, mire a focista csak bólintott és próbált nem elpirulni ezen az egészen, így, hogy édesapja is figyelte őket.
Veronika egy kisebb sóhajjal vált el tőle és indult a konyhába, ahol Zsanettet találta, aki rögtön mosolyogva fordult felé, amint meghallotta lépteit.
- Jól hallottam, hogy legkisebb gyermekem elaludt? - kérdezte szórakozottan.
- Igen. - válaszolt Veronika. - Segíthetek valamit? Úgy érzem, a focihoz nem vagyok eléggé szakértő. - nevetett fel.
- Persze. - bólintott Dominik anyukája mosolyogva, és rögtön magyarázni is kezdte, hogy a lány miben segíthet neki.
Vacsorakészítés közben szinte végig szóval tartotta Veronikát, de ugyanúgy készségesen válaszolgatott fia barátnőjének hozzá intézett kérdéseire is.
Vacsora után Szofi könyörögni kezdett a szüleinek, hogy menjenek ki vele szánkózni és játszani a hóban. Zsanett és Zsolt először próbálták eltántorítani a kislányt a "nagyon hideg van", "késő van" és "nézzünk inkább mesefilmet" című fejezetekkel, de mind hatástalannak bizonyult.
- Domi! - ugrott a kislány a bátyja nyakába. - Légyszi. Vigyél ki szánkózni. Le akarok csúszni azon a kis dombon, ami van a játszótérnél. - könyörgött. - Veronika, gyere velünk, olyan jó lesz. Csúszhatsz velem.
- Oh, Szofi, ez nagyon kedves tőled. De nem igazán hoztam ehhez alkalmas ruhát és cipőt. - rázta meg fejét tehetetlenül. - De szívesen elhúzlak a játszótérre, ha Dominik velünk jön. - ajánlotta végül, mire Szofi izgatottan fordult vissza bátyja felé, aki csak mindenttudó mosolyt villantott rá.
Fél órával később Veronika kritikusan méregette magát a focista gyerekkori szobájának tükrében.
- Ez nem igazán volt fair. - jegyezte meg enyhe nevetéssel, miközben megcsóválta fejét a szerelésén. - Hány éves korodban hordtad ezeket? - nézett végig a síeléshez alkalmas nadrágon és kabáton, amit Dominik adott kölcsön neki.
- Hát olyan 15-16. - lépett mögé Szoboszlai szintén nevetve. - Elragadó vagy benne. - ölelte meg hátulról a nőt. - Mondjuk az lehet jobban tetszene, ha csak a pólóm lenne rajtad és semmi más, de...
- Hé! - Veronika nevetve fordult hátra és csapott a mellkasára.
- Kész vagytok? - robogott be a szobába Szofi, mielőtt Dominik válaszolhatott volna.
- Igen. - Veronika széles mosolyt villantott a kislányra. - Dominik azt mondta, hogy mindketten felülhetünk a szánkóra és elhúz minket a játszótérre. - jelentette ki győztes vigyorral, amin Szoboszlai csak mosolyogva megforgatta a szemeit, de végül tényleg teljesítette ezt a feladatot, hiszen Szofit hihetetlenül boldoggá tette vele.
Veronika el is felejtette már, hogy gyerekként mennyire szeretett a hóban játszani. Utolsó emléke talán 17 éves korából volt, amikor ő, a legjobb barátnője és Olívia kimentek szánkózni, mikor váratlanul sok hó esett. Akkor nagyon sokat nevettek, ő pedig nagyon boldog volt. Most is az volt. Annak ellenére is, hogy Szofi arcon dobta hógolyóval.
- Látom, célozni a bátyád tanított meg. - nyögte egy nevetés kíséretében, s közben próbálta lesöpörni az arcát és haja szabadon lévő részeit elborító jeges pelyheket.
- Igen! - jelentette ki örömködve a kislány. - Tavaly meglátogattuk Domit Németországban és olyan sok hó volt!
- Olllyan sok volt, hogy nem tudtam elindulni az autóval. - sóhajtott drámaian Dominik, mire Szofi nevetni kezdett, Veronika pedig szintén, de inkább csak a kislány reakcióján.
- Domi, most lecsúszol velem te? - kérdezte izgatottan a focista kishúga, mire Szoboszlai csak beleegyezően bólintott.
Veronika széles mosollyal figyelte ahogy Dominik felmegy a kicsike dombra kishúgával és a szánkóval, majd azt, hogy mindketten felülnek és lecsúsznak hatalmas nevetések közepette. Amikor a futballpályán látta Szoboszlait, nem gondolta volna róla, hogy ennyire jól ért a gyerekekhez és hogy ennyire imádnivaló látvány, amikor a húgával van.
- Te mit bazsalyogsz itt, kedves Veronika? - szökkent hozzá a focista hirtelen és húzta őt a karjaiba.
- Csak azon bazsalygok, hogy milyen édesek vagytok. - vallotta be egy tehetetlen nevetés közepette.
Dominik szintén elengedett egy apró nevetést, de Veronika szavai iszonyatosan megdobogtatták a szívét.
- Szofi, csúszol egyet egyedül? - kérdezte húgát sietősen, amire természetesen csak egy boldog igen volt a válasz.
Mindketten lopva pillantottak Szofi mellé aki a szánkóval indult ismét felfelé, Dominik pedig pimasz vigyorral fordult vissza Veronika felé, mikor látta, hogy húga kicsit bukdácsol a hóban. A nő elnevette magán ezen az egészen, de legbelül nagyon örült, hogy most lett körülbelül 2 percnyi idejük, amit kettesben tölthetnek, épp ezért nem is bánta, amikor a focista ajkaihoz hajolt és finoman megcsókolta őt. Nem telhetett el hosszú idő s máris érezte, hogy tagjait és arcát jóleső melegség önti el hideg ellenére is, ám mielőtt túlságosan élvezni kezdte volna, Dominik kezei sebesen kúsztak oldalára és kezdték csikizni, amit csak önkéntelen sikítással jutalmazott, majd szeretett volna elszabadulni, de Szoboszlai erősen húzta őt vissza, Veronika pedig csak nevetni tudott ezen az egészen. Nem is volt benne biztos, hogy a sok téli ruhán keresztül ténylegesen érezte volna a csiklandozást, de ezzel nem is foglalkozott.
Elengedett egy tehetetlen nyögést, amikor Dominik leteperte őt a hóban, miközben próbálta erősen tartani a focista kezeit, hogy ne érhessen hozzá.
- Mekkora szemét vagy te. - lehelte nevetéstől elcsukló hangon.
- Ha akkora szemét lennék, akkor nem mosolyognál így. - jegyezte meg Szoboszlai, miközben ismét Veronikához hajolt azzal a szándékkal, hogy megcsókolja.
- Nem is figyeltetek engem! - szólalt meg Szofi méltatlankodva, Veronika pedig nem is látta, hogy pontosan hol van.
Pár másodperccel később azonban egyértelműen következtetett arra, hogy a kislány bosszúból a bátyja hátára ugrott, aki a meglepettségtől elvesztette egyensúlyát és teljesen a hóba préselte őt.
Pár órával később és egy forró zuhanyt követően Veronika enyhe mosollyal feküdt Dominik ágyában és arra várt, hogy a focista is végezzen a fürdéssel. Ajkain lévő mosoly rögtön kiszélesedett, amint Szoboszlai is belépett a szobába, azt a csúnya karácsonyi pizsamát viselve, amit tőle kapott.
- Nagyon szép vagy. - jegyezte meg Veronika jókedvűen, mire a fiú csak elnevette magát.
- Biztos jól vagy? - kérdezte óvatosan.
Picit el is gondolkodott azon, hogy az egyik álmuk is ebben a szobában játszódott, és hogy milyen furán is ért véget.
- Igen. - bólintott Veronika mosolyogva. - Számomra is igazi meglepetés volt, hogy nem haltam meg, mikor nagyjából 100 kilónyi súly rám zuhant. De azért ne szedd magadra a húgod testsúlyát. - ráncolta szemöldökét nevetve.
- Nem fogom, nyugi. - nevetett fel Dominik, majd jóleső sóhajjal vetődött Veronika mellé az ágyba. - Annyira jó fej vagy, hogy ilyen sokat foglalkoztál Szofival.
- Nagyon aranyos kislány a húgod. - fordult felé Veronika szintén mosolyogva. - A szüleid is nagyon kedvesek. Tényleg örülök, hogy eljöttem.
- Hát még én. - jelentette ki Dominik széles vigyorral és közelebb hajolva csókolta meg Veronikát.
A nő boldogan csókolt vissza, azonban amint a focista csókjai elmélyültek és érintései is a tudtára adták, hogy mit szeretne, elszakadt tőle és megilletődött pillantással nézett a szemeibe.
- Baj van? - kérdezte Dominik halkan.
- Nincs. - rázta meg fejét. - Csak... tényleg nagyon hiányoztál, de... nekem ez így kicsit kényelmetlen. Hogy az egész családod itt van. - lehelte zavartan.
Szoboszlai szemei kicsit elkerekedtek ezt az egészet hallva.
- Oh... - nyögte végül. - Ne haragudj, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, de gondoltam majd csendben leszünk... a szüleimet nem zavarja.
Veronika gondterhelt sóhajjal dőlt vissza a párnára. Őt sem zavarta az, hogy egy irodai mosdóban volt, amikor még olyan boldog volt Norbival és tényleg szexelt vele ott. Most azonban minden más volt. Most találkozott először Dominik szüleivel és nem akarta még csak megkockáztatni sem, hogy bármit is meghalljanak.
- Nagyon csalódott leszel, ha most nem... - fordult Dominik felé esetlenül.
- Nem. - rázta meg fejét kedves mosollyal. - Holnapra úgyis van egy meglepetésem neked, ott senki nem fog zavarni. - kacsintott mindenttudóan.
Veronika megkönnyebbülten fújta ki benntartott levegőjét. Inkább nem is faggatta a focistát erről, tényleg szeretett volna kisgyerekként meglepődni azon, ami másnap várt rá.
- Na és... hogy csináltad ezt tini korodban, amikor a szüleiddel laktál? - kérdezte Dominik halkan, enyhe mosollyal.
- Hogy szexeltem? - kérdezte Veronika suttogva, érdekes mosolyt villantva, mire a focista csak bólintott és érdeklődően várta válaszát.
- Hát... olyan stresszes volt. Általában csak akkor történt bármi is ha a szüleim vagy a barátom szülei nem voltak otthon, és akkor is arra gondoltam néha, hogy mi van ha hirtelen hazajönnek? - ráncolta szemöldökét fájdalmasan. - Ráadásul nekem még ott volt Olívia is, aki olyan 13 éves volt és a nyakamon lógott, szóval... ehm... nem volt túl sok meghitt alkalmam tiniként. Na és te hogy oldottad ezt meg? - kérdezte érdeklődő mosollyal, mielőtt Dominik reagálhatott volna beszámolójára.
A focista csak nagyképű mosollyal vont vállat.
- Engem nem igazán zavart semmi. - nevette el magát, mire Veronika csak finoman megütötte a vállát. - Persze próbáltuk úgy időzíteni a dolgokat az akkori barátnőmmel, amikor nem volt itthon senki, de amikor már Salzburgban éltem és csak hétvégén voltam itthon, és nagyon keveset lehettem vele, akkor már tényleg nem tudott érdekelni, ha anyáék itthon voltak.
Veronika csak megértően bólintott. Sosem volt még távkapcsolata, és biztosan nagyon nehéz is lehetett. Szívesen kérdezett volna erről a focistától, azonban hirtelen nem jöttek a szavak az ajkára. Elgondolkodva préselte össze ajkait, miközben egyre csak Dominik őt vizslató szemeit figyelte.
- Nem nyikorog az ágyad, ugye? - suttogta, miközben érezte, hogy rettenetesen elpirul.
Szoboszlai majdnem hangosan elnevette magát.
- Nem. - hajolt veszélyesen közel Veronikához, ajkai súrolták a nőét.
- Ne csinálj velem semmi olyat, amiért hangosan felnyögnék, jó? - kérdezte alig hallhatóan, Dominik pedig csak kuncogva a nyakába temette arcát, s lassan csókokat kezdett lehelni a bőrére.
- Jó. - ígérte őszinte mosollyal, miközben ismét álmai nőjének szemébe pillantott.
**************************************************
Sziasztook!
Ezer és ezer bocsánat, hogy 57838485 éve, azaz 2 hete nem volt új rész. Mentségemre szóljon, hogy még kihasználtam a jó időt Barcelonában ééééés megnéztem Mr. Lewandowskit élőben játszani a BL-ben; ezen a héten pedig remélem, hogy mindenki problémáját is megoldottam a melóban, úgyhogy itt az ideje, hogy hódoljak a legkedvesebb tevékenységemnek, ami a hobbi-íróskodás.
Mint mindig, most is nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok a részről, szóval írjátok meg ;)
Puszii.