𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣
Bizonytalanság: ez volt az egyetlen biztos dolog a napjainkban s a kapcsolatunkban.
Az instabilitás, mindent megmérgezett.
Nem találtam a fényt azokban a sötét szemekben, amelyek nemrég még olyan édes illúziókba ringattak, az ajkairól többé nem hallottam ékes szavakat, kezei nem simogattak, csak erősen megragadtak, mintha a birtoklás utáni vágy és a düh lenne az egyetlen, amelyet érezni képes, pedig én tudtam, hogy az ő lelke valójában, igenis gyönyörű, s ő maga egy igazi csoda.
Minden egyes éjszakát Jungkooknál töltöttem, miközben abba a reménybe kapaszkodtam, hogy jobban lesz. Türelmesen tűrtem, hogy minden nappal több véraláfutás és seb borítsa a testemet, még akkor is, ha néha úgy éreztem túl sok mindaz, amit velem tesz.
Minden ígéretem neki szenteltem, ő lett a hitem, s mint elfogult hívő sosem adtam fel a reményt és imádkoztam érte.
Az idő viszont kettős játékot űzött velem, miközben Jungkook valamelyest lecsillapodott, az utolsó homokszem is lepergett a homokórában.
Lejárt az időm.
Nem akartam sírni, viszont éreztem, ahogy legördül az első könnycsepp az arcomon, miközben mélyen magamba szívtam a fekete hajú illatát.
Szorosan hozzásimultam s ujjaimat lágyan végigfuttattam selymes tincsei között. A felkelő tavaszi nap fényei aranyfénybe foglalták a pillanatot, amelyet igyekeztem örökre elmémbe vésni, hiszen talán ez lesz az utolsó reggelünk, az utolsó néma szerelmi vallomás, amelyet megengedhetek magamnak.
Végigsimítottam arcán s könnyes szemekkel néztem fel rá, míg ő békésen aludt.
Nem tudtam mit gondoljak, hiszen a heves birtoklás, amit felém tanúsított, azt diktálta, higgyek abban, hogy még nem most jött el a végünk, hogy nem fog csak úgy eldobni egyik pillanatról a másikra. Viszont a félelem sokkal nagyobb hatalommal bírt felettem s tudtam, hogy Jungkook számára igenis pótolható vagyok, sőt, ha akarna sokkal jobbat is kaphatna nálam.
Tisztában voltam azzal, hogy kevés vagyok.
Lehunytam szemeimet s alsó ajkamba haraptam, hogy elfojtsam feltörni készülő zokogásom.
Sosem hittem volna, hogy ez a nap ilyen nehéz lesz, a szívemen mintha mázsás súlyok lettek volna s fogalmam sem volt, hogy meddig bírom még el...
- Jimin? - szólalt meg hirtelen Jungkook rekedtes hangon, mire egyből kipattantak szemeim s azonnal törölgetni kezdtem könnyeimet, pedig tudtam, hogy már úgyis látta. - Mi történt? Jól vagy? - kérdezte szemöldökét ráncolva, miközben szemeit végigfuttata rajtam, keresve az okot, amiért sírok.
- Semmi - szólaltam meg nehezen.
- Ne hazudj nekem! - dörrent rám.
- Én csak...tudod...ez semmi, csak... - hebegtem össze-vissza, mire végre kitaláltam mit mondhatnék. - Tudod, ma telt le az a bizonyos fél év - pillantottam fel rá. - És csak olyan hihetetlen, hogy újra szabad lehet Chanyeol... meghatódtam - tettem hozzá, nehogy véletlenül is rájöjjön a nyilvánvaló igazságra.
- Tényleg? Hihetetlen milyen gyorsan telik az idő - jegyezte meg. - Jó, hogy emlékeztetsz, én teljesen elfelejtettem - mondta miközben felkelt az ágyból, hogy elkezdjen készülődni. - Ma elintézem, hogy kiengedjék, tehát holnapra már szabad ember lesz - közölte velem.
- Köszönöm - néztem rá könnyektől csillogó szemekkel és én is kikászálódtam az ágyból.
- Ez volt a megállapodás - vont vállat és belépett a fürdőbe, így én is gyorsan összekaptam magam és távoztam a szobámba, hogy egy zuhany után felöltözzek s kezdetét vegye az utolsó napom Jungkook titkáraként.
Az irodában elszorult torokkal igyekeztem végezni a dolgomat, teljes természetességet erőltetve magamra.
Rengeteg lopott pillantást engedtem meg magamnak Jungkook felé, mert valahogy sosem lehetett elég belőle.
Kétségbeesetten igyekeztem az emlékeimbe vésni minden mozzanatát, a sötét szemeit, a haja fényességét, az ajkai ívét; egyszerűen mindent, ami ő volt.
Ő annyira különleges volt. Mellette hosszú idő után végre én is megtanultam, hogy mit jelent a szenvedély és még sok mindent saját magamról. Azt hiszem, vele voltam igazán önmagam. Jungkook megtanított arra, hogy a tükörbe nézve ne csak egy homályos kérdőjelet lássak, hanem az igazi valómat, azt aki valójában vagyok, a rejtett vágyaimmal együtt.
Mi együtt voltunk tökéletesek önmagunk számára, legalábbis én vele éreztem magam egésznek. Úgy vonzott magához, hogy alig akartam elhinni, nem lehetek örökké az övé.
- Jimin, lassan fejezzük be mára - szólalt meg Jungkook kora délután, mire azonnal felkaptam a fejem. - Még lesz egy meetingem, szóval elengedlek. Gondolom, szeretnéd tudatni a testvéreddel, hogy holnap szabadul - fejezte ki magát egyértelműen.
– Igen, persze – bólogattam és halványan elmosolyodtam. – Akkor összeszedem a cuccaim – motyogtam inkább csak magamnak.
– Azokat mégis hová viszed? – kérdezte mikor elkezdtem összepakolni minden személyes holmim, ami az irodában volt.
– Hát, mivel már nem fogok itt dolgozni egyszerűbb, ha már most elviszem a cuccaim – feleltem s kezeimet tördelve próbáltam elrejteni a csalódottságom.
– Mi az, hogy már nem dolgozol itt? Ezt meg honnan szedted? – ráncolta össze homlokát.
– Mivel lejárt az időm... – kezdtem bele a magyarázkodásba.
– Nem. Egy szóval sem mondtam, hogy elengedlek. Attól, hogy letelt a fél év és én állom a szavam, még nem jelent egyet azzal, hogy az alku rád eső része is teljesítve van – magyarázta s felállt a székéből. – Világosan elmondtam, hogy mindaddig az enyém maradsz, amíg én azt nem mondom, hogy többé nincs szükségem rád – lépett elém és az államra fogott. – Ha engem kérdezel, valószínűleg még sokáig kell nekem dolgoznod – döntötte oldalra a fejét. – Nélküled minden annyira elviselhetetlen lenne – nézett mélyen a szemeimbe és én szinte ámulatba estem.
– Tehát maradhatok? – kérdeztem vissza, mintha attól féltem volna, az előbbi szavai csupán a képzeletemben hangoztak el.
– Ez még kérdés? – vonta fel egyik szemöldökét, mire a nyakába ugrottam, karjaimat a tarkója mögött összekulcsolva.
Érezni akartam az igazságot; hogy valóban akar, még akkor is, ha ez csak az önmagam hazugsága, amellyel becsapom magam.
– Köszönöm – rebegtem, s szemeimet összeszorítva bújtam az ő illatába.
– Egy olyan embert sem tudnék mondani, aki valaha is köszönetet mondott volna azért, hogy mellettem lehet – jegyezte meg s karjait derekam köré csúsztatta.
– De most már tudsz – suttogtam halkan és hogy gátat szabjak a feltörekvő, heves érzelmeknek, alsó ajkamba harapva léptem hátrébb tőle. – Azt mondtad, meetinged lesz, nem kéne feltartanom – mondtam és a cuccaimat pakolászva fordultam el tőle.
– Ha rólad van szó, el tudom nézni – vont vállat és a derekamra fogva húzott vissza magához. – Ha rólad van szó, minden olyan más – simított arcomra és hirtelen megcsókolt.
Engem csókolt s ilyenkor gyakran elhittem, hogy rajtam kívül senki más nem kaphatja meg ugyanezt a kiváltságot. Túlságosan szerettem ilyesmikkel álltatni magam, – egyszerűen csak jól esett.
Mintha egy hajszálvékony kötélen egyensúlyoznék; sosem tudtam, hogy mikor zuhanok le.
Nem tudtam, hogy mikor hullok vissza a mélybe, ahonnan jöttem.
Jungkook a csók hevétől elragadtatva az asztalra ültetett és combjaimba markolva adott teret szenvedélyünknek, amit egymásból váltottunk ki, s úgy működtünk mint valami láncreakció.
A csókok s érintések áradatát, váratlanul kopogás zaja zavarta meg, majd az ajtó nyitódása, aminek hatására muszáj volt elválnunk egymástól.
– Elnézést, Jungkook, de indulnunk kell – szólt tapintatosan Namjoon, mire a fekete hajú csak frusztráltan bólintott.
– Hát akkor majd talán este meglátogatlak, szépségem – csípte államat, mutató és hüvelykujja közé, majd miután egy utolsó csókot nyomott ajkaimra, összeszedte a holmiját és Namjoon kíséretében távozott, míg én csak kipirult orcával bámultam a bezárult ajtó falapjára.
Nem is akartam elhinni, hogy ennyi idő után, még mindig itt lehetek.
Nem tudtam elhinni, hogy ennyi idő után is, még mindig én kelljek...
***
– Tehát azt mondod, hogy Chan holnap tutira, fixen szabad lesz? – vonta fel szemöldökét Taemin, miközben a börtönhöz tartottunk, hogy közöljük a jó hírt a testvéremmel.
– Igen – bólintottam egy lágy mosolyt ejtve.
– Na oké, de a másik dolgot nem értem – ráncolta a szemöldökét, miközben az utat pásztázta vezetés közben. – Mi a faszom akar lenni az, hogy mindezek után is neki fogsz dolgozni? – csúszott pár oktávval feljebb a hangja indegességében. – Ugyanúgy fog minden folytatódni mint eddig? Jimin, ez nagyon nem oké – ingatta a fejét. – Szenvedés volt az összes hónap. Bántott téged és én csak néztem, mint egy idióta. Az istenért is! – csapott egyet a kormányra, mire összerezzentem.
– Azt hittem, ezt már egy jópárszor átbeszéltük – szólaltam meg halkan. – Boldog vagyok, amiért nem küld el – motyogtam, mire barátom reakciója csak egy dühös fújtatás volt.
– Átbeszéltük, igen – bólintott. – De sosem értetted meg, amit közvetíteni próbálok. Nem fogod fel, hogy az a férfi csak tönkretesz. Egyszerűen undorító amit veled művel – vágta hozzám, ami a legkevésbé sem érintett jól.
– Ha egyszer szeretem, nem érdekel, hogy miként vagyok vele – mondtam ki alig hallhatóan.
– Inkább ejtsük a témát. Nem akarlak megbántani, mert én vagyok az utolsó, aki valaha is bántani akarna – felelte, s ezután csend telepedett ránk, csupán a motor zúgását hallgattuk, na meg azt a bugyuta dalt, amit a rádióban játszottak.
Vannak dolgok amikben még a legjobb barátok sem értenek egyet.
Taemin csak féltett engem és megértettem az érveit. Jungkook és az én kapcsolatom közel sem átlagos, sőt inkább nevezném valamiféle viszonynak, ami kölcsönös szenvedélyeken alapszik és ennyi. Az már más dolog, hogy részemről viszonzatlan érzelmek is belekeveredtek a dologba.
Az érzelmeim, amelyek lassan majd felemésztenek.
Az érzelmeim, amelyek fájnak...
Csak tudnám, miért olyan nehéz elengedni a lehetetlen álmokat.
__________
Hello<3
Tudom, iszonyú sok idő eltelt az utolsó rész óta, de az életemben sok minden történt.
Talán kevesen tudjátok, de az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az itteni tevékenységem, de mint mindig, most is maradtam, hiszen itt vagyok.
Nem tudom mennyi embert érdeklek még, de ameddig marad akár egy ember is, aki szeretné olvasni az irományaimat, nem adom fel.
Rájöttem, hogy minden embernek lehet egy hobbija, nem kell feltétlenül mindent eldobnunk magunktól, csak azért mert nincs időnk rá és pár ember számára időpocséklásnak tűnik. A lényeg, hogy szeressük csinálni és ennyi.
Szóval ne aggódjatok, lassan én is jól leszek és bár most egy húzós év elé nézek, így végzősként, én igyekszem nem eltűnni újra.
Köszönöm, hogy még itt vagytok és támogattok. <33