Yn, feje fölött tartva kezét igyekezett minél hamarabb fedél alá jutni, ugyanis nem volt nála esernyő amivel védekezhetett volna az eső ellen.
— Persze, hogy csak én nem hoztam esernyőt vagy nincs nálam semmi amivel gátolhatnám az esőt. — sietett be egy buszmegállóba.
Elképedve nézett végig teljesen elázott szövetkabátján. Egyáltalán nem számított rá, hogy ma bármiféle csapadék esne így teljes nyugodtsággal hagyta ott esernyőjét a lakásának bejáratánál lévő fogason lógva. De persze, hogy pont ma szakadt le az ég.
Majd megszólalt a telefonja. Mosolyogva nyomta meg a zöld kis telefont mikor meglátta párja nevét a kijelzőn.
— Szia. — szólt bele yn vidámman. "Talán mégse felejtette el az egy éves évfordulónkat." Gondolta reménykedve.
— Szakítok veled. — mondta érzéstelen hangon mire yn arcáról leolvadt a mosoly. Hátát nekivetette a buszmegálló falának, fejét hátradöntötte, majd mély levegőt vett amit akadozva fújt ki.
— Pont ma? — kérdezte látszólag nyugodt hangon. — Bár mit csodálkozom?! — nevette ki magát kínosan. — Mindig is tökéletesen időzítettél.
— Miért mi van ma? — hallotta meg - immáron már - exe érzéstelen hangját.
— Ma lennénk egy éve együtt amit te nyilván elfelejtettél. De már úgyis mindegy. — azzal megszakította a hívást.
Habár már ő sem érezte ugyanazt mint mikor egy pár lettek, mégis fájt neki. Minden nap arra gondolt, hogy mikor egy nehéz nap után haza megy és felhívja a párját a fiú kedvesen meghallgatja, hagyja, hogy kibeszélje magából fáradalmait és majd kedves szavakat mond neki. Ezzel szemben mindig mikor hazament és felhívta, ő csak azt kérdezte, hogy főz-e neki valamit mert átmenne. Persze yn sosem ellenkezett vagy kérte meg, hogy, egyszer az életben végre, ő főzzön neki vacsorát. Egyszer sem kérdezte meg, hogy miért nem lepi meg sosem valamivel, vagy töltenek együtt egy napot vagy, hogy miért csak azon napokon megy be "dolgozni" mikor ő szabadságon van.
Rengeteg dolgot elnézett neki és még azt sem vette magára, hogy a születésnapjára sem emlékezett. Csupán egy szerető félre vágyott. Számára már az is elég volt, hogy tudta; van egy ember aki szereti. Ez azonban most megváltozott. Már nem tudott senkit sem felhívni ha bármi baja volt, még ha eddig sem tudta kibeszélni magából bajait.
Először csupán egy, majd egyre több könnycsepp folyt végig az arcán, hogy aztán eggyé olvadjanak a nedves földel. Yn lassan csúszott le a földig míg végül már a hideg betonon ült. Ekkor érkezett meg a késő esti busz amiről csupán négy ember szállt le és egy ember szállt fel. Mindössze egy körülbelül azonos korú fiú vette észre a felhúzott térdű, lehajtott fejű, rázkódó vállú lányt. Nyalókáját szájába téve lépett oda hozzá és guggolt le.
— Mit csinálsz? Itatod az egereket? — szólt rá yn-re erényesen. — Ha nem vetted volna észre az ég pont azt csinálja, szóval fejezd be. Annyi víz elég az egereknek amennyit az ég szolgáltat nekik. — yn szipogva nézett fel a fiúra. Fekete pulóver volt rajta aminek kapucnija takarta fejét.
A fiú yn felé nyúlt. Kezével letörölte a lány könnyeit majd kezét a feje búbjára helyezte és játékosan összeborzolta nedves haját. Mosolyogva felállt majd lenézett a vöröslő arcú lányra.
— Remélem holnap reggel már nem fogsz itt rostokolni. — nevetett majd otthagyta yn-t. Mire a fiú után akart volna eredni már késő volt. Így hát, arcát dörzsölve indult el lakása felé, az ekkor már csak csöpögő esőben.
Másnap reggel alaposan arcot mosott, reggelizett, fogat mosott, felvett egy fekete garbót és egy fehér bő inget, hozzá pedig egy fekete farmert, majd a fürdőben száradó szövetkabátja elé állt. A tegnapi eső nem tett jót neki, de a legrosszabb az volt, hogy még mindig csurom vizes. Mivel ezt ma nem húzhatta fel, a szekrényből előkeresett egy fekete hosszú fekete kötött kabátot.
Bezárta maga után az ajtót és a táskája aljára süllyesztette kulcsát, majd nekivetélkedett a három emeletnyi lépcsőnek. Majd egyenesen a buszmegállóhoz rohant ami már épp indulni akart mikor beesett az ajtón. Beljebb tolakodta magát, hogy ha el is esik ne a sofőr legyen az áldozat mert az nem lenne túl szerencsés az biztos.
Egy idő után elkezdte érezni, hogy valami vagy inkább valaki folyamatosan hozzá ér. Persze ez egy zsúfoltig tele lévő buszon nem túlmeglepő. Csakhogy a mögötte álló férfi igen irányítottan nyúlt hozzá néha a hátsójához ami kezdte egyre jobban aggasztani. Épp rá akart szólni az illetőre mikor megérezte, hogy valaki erőszakosan tolja arrébb az illetőt.
— Már elnézést, de miért kell így tolakodni? — hallotta meg - valószínűleg - a tapperolója hangját.
— Közelebb akartam kerülni az ajtóhoz. A következő leszállónál leszállok. — yn nagyon koncentrált, de nem sikerült rájönnie, hogy ki lehet az illető. Ismerős volt számára a fiú - mert ebben biztos volt - hangja, de valószínűleg maszkot viselt ami tompította a hangját. Ahogy viszont értelmezni kezdte, hogy mit is mondott az illető rájött, hogy ő is ott fog leszállni. A terve egyértelműen az volt. Miközben leszáll meglesi ki lehet az illető.
Mikor megérkeztek, majd kinyíltak az ajtók a türelmetlenebbnél, türelmetlenebb emberek össze-vissza lökdösték aminek köszönhetően ő szállt le legutoljára így teljesen elhalasztva az esélyt, hogy megtudja ki lehetett az aki, akár tudatosan akár tudatlanul, de segített neki.
Másnap reggel szintén azzal a járattal ment dolgozni amivel előző nap, holott így háromnegyed órával előbb ér be mint ahogy azt időbeosztás szerint ma kellene. A fő oka ennek az volt, hogy két személlyel is találkozni akart. Az egyik az a fiú volt aki úgymond megvigasztalta. A másik pedig az aki a minap segített neki.
Mivel elsőként szállt fel a buszra, hogy legyen alkalma végig nézni az össze felszállót, még hely is jutott neki. Sajnos nem sikerült megtalálnia egyik illetőt sem, mivel volt egy fontos hívása és arra kellett koncentrálnia.
A buszút teljesen normális lett volna, ha a sofőrnek nem kellett volna egy hatalmasat fékeznie ami miatt a yn székébe kapaszkodó srác egyenesen a lány mellkasának ütközik.
— Óh, ba+. — motyogta a fiú miközben yn teljesen vörös fejjel ült és figyelte ahogy a srác olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tud, felegyenesedik és olyan messze megy tőle amilyen gyorsan csak tud.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Han vöröslő fejjel szállt le a legközelebbi leszállónál. "Ez rohadt kínos" Túrt bele zavartan a hajába.
Végül aztán megvárta a következő buszt és azzal ment haverja munkahelyéhez.
— Csá Minho! — lépett be az egyik gyakorlóterembe ahol egy nála magasabb barna hajú fiú ült a földön és azt nézte ahogy két tizenéves lány táncol a zene ütemére. Mikor meglátta Jisungot intett a fiatalabbaknak akik leállították a zenét.
— Kaptok egy húszperces pihenőt. — mondta majd felállt.
— Köszönjük! — mondták kórusban majd egymásra mosolyogva beültek a terem egyik sarkába is ott beszélgettek halkan miközben nyújtottak.
— Mi történt? Ki vagy pirosodva. — ment oda barátjához. Jisung kínjában homlokon csapta magát.
— Áhhhhhhhhh. Annyira kínos. — feküdt le a földre. Minho csak bámulta ahogy a fiatalabb fetreng egy kicsit a földön majd felül. — Lefejeltem a mellkasát. — nézett fel kétségbeesetten barátjára.
— Mi?
— Fékezett a busz én meg mivel mellette álltam lefejeltem a mellkasát. — túrt bele a hajába. Minhonak több se kellett. Elkezdett szakadni a nevetéstől. A helység másik felében lévő két lány ijedten kapa a fiúk felé a fejüket. Még sosem hallották az edzőjük ilyen jóízűen röhögni, szóval újdonság volt ez számukra. Míg Jisungnak ez teljesen hétköznapi volt csupán annak nemörült, hogy ezúttal rajta és az ő bénaságán nevet barátja ilyen nagyon.
— Huh. — törölte le Minho a röhögése miatt kicsordult könnyeit. — Szhoval. Ahzt akarod mondani, hogy van a egy csaj akivel egy gimibe jártatok és barátok is voltatok, meg te szerelmes is voltál bele, de a suli után megszakadt a kapcsolat. Viszont ugye közelebb költöztél és már egy ideje szoktad látni a buszon és újból előjöttek az érzéseid iránta, aztán az egyik este mikor jöttél haza megláttad tiszta vizesem a buszmegállóban sírva. Te megvigasztaltad aztán konkrétan otthagytad, ahelyett, hogy megemlítetted volna neki, hogy ki vagy és ezzel újraélesztetted volna a barátságotokat ami iránt már jóideje sóvárogsz. És az első dolog amit most csinálsz az az, hogy odabújsz a melléhez. — kezdett el újból nevetni. Han csak bosszúsan figyelte az idősebbet és azon gondolkodott, hogy miért kell ilyen nyersen fogalmaznia.
— Nagyából.
— Hát barátom. Sok szerencsét. — mondta majd odafordult a jelenlevő két diákjához és közölte, hogy vége a szünetnek.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
yn alig tudta kiverni a fejéből a fiút. És habár rendesen égett az arca a buszon történtek miatt. A fülébe égett a hangja. Megmert volna esküdni, hogy ugyanaz volt mint azé aki megvigasztalta és mint akivel előző nap volt szerencséje "találkozni". De a legkülönösebb az volt, hogy még egy személy hangjára hasonlított nagyon. Az egyik gimis barátjáéra. De amint felmerült az ötlet azonnal el is vetette, ugyanis a szóban - vagy inkább gondolatban - forgó fiú már jó pár évvel ezelőtt elköltözött arról a környékről.
Épp a jelentését nyomtatta ki kávét iszogatva mikor meghallotta a zsebéből kiszűrődő csöngőhangját. Ismertlenszám volt.
— Halló? — szólt bele, a kész papírokat kivéve a nyomtatóból.
— Jó napot. Bocsánat, hogy ilyenkor zavarom, de a húga, ha jól tudom, tánctanára vagyok és történt egy kis baleset ami miatt kiment a bokája. Megnézte az itteni orvos és semmi baja, de haza kéne vinni mert kicsit nehézkesen közlekedik. H/n azt mondta, hogy magát hívjam. Eltudna jönni érte? — ez nem volt kérdéses. Yn már mikor megtudta, hogy történt valami szeretett húgával már indult is.
Szerencséje volt mert épp elért egy oda tartó buszt így még taxit sem kellett fognia. Mikor megérkezett gyors léptekkel haladt a megadott terem felé ahova nagy hévvel nyitott be.
— H/n! Nem tudnál magadra jobban vigyázni? — sietett oda, majd ülte le testvére mellé. Tekintetét végig vezette a termen. Egy pillanatra megakadt a szeme a falnak támaszkodva ülő fiún aki szintén őt nézte és már a szája is elnyílt, hogy rákérdezzen vajon tényleg ő e az a srác akivel reggel megesett az a bizonyos kínos szituáció, de végül inkább ránézett a mellettük állóra aki minden bizonnyal a tanár lehetett. — Köszönöm, hogy szólt. Most elviszem. — jelentette ki és már fel is segítette testvérét állásba.
Zsebéből előhalászta a telefonját és beütötte a kívánt telefonszámot. Két csöngést követően már fel is vették. Yn bemondta a címet majd letette.
— Kit hívtál? — érdeklődött a fiatalabb lány.
— Taxit. Sérülten nem engedem, hogy buszra ülj.
— És mi lett a kocsiddal? — értetlenkedett. Yn sóhajtva rázta meg a fejét.
— Már két éve eladtam, hogy kitudjam fizetni anyáék adósságát. — időközben beültek a sárga kocsiba majd yn bemondta a címet. — Ha nem gond ma nálam alszol. Holnap úgyis szombat. — mosolygott rá húgára aki viszonozta a gesztust.
Mikor beértek a tömbházba és yn elindult a lépcső felé sántikáló húgát támasztva megtorpant. Oldalra nézett ahol a lift bejárata volt. Tanakodott egy ideig majd elindult felé.
— Most lifttel megyünk. — nézett testvérére aki értetlen fejjel nézett rá. — Én mindig a lépcsőn megyek. Nem bírom a liftezést. — mondta majd betámogatta az olyan hat embernyi területre. Megnyomta a hármas gombot majd gyomrára szorította a kezét, ezzel próbálva elérni, hogy ne legyen rosszul.
Sajnos a gyomra így is folyamatosan hátra szaltókat csinált. Yn és h/n odatámogatták egymást az ajtóhoz majd yn előkereste a kulcsát és beinvitálta testvérét.
— Nagyon szívesen maradnék veled, de nekem még vissza kell mennem dolgozni. — mondta sajnálkozva majd odadobta a lánynak a lakáskulcsot és becsukta maga után az ajtót. Lesietett a lépcsőn majd majd sietősen szállt fel a buszra.
Épp leszállni készült mikor a kapkodása miatt belement az egyik utasba és kiejtette a kezéből a telefont ami bekapcsolva koppant a földön.
— Elnézést. — hajolt meg majd lehajolt a készülékért mikor valaki szintén azt tette. Felnézett a vele szemben lévő fiúra majd kiegyenesedett.
— Nem gondoltam volna, hogy még mindig ez a háttérképed. — nevetett Jisung a yn-nel közös képüket nézve.
— Jisung? — kérdezett rá a lány teljesen elképedve mire az említett nevetve emelte tarkójához kezét.
— Igen. — mondta zavartan. — Sajnálom, hogy szó nélkül elköltöztem, de nem tudtam mit mondani. Gondolom látni sem akarsz, de újból a környéken lakom szóval- — nem tudta befejezni mert yn szorosan magáhozölelte.
— Ne mondj ilyeneket. — távolodott el a fiútól aki ekkor már nem tudta kontrolálni magát és a lány ajkaira hajolt.
Tudom, hogy nem lett valami romantikus vagy Han központú, de így jött az ihlet. Remélem azért tetszett.
Igazából nagyrészt arra akartam ezt a részt, hogy lássátok milyen az íróstílusom mert az sokat számít.
Köszi ha elolvastad. :)