Már három nap telt el és a legjobb ötletem még mindig az volt, hogy Aaron ki akar használni valami galád és brutális módon.
Kiley megtörni látszik. Legalábbis annyiban, hogy beismerje, ő tudja az okát, miért akar minden áron életben tartani az ellenséges fiú.
Negyedik nap, semmi...
Ma amint felkeltem, leültem rajzolni, hátha az majd megihlet.
Kileytól tippeket kértem mit rajzoljak.
Azt javasolta embert... Talán ezzel is segíteni szeretne? Elkezdek rajzolni. Az elején még görcsösen fogom a tollat... Nem megy. Az ötödik papír galacsint hajítom félre. Kiley mindet össze szedi... Nem tudja mivel töltse el az időt, mellettem akar maradni.
Kis idő múlva a toll irányít. Viszi a kezemet, húzza az íveket, szorgosan serceg. Akaratlanul is rajzol. Mikor kész lesz, feleszmélek mit is készítettem.
Ez egy pár. Szorosan ölelik egymást. Mintha attól tartanának, bármelyik pillanatban elveszíthetik egymást.
Ez az egész azért fura, mert ki nem állhatom a kicsit is romantikus dolgokat. A papíron levő ábráról azonban lerí, hogy szerelemről van szó.
Kileyra nézek aki vissza folytott levegővel figyel.
Kezdek sejteni valamit. Mindjárt azt mondja, hogy tetszek Aaronnek. Látszik a barna hajú lányon, hogy majd kipukkad.
-Mondd már! Látom rajtad, hogy rég szeretnél viccelődni rajtam! - mondom, mire a lány arcáról eltűnik a feszült figyelem és izgalom.
-Viccelődni? - kérdez vissza.
-Igen. Jó lenne, ha segítenél, nem csak ezt a hülye tréfát fejtegetnéd.
-Nem értem. Miről kéne viccelnem?
-Hogy Aaron szeret engem! - mosolygok megadóan, ahogy a lány játssza a hülyét.
-Ez az! Végre rájöttél!
-Mi van? - komorodok el.
-Rájöttél.
-Komolyan azt akarod mondani, hogy szerinted ez a megoldás? - horkantok.
-Próbáld meg kiegészíteni a dolgot. Aaron azért próbál életben tartani, bármin is múljék, azért sírta el magát a kínzásod után és azért mondta, hogy késő, mert szeret téged. Ezért aludt melletted miközben gyógyultál, ezért figyelt a kiképzésen is. Minden lépése miattad történik.
Szemöldököm össze ér, úgy ráncolom.
És lassan rájövök, hogy Kileynak igaza van.
Ekkor hirtelen borzalmas érzés tör rám.
Levetem magam a székről a kukához és annyit hányok, mint soha ez előtt.
-Aaron szeret engem - mondom ki hangosan, mikor befejezem a rókázást, de ettől a mondattól megint kell.
-Te jó ég! Azért ez nem annyira rossz... Mármint lehetne rosszabb is - mondja barátnőm nyugtatás képpen.
Szó nélkül elrohanok, kiöblítem a számat, majd megirányozom a parancsnoki szobát.
Berontanék, de eszembe jut, hogy a kulcs a szobámban maradt.
Dörömbölök.
-Hatos Vezető vagyok! Nyissátok ki!
Kérésem teljesül.
Berongyolok az éppen még csak résnyire nyitott ajtón.
-Arthur! Nincs szükségem több időre.
Felmentelek a fővezetői szolgálat alól.
Ismét, stabilan felveszem a pozíciót.
Kérlek maradj, mint alvezér. 4002, leléphetsz. Később elmondom az új beosztásodat. Most pihenj.
A fiú bólint és kilép a helyiségből.
-Üzennem kell a Védekezőknek.
-Mi történt? - látszik, hogy Arthur össze van zavarodva.
-Olyan nem, ami érintené a csapatot.
Ne aggódj.
-Sajnos még mindig nem sikerült beüzemelni az online teret a levelezésre. Valami zavarja a jelet. Valószínűleg R.O.Y szórakozik - mondja a srác.
A kamerába nézek szúrós tekintettel. Tudom, hogy R.O.Y azon keresztül szúr ki velem. Hirtelen borzasztó düh önti el testemet. Forró méregként zsibbad végig ereimen.
-Szervezek egy hírvivő csapatot - mondom össze szorított fogakkal.
Fogok egy A/5-ös méretű papír fecnit és vadul firkálom a betűket. Ahogy a toll gyorsan szántja a papírt, még hangos sercegése is tovább idegesít. Üzenetem rövid, ez áll benne:
Beszélnünk kell!
A hírvivők ezúttal 2 fős "osztag" lesz. Gyorsan kiválasztom a hozzám legközelebb eső katonákat és az egyik kezébe nyomom az összehajtott - gyűrt - papír darabot közben az instrukciókat darálva.
*
Másnap mi is levelet kaptunk. Hadat üzentek. A következő összecsapás húsz kilométerre lesz, öt nap múlva.
Öt nap? Mire kell nekik annyi idő? Több mint fél hete nem történt semmi... Talán Aaron késlelteti a történéseket.
Rákövetkező nap kaptunk hírt a hírvivőinktől. A feladatot sikeresen teljesítették és vissza felé tartanak.
Csoda, hogy ez az infó eljutott idáig, a hívás minősége még mindig szörnyű, nyilván ezt a jelet is úgy roncsolják kívülről, ahogy lehet.
A kieső időt javarészt, a távollétem alatt kimaradt adatok pótlásával és frissítésével, illetve az edző teremben töltöttem. Kileyt Alzi gondjaira bíztam. Így egész gyorsan eltelt a nap. Innentől már csak néhány órával több, mint 24 van hátra a hírvivőink érkezéséig, ha minden rendben megy. Türelmetlen vagyok... A várakozás nem az én műfajom.
*
Hajnalban keltem, nem tudtam aludni. Ma este biztosan meghozzák a választ. Addig egész nap föl alá járkáltam, bolyongtam a szürke épületben. Hatkor ébresztőt fújtam és bejelentettem a hadüzenetet. Reggel kiadtam a kisebb szakasz vezetőknek, hogy kezdjék meg a tréninget a harcra.
Kettő körül hatalmas robaj zavarta föl a térséget. Bombáznak. A bázisunk felé haladnak. Nagyon közel vannak. Hihetetlenül közel.
Az irányítóba rohanok.
Mindenkit megnyugtatok és levezényelek a föld alatti bunkerbe. Hatalmas a káosz.
-Azt mondtam kettes sorokban! Alakítsatok kettes sorokat! Mindenkinek sokkal könnyebb lesz, ha rendezetlen és fegyelemmel tudunk menedébe vo- a mikrofon hangját elnyomja az első az épület előtt becsapódó bomba. Nem értem, hogy a viharba nem jelezték a radarok a közelgő támadást...
Mikor a csapat zöme levonult, mi is elindultunk. 95 arrébb lök egy leeső plafon darab elől. Ekkor eszembe jut.
-Kiley! - kiáltok. Vajon lement már? És mi van, ha más maradt itt? Körbe kell néznem.
-Megyek egy kört - mondom 95-nek. -Senkit nem akarok hátra hagyni, még véletlenül sem - a fiú bólint.
-Megyek veled.
-Ne, te menj a többiekkel biztonságba!
Szörnyű, dobhártya döngető zaj... Rémült sikolyok minden újabb becsapódáskor. Futok a poros szakadozó épületben. Érzem, ahogy fogy az idő. Egy kisebb leszakadt mennyezet darab alatt meglátok két lábat. Szerencsére a lány van olyan jól, hogy egyedül el tudjon menni a menedékig, miután segítek kiszabadítani.
Futok, a fülem cseng, mögöttem berobban a folyosó. Nem hallok semmit, térdre esek. A törmelékek között mászom tovább. Zúgás. Mintha kezdenék hallani valamit a sípolás mellett.
-Willow! - mintha valaki kiáltaná nevem. Homályosan látok, a por olyan sűrűn száll, mint a makacs köd. Közelebb ér. Kiley! Kiley az! Felsegít.
Haragszom, amiért nem ment le a többiekkel, de most nem ez a legfontosabb.
-Menjünk tovább! - valószínűleg üvöltök, bár nem hallom.
Találunk mégegy gyereket. Az egyik emeletes vaságy alá szorult és valószínűleg eltörte a jobb kezét és az egyik lábát is. Egyszerre emeljük róla a nehéz tárgyat. Két oldalról támogatjuk a bunkerbe.
Orvosi kezekbe adjuk és lezárom a bunker ajtót.
Vissza fordulok és majdnem elsírom magam. Én is borzasztóan félek. Csak egy gyerek vagyok. Úgy, ahogyan itt mindenki. Végig nézek a hatalmas csarnok szerű kriptafényes épületben. Látom a rengeteg, rengeteg rémült, elgyötört arcot. A fájdalmat. Arra gondolok, mit csinálnék éppen, ha nem rabolnak el. Minden bizonnyal a családommal néznénk egy vicces filmet, vagy beszélgetnénk... Vagy a barátaimmal chatelnék. Ehhez képest egy nagy pincében várom a halált sorstársaimmal. A legjobban viszont a tehetetlenség zavar. Hogy nem tudok segíteni nekik. Nem tudok olyat, amitől egy kicsivel is jobb lenne a helyzet... Elkeseredettségemben hirtelen eszembe jut Kiley.
-Hogy képzelted, hogy nem mentél le akkor, amikor mondtam?! - fordulok barátnőmhöz. - A mindenkibe te is bele tartozol! Mi van, ha nem nézem át a helyet és öt-tíz perccel előbb zárok, mert azt hiszem mindenki leért?!
N
em halljuk, ha kiabálsz, nem halljuk, ha dörömbölsz!
-Sajnálom! De te is veszélyben voltál, nem csak én.
-Tudom és megértelek, de mások is. Most mennem kell. De ilyen soha többé ne forduljon elő. A parancs mindenkire vonatkozik - otthagyom Kileyt.
Belépek a védett irányító szobába. 95 már vár.
-Nagyon... - Arthur nem találja a szavakat - önzetlen és szép volt tőled.
-Ez teszi a vezetőt. Nem? - Ő bólint. -Nos. Most pedig, ki kéne találnunk, miért nem jelzett a radar.
-Egyszerű technikai hibának tűnik... - mondja gondolkodóba esve.
-Egy ilyen gépnél? Nagyon erősen kétlem. Oh... Nekem van egy hipotézisem - mondom, mert valami hirtelen tudatomba villan. -Ez nem a másik oldal műve. R.O.Y megunta és felpörgette a dolgokat. Biztosan azt akarta elérni, hogy azt higgyük, a Védekező oldal megszegte a küldött hadüzenetet.
-A rohadt életbe! Tényleg! R.O.Y, hogy dögölne meg! - kiabál a srác össze szorított fogakkal.
-Ez tetszik neked mi?! - nézek a kamerába. Fél másodperc alatt gyorsulok százra. Kezemben szorongatom pisztolyomat. - Tetszik, te rohadék?! SZOCIOPATA ÁLLAT!! - hangom megbicsaklik, dühöm könnyeket idéz elő, fegyveremmel hadonászok. -Remélem is! Mert a folytatásának nem fogsz örülni!! - felemelem a pisztolyt.
-Willow! - szól Arthur, ignorálom.
BUMM!
Kilőttem a kamerát.
Baromi jó érzés volt. Bár a tudat, hogy még ezernyi maradt ismét kissé felbosszant.
Megfordultam, Arthur döbbenten állt mögöttem. Le volt fagyva.
Motyog valamit, de nem értem.
-Tessék?
-Meg fognak ölni - ismétli.
Most hogy mondja, emlékszem is. Van egy szabály a kamerákra vonatkozóan.
-Hát jöjjenek - vonok vállat és elemelem kezeimet is. Mosolygok.
Arthur bejentette a többieknek, mi a helyzet. Azt is elmomdta, hogy kilőttem a kamerát. Mikor kiléptem az ajtón, mindenki ott volt. Kileyt arcát könnyek takarták, de így is látszott milyen dühös és szomorú.
Azt mondták, hogy megvédnek. Nem engedik, hogy elvigyenek. Végül sikerült meggyőznöm őket, hogy így a "jó".
Elköszöntem mindenkitől és kineveztem Arthurt, hogy betöltse a helyemet. A Kileytól való búcsúzkodás nem volt egyszerű. Együtt ültünk, amíg értem nem jöttek.
Egy órán belül abba maradtak a bombázások, majd erre rá egy bő órával megérkeztek az öltönyösök. Nyilván be tudtak jönni a bunkerbe, bár őszintén nem tudom, hogy, mert elviekben az ajtó kívülről nem nyitható.
-Hát eljöttetek! - pattanok föl és feléjük sétálok kitárt karral. - Ugye nem gond, ha tegezlek titeket? - gúnyolódok affektálva.
Kettejük előtt fél méterre állok közepén és mosolygok.