Rabok fogságában

Viharos éjszaka

Érdekes... Ha az ember az életéért fut, nem jut eszébe, hogy bármije is fájna... Nem lesz rosszul olyan könnyen. Sokkal tovább nem érzi meg, hogy szúrna a mellkasa és nem kap levegőt. Hogy az izmai úgy sajognak, ha még egy lépést tesz, összeroskad... Mert egyszerűen nem fontos, ott, abban a pillanatban.
Talán ezért mondják, hogy tesi órán gondolj valamire ami kerget... Persze akkor nem tudod olyan komolyan venni.
Ez viszont más volt. Egészen más. Soha nem gondoltam volna, hogy megtörténhet velem ilyen... és mégis.

Lábam pocsolyából pocsolyába toccsant. Az eső zuhogott. Teljesen elázott ruhám hátráltatott, csak nehezéknek volt jó, de nem törődtem vele. Arra nem volt idő. Futnom kellett. Úgy és annyit, mint még soha. Bármerre fordultam az ismeretlen sötét utcákon, nem menekültem. A nyomomban voltak. Az utca lámpák gyenge, pislákoló fénye nem volt előnyömre, a fekete limuzin fényszórói ugyanis igen erősek voltak... Nehéz lett volna szem elől téveszteniük. Nem tudtam és nem is érdekelt merre, csak szaladtam, ahogy bírtam, ekkor azonban a lábam patkának ütközött, és elestem. Erősen felhorzsoltam arcom jobb oldalán a járomcsontom környékét és a bal csuklóm rettenetesen fájt, azt hiszem eltörtem. Tudtam, hogy elvesztettem azt a kis előnyömet is, amim volt. Szédülök. Mindjárt elkapnak! Nem. Az nem lehet. Nem látok rendesen...

-Gyerünk! Állj föl!-motyogtam félelemtől remegő hangon. A kocsi néhány lépésre megállt mögöttem. Hallottam, ahogy valaki kiszáll és becsapja az ajtót. Erőt vettem magamon, fittyet hányva alig működő tüdőmre. Újra rohanni kezdtem, a legközelebbi sikátor felé. Inkább botorkáltam. Szerencsémre nem zsákutca volt, a kocsi pedig túl széles, hogy utánam jöhessen. Megnyugvásom azonban nem tarthatott sokáig, tudtam, hogy megkerülik a tömböt és előnyt szereznek. Vissza fordultam és arra kezdtem futni, ahonnan előbb jöttem. Olyan mértékben sajgott mindenem, hogy nem soká már túl haladtam a fájdalom. Nem éreztem semmit. Elhaladtam a sarok mellett, ahol bele botlottam a patkába. Egyre jobban szédültem, nem csak a futástól. Még látszott egy kis vér az út szélén. Igazából csak annak rózsaszínes árnyalata. Ha nem mosta még el az eső, akkor nagyon durván beverhettem... Ekkor éreztem meg, lüktető arcomat. Hasogatott, olyannyira, hogy meg kellett állnom. Lerogytam az aszfaltra, melyen patakokban folyt a víz, a csatornák nem tudták elvezeti. Csak most vettem észre, ázott pulóveremen égtelenkedő nagy vörös foltot. Megérintettem a sebet, hatalmasra dagadt. Úgy lüktetett, mintha az lett volna maga, szaporán verő szívem. Egész testem össze-össze rándul. Úgy zilálok, hogy szó szerint mindjárt megfulladok.

-Áh! Basszus!-nyögtem fel fájdalmamban. Ekkor meghallottam az autó motor zúgását. Hátra nézek, a vakító reflektorok felém közelednek.

Utolsó erőmet összeszedve feltápászkodtam és futottam... Volna, de a harmadik lépésnél izmaim felmondták a szolgálatot. Nem tudom, hogyan voltam képes egyáltalán talpra állni, még erre a néhány másodpercre is. Lábaim használhatatlan rongyként hulltak a földre. Katona kúszásban próbáltam menekülni a végsőkig... De tudtam, már nincs értelme. A túlélés ősi ösztöne hajtott... Láttam, ahogy a limuzin egyre közelebb ér, majd megáll. Egy öltönyös férfi száll ki belőle és felém sétál. Durván megragadja pólóm nyakának hátsó részét és úgy húz az autó felé. Vége. Már nincs hova menekülni...
-Várjon...! Mit akar? - fuldokoltam. Ennyit bírtam kinyögni. A pasas nem válaszolt, hátra kötötte kezeimet és úgy ahogy voltam behajított a hátsó ülésre, ő vissza ült a kormányhoz, az anyósülésen várakozó férfi mellé. Felszisszentem, valószínűleg törött, de legalább zúzott csuklóm szoros, kényelmetlen kötésben. Nem tudtam megtámaszkodni, ahogy az ülésre dobott, arcomra estem. Nem bírtam magamba folytani üvöltésemet.

Ordításom minden hangot elnyomott. Végül már nem hallottam semmit. Mintha... megsiketültem volna... Könnyeim égették felszakadt arcomat. Láttam, hogy a két férfi össze súgott, de sajnos nem értettem mit mondanak. Mintha valamiről tárgyaltak volna. Próbáltam közelebb húzódni, hogy szájról olvassam a beszélgetést. Az anyósülésen ülő férfi hirtelen elhallgatott.

Dühös arckifejezéséből és tágra nyitott szájából tudtam épp leüvölt, mire én hátra húzódtam az ülésen. Annyit tudtam kivenni, hogy a fogjoknak... köze...meg valami főnök... Talán valami olyat mondott, hogy a fogjoknak nincs köze a főnök ügyeihez. Mindenesetre jobbnak láttam minél messzebb húzódni tőlünk. Ha megüt, azt az arcom már nem vészeli át, így inkább csöndben maradtam. Ők pedig folytatták tárgyalásukat. Vagy miüket. Kiugorhattam volna, de minek is? Abban a pillanatban, ahogy földet érek már raknak is vissza az ülésre... Soha nem éreztem magam ennyire fáradtnak és nem hittem, hogy létezik ilyen állapot.

Életemben először elájultam. Körülbelül tíz perccel az előtt nyertem vissza eszméletemet (úgy ahogy), mikor a motorzúgás abba maradt. Kinéztem az ablakon: egy ház mellett álltunk. Azonnal pánikba estem. Tudtam, hogy részem lesz még abban a bánásmódban, amit eddig kaptam, de nem készültem fel rá. A sofőr kiszállt, és újra megragadott kapucnimnál fogva. Bevonszolt egy magas, három emeletes, rogyadozó házba. Szép lehetett egykor, tipikus belvárosi ház volt, díszes ornamentikákkal és ablakokkal. Azonban most úgy nézett ki mint egy nyomornegyedi villa. Külsőleg olyan hatást keltett, mintha megégett volna egy pusztító tűzben. A falak fekete-szürkére színeződtek, ablakai betörtek, és sötét égés foltok látszottak rajtuk. A vakolat rengeteg helyen repedezett, itt ott letöredeztek a téglák, íves díszítmények. Gyorsan körbe néztem, ez a ház volt az egyetlen ilyen a környéken. A többi teljesen rendben volt tartva, a legkevésbé sem volt vészjósló. Sőt, belvárosi házakhoz képest otthonosnak, hívogatónak tűntek. Persze az én perspektívámból nézve biztos drámaiabbnak tűnt az egész... Az öltönyös férfi rángatott a földön, én pedig próbáltam talpra állni, de lábaim folyton összecsuklottak. Nyakamnál próbáltam enyhíteni a ruha szorításán. Így egyszer arra használtam kezeimet, hogy följebb nyomjam magam (kevés sikerrel). Egyszer pedig azon ügyködtem, hogy kitapogattam pulóverem cipzárját. Mikor ez sikerült, megfogtam és leengedtem kezeimet. Jött vele a cipzár is. Alkaromra estem, nyakamat tapogattam és ziláltam. A pasas erre még erőszakosabban rántott fel pólóm nyakát fogva. Hallom, ahogy a cérna az anyagban kicsit megenged, elpattan. Ellenkezésre nyitom a számat, de megnyikkanni sem vagyok képes.

Felfelé vonszol a ház rozoga, nyikorgó lépcsőin. Látszik rajta, hogy bármelyik pillanatban beszakadhat. Próbáltam a kezemmel segíteni magamat, de nem ért sokat, így is folytogatott a pólóm, nem tudtam lábra állni, akárhogy is akartam. Hirtelen valami hideget éreztem a fejem búbján. Felnézek, egy esőcsepp hullik arcomra.
-Nem meglepő - gondolom - beázott a mennyezet... Biztos nem csak ezen az egy helyen a házban. A sofőr pasas a második emeleten megáll, úgy tűnt mintha egy pillanatra elgondolkozott volna valamin. Ez alatt a három másodperc alatt, még tettem egy gyenge próbálkozást a szabadulás érdekében, és rángatózni kezdtem, hátha véletlenül kicsúszok a kezéből. Illetve csak akartam rángatózni, de egy izmomat sem bírtam mozdítani. Borzasztó furcsa érzés volt... Az öltönyös fickó szemrebbenés nélkül belökött a középen lévő ajtón és bezárta. Ahogy elnéztem kevés próbálkozással ki tudnám rúgni, elég korhadt volt és vizes... De semmi erőm nem maradt. Lehet, hogy ez is a tervük része volt. Kifuttatják az áldozatot, majd végkimerültségében bezárják, ahova akarják. Nem számít, úgysem tud megszökni. Sarkamon ültem a szoba közepén. A régi fapadló nyirkos volt, a falak penészesek. Velem szemben nagy, törött ablak. A rongyosra szakadt, égett függönyt fagyos szél fújja. Megborzongok és pozíciót változtatok. Tüdőm sípolva töltődik levegővel, de aztán ki kell fújni és minden ilyen alkalommal úgy érzem, most fulladok meg végleg. Vízben tocsogó ruhám nem tartott melegen. Sőt...
Az eső csillapodni látszott, ennek ellenére villámlott és dörgött. A szoba bal sarkában koszos tócsa állt, a plafonról víz csöpögött. A saroktól pár centivel arrébb egy 1800-as évek beli álló inga óra tornyosult. Bár rettenetesen tropa állapotban volt, csodával határos módon működött. Talán ez volt az egyetlen, még használható tárgy ebben a házban... Jobbra, tőlem nem messze egy törött mahagóni hokedli árválkodott. Be akartam húzódni az ajtóval párhuzamos sarokba, a lehető legmesszebb a vizes résztől és a fagyos széltől, de már nem tudtam mozdulni. Csoda, hogy eddig kibírtam. Rettenetesen vacogtam, arcom jobban fájt, mint eddig. Csuklóm eltörpült mellette. Féltem, fáztam, ziláltam... Csak vártam, hogy vége legyen. Az ég hatalmasat dörrent, a villám egy pillanatra bevilágította a helyiséget. A szoba eldőlt, fejem a padlón koppant.
Ismét elájultam.