𝑪𝒉𝒂𝒓𝒍𝒆𝒔 𝑳𝒆𝒄𝒍𝒆𝒓𝒄
Reggel a legjobb érzés volt, hogy a karjaimban érezhettem a spanyol lányt. Beszívtam az orchidea illatú parfümjét, amire elöntött a melegség. Elmosolyodtam.
Paisleevel vidámparkba mentünk. A ferrarim helyett most a Land Roverembe pattantam.
A lány teljesen el volt nyűgözve. Önfeledten nevetgélt, játszott a vidámparkba - amivel szerzett magának egy kis pingvin plüsst. - Levakarhatatlan volt a mosoly az arcáról, ahogy az enyémről is.
Biztos voltam abban, hogy el kell mondanom neki, hogy pilóta vagyok. Nem szabadott volna neki hazudnom eddig sem. De féltem. Féltem mi lesz akkor, ha ezt elmondom neki. Nem akartam elhesegetni azt a boldogságot amit éreztem. Legkésőbb szerdán el kell indulnom Ausztriába, a következő versenyhétvégére. Tehát lazán van négy napom az egészre. Zseniális.
– Pas! Mondanom kell valamit! –állítottam meg a lányt, aki épp a hullámvasútat nézte.
– Igen? –fordult felém egy mosollyal, majd elengedte az eddig összefonódott kezeinket. Nem mertem neki elmondani. Nem tudtam, nem csúszott ki a számon.
– Boldog vagyok, hogy így látlak –közöltem vele. Nem ezt akartam mondani, de féltem. Nem akartam, hogy elvesszen ez a pillanat kettőnk között.
– Hogy?
– Ilyen boldogan –vontam vállat, amire felnevetett és újból megragadta a kezem, majd összekulcsolta a mancsaink. Pár perc múlva, egy fényképezőgép fényét láttam meg pár méterre tőlünk. Paparazzik voltak, és minket fotóztak. – Figyelj, nem megyünk haza? Nézhetnénk filmet –húztam magam elé a lányt, így az én arcom nem látták mert háttal álltam, az övét meg eltakartam én.
– Nekem mindegy. De mennyi az idő? –kérdezte, amire azonnal a karórámra pillantottam.
– Tíz múlt –válaszoltam neki. Már sötét volt, szinte az egész délutánt itt töltöttük és úgy látszik többet is.
– Akkor inkább hazamegyek már –ásított egyet. – Holnap úgyis találkozunk.
– Holnap lesz a családi ebédünk –fordultam meg vele, majd egyenes a kocsim felé vettük az irányt.
– Ha arra utalsz, hogy én is menjek a válaszom nem.
– Biztos? Pedig anya szerintem kicsattana az örömtől –pillantottam felé.
– Túl friss még ez. Meg gyors. Megszeretném ismerni őket, de nem most. – Elváltunk, hogy beszállhassunk a kocsiba. Körülnéztem, ahol hála az égnek semmi paparazzi nem volt.
– Oké –értettem vele egyet miután beültünk az autóba, én pedig villámsebességgel hajtottam el.
Fél órán belül megérkeztünk az apartmanukhoz, ahol még kérdezgettem, hogy nem-e alszik nálam, de továbbra is ellenkezett.
– Holnap délután? Filmezhetnénk –ajánlottam fel.
– Oké. Szólj mikor van vége az ebédnek.
– Szólok –erősítettem meg őt, majd kinyitotta az ajtót vele együtt pedig én is ezt tettem. Megkerültem a kocsit, hogy vele szemben legyek.
– Jó éjt, Charles –mosolygott rám.
– Jó éjt –viszonoztam, majd ellépett a bejárt felé ahol megtorpant és megfordult. Próbálta leleplezni a mosolyát. Lassan felém sétált és megállt előttem. Hirtelen az ajkaimra tapadt, én pedig azonnal visszacsókóltam őt. A kezeimet a derekára helyeztem, az pedig csúszott lefelé. Levegő hiányban váltunk el, és csak bámultuk egymást levakarhatatlan mosollyal mindketten. – Ha mindennap ilyen jó éjt puszit kapnék, mindennap eljönnék ide többször is.
– Hülye vagy –nevetett fel, majd egy gyors puszit hintett az ajkaimra és beszaladt a házba.
Másnap lerobogtam a Leclerc házhoz, a szomszéd kapu előtt épp Atlas szülei tuszkoltak be bőröndöket a csomagtartóba. Miután köszöntem nekik, beléptem a házba ahol megcsapott a sült hús illatta és a nyüzsgés.
Fogalam sincs miért szervezte ezt anya, de kissé untam. Ugyanaz volt mint mindig, minden ünnepkor. Ezért nem értettem ennek mi értelme van, hisz semmilyen ünnep sincs és szülinapja sincs senkinek.
Néhány vendég akik meghívottak voltak, hamar elhúztak ezért én egyből a szobám felé vettem az irányt.
– Kisfiam! –szólt anya, majd mindhárman anya felé néztünk. Arthur, Lorenzo és én is. – Charlesra gondoltam éppen –fejtette ki, amire sóhajtva lépkedtem le a lépcsőfokokon.
– Mivan?
– Nem mivan, hanem tessék! Egyébként meg hozd le az ágyneműdet és pakolj össze már! Akkor felfordulás van ott mint egy egész szeméttelep –jelentette ki, és igaza is volt. Jól tudtam. Igazából anya nem sokszor járt a szobába, persze mindig csekkolta. Utáltam ha valaki kutat a dolgaim közt és hogyha valami nem ott van ahol kell lennie. Persze, azért bejár takarítani, de ez mind az én dolgom lenne.
– Jó. Megyek is –fordultam meg.
– Még nem. Gyere csak vissza!
– Igen?
– Mivan veled meg Charlottéval? Nem is látlak már vele, miért nem hoztad el őt most? –érdeklődött, amire kicsit elhallgattam, hogy mit mondhatnék neki. Az igazat. Az a legegyszerűbb.
– Szakítottunk –zártam le, mégha nem is így volt. Holnap mindenképp megteszem, ez nem kérdés.
– Sajnálom.
– Nincs mit sajnálni, én nem sajnálom –vontam vállat "kit érdekel" stílusban.
– Lány van a dologban? –kérdezte sejtelmesen.
– Megyek takarítani –mondtam meglepetten, de anya is tudta mit jelent.
Felérve tapsztaltam, hogy tényleg nagy felfordulás volt. Pedig ennél kicsit rendezettebbre emlékeztem.
Letöröltem a polcokat, összepakoltam az asztalomon és a polcaimon. Ez mind rendben lett volna amíg meg nem pillantottam azt a fekete noteszt. Ami nem a helyén volt. Évek óta a polc legtetején tartom, de most egyel lejebb volt. Belelapoztam, de minden a helyén volt. Hiányzott a kislány, de már felnőttem és elfogadtam, hogy ő nincs többé és nem is találkozhatok vele.
Felpattantam és megnéztem a polcon lévő képünket, ami egy fekete keretben volt. Nálunk készült. De amint ránéztem nem hittem a szememnek. Lekaptam a keretes képet és közelebbről kezdtem el vizsgálni Paislee arcát ami kisértetien hasonlított az én Paisleemre, akivel... felkaptam a telefonom és megkerestem azt a képet ami a vidámparkba készült. Néztem mindkettőre felváltva és nem hittem a szemeimnek. Mert ez a két Paislee egy és ugyanaz.
Nem tudtam felfogni. De annyira hasonlítottak! Mivan ha tényleg ő az? De ő biztos nem tudja. Vagy tudja csak nem akarta elmondani. Visszagondoltam milyen események történhettek, és leesett minden. Bent volt a szobámban a bulin és Atlasnál azt mondta, hogy "Mit a régi szép időkben".
Tehát tudja.
Lassan sikerült felfognom, hogy ennyi év után újra látom őt. De akkor legjobb barátok voltunk most meg...
Megnyitottam a telefonomon a snapchatet, és amint rányomtam volna Paislee nevére inkább elvettem az ujjam. Azt mondta, hogy szóljak ha vége az ebédnek és jön filmezni.
Nem érdekelt, hogy félig romhalmaz, félig gyakorlatilag tiszta a szobám... Lehúztam gyorsan az ágyneműt, bedobtam a szennyesbe és szinte szaladtam a lépcsőn.
– Minden kész! Vagyis majdnem –szóltam anyának, majd a lábamra tuszkoltam a cipőt.
– Hova mész? –nézett fel az újságból mosolyogva.
– Haza.
– Aha –bólogatott.
– Majd jövök még szerda reggel! Arthur és Lorenzo?
– Kint –biccentett a kert felé. Elköszöntem anyától, majd a fiúktól is és bepattanva az autómba írtam egy üzenetet Paisleenek, hogy öt perc és otthon vagyok.
Nyilván imádtam minden sport kocsim, de túl felvágósnak számítottak. Imádok száguldani velük, de ez a Land Rover volt a legvisszafogottab, és ilyenkor nem szerettem felvágósat játszani.
Hazaérve pattogtattam kukoricát és épp egy filmet kerestem amikor csöngettek. Azonnal felpattantam és anélkül, hogy megnéztem volna ki. Aztán betoppant a lány, de megtorpant az ajtóban.
– Kukorica? Ráadásul sötétben? –vigyorgott rám.
– Mit szeretnél nézni?
– Mindegy –vonta meg a vállát, majd elkezdett felém lépkedni.
– Voltál már itt, most félsz tőlem? –pattantam fel, majd felkaptam a lányt az ölembe.
– Charles! –kiáltott fel nevetve, majd a tarkómra tette a kezeit.
– Hiányoztam?
– Hááát... –húzta az agyam, amire óvatosan letettem őt a kanapéra és megcsókoltam. Ő visszacsókólt, amikor is a tarkómnál fogva magához présélt, én a hasához nyúltam amit elkezdtem csikizni. Erre felsikított, és próbálta lelökdösni magáról a mancsaim. – Charles! Ne már!
– Nekem is hiányztál, bébi –hagytam abba a csikizést, majd egy puszit hintettem az ajkaira. Az arcáról viszont meglepődöttség tükröződött.
– Bébi? –ismételte meg kikerekedett szemekkel.
– Tudtam, hogy zavarba fogsz jönni –keltem fel, majd a pultról felkaptam a pattogatott kukoricás tálat.
– Emlékszel amikor azt mondtam, hogy ha kimersz jönni a szobámból kinyírlak? Amikor filmeztünk és Nadia hazajött –említette meg azt a csodás reggelt amikor betuszkolt a szobájába. De bírtam. Jó, őt mindenhogyan bírom.
– Persze. Örök emlék marad, hogy Paislee bebörtönzött a saját szobájába.
– Nem volt vicces –ingatta meg a fejét. – Na de a lényeg, hogy ma szerintem véghez viszem.
– Hát, lehet én nyírlak ki téged magammal –húztam tovább az agyát, amire ismét zavarba jött mert megjelentek a piros pírek az arcán.
– Charles! –dobott nekem egy párnát, amit kikerültem így a földre esett.
– Mit szeretnél, édes? –ültem le mellé, majd felé nyújtottam a tálat.
– Nyugalmat. És végre már a filmet –vett ki néhány szemet.
– Én teljesen nyugodt vagyok. Ha megfelel.
– Talán megfelel –vont vállat hanyagul, én pedig egy csókot hintettem az ajkaira.
Akkor teljesen elfelejtettem arról, hogy mire jöttem rá pár órával ezelőtt. De miután eszembe jutott, ki sem ment a fejemből.