Ma délután nekiálltunk felvenni a dalokat, amiket eddig kitaláltunk. Így már kora dél óta Petiéknél vagyunk. Újabb és újabb ötletek és persze megvalósíthatatlan elképzelések is.
Felvettük az Elszabadul a pokol-t, a Fantáziát, (amiben Marics is benne lesz) a Nehogy már el hidd-et és a Belebolondulok-at is.
Rengetek ötlet és elképzelés megvalósult, ugyanakkor egyik dal sem volt teljesen kész. Mindig hozzávettünk valamit, újravettünk pár sort, vagy éppen a demóján változtattunk. Egy album és azzal sok a meló, és az elvárás, az pedig, hogy nekünk ez lesz az első az még nagyobb. Nyár közepe óta ezen dolgozunk, de úgy érzem soha nem lesz kész. Mindig, de tényleg mindig van valami plusz, egy emlék, egy érzés, amit bele akarunk rakni. És a koncertek miatt is nehéz a haladás.
Augusztus eleje van, a második vasárnapja, de mégis másképp telik az idő. Mindannyian másképp számolunk. Én a Sárival való szakítástól, Laci a Lizáétól, a fiúk a legutóbbi buliuktól, Miloék az új dal megjelenéséig. Egy csapat vagyunk, de nem minden esemény és történés köt össze bennünket. Valaki éppen a felhőkön jár, valaki pedig az óceán alján úszkál a lelkében, és fordítva. De telik az idő, mindenki mást vár és remél, de talán kár erre támaszkodni. A lelkedben zajló dolgok a zenében mutatkoznak meg, a külsőd pedig vidáman ugrál a színpadon. A kettő közel, de mégis távol van egymástól, mert ritkán vannak egyensúlyban, nagyon ritkán. De most Spacc-al mindketten az albumra hajtunk. Teperünk, sőt néha meg is szakadunk annyi mindent vállalunk el, de legalább egyszer megérik a munkánk gyümölcse.
Éppen a Belebolondulok-ot hallgattuk, a mai nap már sokadik alkalommal. De megérte, mert most már mindenki tökéletesnek találta.
Már a vége felé jártunk mikor szipogást hallottam a hátam mögül. Megfordultam és Lizát láttam az ajtóban, ahogyan sír.
- Laci, látogatód jött - hívtam fel figyelmét a húgomra.