𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣
– Akkor ma már az enyém vagy? – vonta fel szemöldökét Taemin.
– Estig – emeltem fel a mutatóujjam.
– Aish, a franc essen bele abba az emberbe – mérgelődött. – Teljesen elvesz téged tőlem! Utálom őt! – nyafogott.
– De most miénk egy egész délután – huppantam le mellé.
Ma Jungkooknak valami családi összejövetelen kell részt vennie, amitől kicsit tartottam, mivel amit eddig a családjáról és a hozzájuk fűződő viszonyáról tudtam az nem volt túl fényes, ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy a férfi milyen erős és képes helyt állni, ráadásul az utóbbi egy-két hétben egészen kiegyensúlyozottnak tűnt.
– Mindjárt megköszönöm neki, hogy egy évben egyszer láthatom a legjobb barátomat – forgatta meg a szemét.
– Ne túlozz már – böktem oldalba. – Ezen a héten már többször is megengedte, hogy találkozzunk. Ez haladás – közöltem vele, mire felhorkant.
– Igen, szerintem is teljesen normális dolog, hogy így bekorlátoz téged az az ember – forgatta meg a szemét és folytatta a müzlijét. – Mindegy, nem akarok most is vele foglalkozni – jegyezte meg két kanál között. – Mi lenne, ha szusit ennénk ebédre? – csillantak fel a szemei. – Képzeld, Japánban olyan rohadt jól csinálják a szusit, hogy olyan jót sosem ettél még az fix – áradozott.
– De hát most is eszel – állapítottam meg homlokráncolva.
– Ez a reggelim! Most keltem nemrég – vont vállat.
– Ja, jó – kuncogtam. – Egyébként mi újság Dr. Choival? – kérdeztem, ugyanis mint kiderült Taemin is ismeri az orvost, aki Jungkooknak dolgozik.
Történetesen ők ketten Taemin őrültségének révén találkoztak, ugyanis barátom azokat a részegen megrendelt nejonpapucsokat Dr. Choi magánkórházának akarta adományozni, csakhogy a biztonságiak először azt hitték őrült, viszont Dr. Choi kimentette a helyzetből. Mindazonáltal az én bolondos barátom vérig sértve érezte magát és az orvos humoros megjegyzéseinek köszönhetően eléggé megorrolt rá s többé látni sem akarta, azonban az élet újra összehozta őket általam, mivel, amikor Jungkook bezárva tartott, Taeminnel Dr. Choi telefonján tartottam a kapcsolatot, és természetesen a legjobb barátom előszeretettel hívogatta ezt a telefonszámot, s az orvost addig nem hagyta békén amíg az bele nem ment egy személyes találkozóba, ahol rendes kihallgatás várt volna rá, csakhogy amikor Taemin meglátta őt rá kellett jönnie, hogy Dr. Choi valójában ugyanaz a személy, akit ő a legkevésbé sem akart látni újfent.
Ezek után a barátom még természetesen kifaggatta az orvost, de többször nem állt szándékában találkozni vele, viszont Dr. Choi mostanra rendszeres vendége lett a kávézónak, ahol Taemin dolgozott. Ez persze nem tetszett a fekete hajúnak, de nem tudott ellene mit tenni.
– Ne is emlegesd – sóhajtott fel frusztráltan. – Örülök, hogy ma nem dolgozom – felelte. – Olyan kibaszott idegesítő – jegyezte meg evés közben. – Azt mondja, a kávézó pont útba esik neki reggelente és közel van a kórházhoz, ami történetesen igaz, de van a közelben három másik kávézó is. Tuti csak azért kezdett el ide járni, hogy idegesítsen – panaszkodott.
– Lehet csak jobban ízlik neki az a kávé, amit te készítesz – böktem oldalba, mire csak megforgatta a szemét.
– Na, ne légy már ilyen ellenséges! Dr. Choi nagyon kedves és segítőkész – mondtam, de természetesen ez nem hatotta meg a barátomat.
– Sosem fogom kedvelni, meg amúgy is annak az idegbetegnek dolgozik – közölte, én pedig karon csaptam. – Ja, bocs ő a szerelmed – húzta el a száját.
Taemin nyíltan helytelenítette azt, hogy érzelmeket tápláljak Jungkook iránt, ugyanakkor részben megértette a helyzetem és ahogy tudott támogatni akart, amiért igazán hálával tartoztam neki.
Ha az érzésekről van szó, azok legtöbbször zabolázatlanok s néha lehetetlen nekik parancsolni.
Miután Taemin befejezte a reggelijét – ebédidőben – elmentünk egy közeli szusi bárba, hogy ebédeljünk. Nem is értettem, hogy a barátom, hogy képes ennyit enni, amikor nemrég ette meg a müzlijét, de látszólag minden gond nélkül tolt be egy tisztességes adag szusit, amit én csak somolyogva figyeltem és közben igyekeztem megbirkózni a saját adagommal.
Evés után beugrottunk egy szupermarketbe mivel meg kellett vennem néhány dolgot a bátyámnak, amit ma viszünk neki. Nagyon örültem, hogy láthatom Chanyeolt mivel utoljára karácsonykor találkoztam vele és már nagyon hiányzott.
– A testvéred mostanában nagyon rákapott a csokira, ha így folytatja el fog hízni – sóhajtotta Taemin miközben berakta a csomagtartóba a szatyrot.
– Hagyd már szegényt – löktem meg a vállát és beszálltam a kocsiba ahová barátom is követett majd elindultunk a fogház felé.
– Nyugi, már csak három hónap – törte meg a pár perce fennálló csendet Taemin s megpaskotta a combomat.
Néha komolyan azt éreztem, hogy olvas a gondolataimban...
– Tudom, de minél közelebbinek tűnik Chan szabadulása, annál nehezebb a várakozás – vallottam meg.
– Ez már csak így szokott lenni – állapította meg Taemin, miközben az útra szegezte tekintetét. – De hidd el, nemsokára vége lesz ennek – mondta biztatóan.
– Remélem – motyogtam miközben a kezeimet babráltam s fejemet elfordítva kifelé bámultam az ablakon.
Őszintén alig vártam már, hogy végre tavaszodjon... s elteljenek a hónapok, de egyfajta félelem is megfészkelte magát bennem, ami nem máshoz, mint Jeon Jeonggukhoz volt köthető. Ugyanis, ha letelik az idő talán a közöttünk lévő 'kapcsolatnak' is vége lesz, sőt talán ez biztos is.
Mégis hogyan tarthatna ez tovább? Miért elégedne meg velem?
Megszakad érte a szívem, de talán így lesz a legjobb... mert így kell lennie.
– Gyere, Minie – állította le a motort Taemin, mire realizáltam, hogy már meg is érkeztünk.
Miután végre beléptünk a beszélő helységébe meg is pillantottam Chanyeolt, aki mosolyogva fogadott minket.
Úgy megöleltem volna, csakhogy az az átkozott üvegfal megakadályozott ebben...
– Chan, jól vagy? – néztem rá aggódva, ugyanis karikás szemei nem voltak túl szép látvány.
– Én jól, csak előjött a migrénem és az este nem tudtam aludni – sóhajtotta.
– És nem szóltál róla a börtönorvosnak? – kérdeztem. – Biztos adna rá valamit, nem? – néztem felváltva rá és Taeminre.
– Nem szükséges – rázta meg a fejét Chan, mire készültem volna megdorgálni, de leintett. – Chim – nézett rám jelentőségteljesen. – Ne reagáld túl! – mondta, én pedig csak beletörődve elhúztam a szám.
– Egyébként vettünk neked csokit – kacsintott Taemin a bátyámra, mire az bólintott.
– Kösz – mondta. – De Jiminnek sem ártana valami édesség, le van fogyva – jegyezte meg, mire csak megforgattam a szemeimet.
– Oh, ez semmi, ahhoz ahogy pár héttel ezelőtt kinézett. Ahhoz képest már javult is, esküszöm még egy kis szín is visszaszökött az arcába – újságolta neki barátom.
– Ez igaz, amikor legutóbb láttam elég rossz bőrben volt – adott neki igazat Chan.
– Akadjatok már le a súlyomról – szóltam durcásan.
– Bocs, Minie, de ezek tények – borzolta össze a hajam Taemin, mire elcsaptam a kezét.
Ezek után még nagyjából tizenöt percig beszélgettünk a bátyámmal, de aztán búcsút kellett vennünk tőle.
S ezt gyűlöltem a legjobban az ilyen alkalmakkor; az elválást. Utáltam, hogy ott kellett hagynom őt.
Nehéz szívvel léptem át a börtön kapuját, de vigasztalt a tudat, hogy nemsokára Chan is átlépi ezt a kaput és végre szabad lesz. Egyszer ennek is vége lesz...
A délutánunk fennmaradt részében Taeminnel a – nemrég közösen elkezdett – sorozatunkat folytattuk, így hamar el is repült az idő s máris azon kaptam magam, hogy indulnom kell.
– De Chim, még csak nyolc óra – háborodott fel legjobb barátom.
– Igen, és bármikor ideérhet. Azt mondta, hogy fél kilencre itt lesz – közöltem vele.
– De addig még van egy fél óra – kötötte az ebet a karóhoz. – Ráérsz később is átmenni!
– Most mentem! Szia! – dobtam neki egy puszit, miután leakasztottam a kabátom a fogasról.
– Haragszom! – szólt utánam, mire visszapillantottam az ajtóból.
– Én is szeretlek! – mosolyogtam rá majd kiléptem az ajtón és a lakásomba mentem, hogy ott várjam Jungkookot.
Kissé ideges voltam, így csináltam magamnak egy zöldteát és az ablak előtt ülve figyeltem az utca esti fényeit, amitől némiképp lenyugodtam s kicsit el is álmosodtam, de ekkor csengettek az ajtón, én pedig azon nyomban talpra ugrottam és a teámat a konyhaasztalra letéve siettem is ajtót nyitni. Tudtam, hogy csakis ő lehet az.
Hevesen dobogó szívvel tártam ki az ajtót, viszont a lélegzetem egy pillanatra elakadt amikor megpillantottam őt.
Komor volt és rideg, szigorú tekintetét rám vezette, viszont ahogy szemeimbe nézett, megváltoztak a vonásai s ekkor – magam sem tudom miért – hirtelen a nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem.
Mért volt bennem egy egyfajta késztetés, hogy ezt kell tennem...
Izmai megfeszültek, és én csak remélni tudtam, hogy nem taszít el magától.
S nem tette...
Pár pillanattal később tenyerei hátamra csúsztak, majd nyakamba temette arcát.
Nem is sejtette, hogy mennyit is jelentett nekem az ő ölelése.
– Csak téged akarlak – mormolta s nyakamba csókolt, amitől megborzongtam, ujjaimat pedig fekete tincsei közé vezettem. – Szükségem van rád – emelte fel a fejét és sötét szemeivel az enyémekbe nézett.
– Itt vagyok – suttogtam alig hallhatóan a lépcsőház csendjébe mire a férfi mohón ajkaimra tapadt.
Kellemes bizsergés futott végig rajtam, egy lépést hátráltam, magammal húzva a fekete hajút, viszont mielőtt még beértünk volna a lakásba elszakadt tőlem.
– Hozzám megyünk – jelentette ki határozottan, mire pár másodperc elteltével bólintottam, majd a cipőm és a kabátom magamra kapva kulcsra zártam a lakás ajtaját, hogy Jungkookkal menjek.
Érte bármit megtettem volna. S meg akartam fejteni sötét szemeinek, ki nem mondott titkait. Tudni akartam mindent, ami róla szól és ismerni az érzéseit.
Vagy egyszerűen csak ölelni, mintha az megoldást jelenthetne minden problémára...
________
Heyho~
Végre befutottam ezzel a résszel is. Sajnálom, hogy a tervezettnél több időbe került mire végül hoztam.
A következőt igyekszem majd a jövőhét vége felé összehozni, mert sűrű hetem lesz, de próbálok nem csúszni ezúttal.
Remélem, jól telik eddig a nyaratok<33
A véleményeteket szívesen várom kommentben<3