Hazudnék, ha azt mondanám, jól vagyok. Hogyan lennék jól, ha mindennap elkerülhetetlen, hogy lássam és az, hogy ne nézzek a szemébe? A menedzsere vagyok, nem hagyhatom ott, mivel az komoly következményekkel járna. Akármennyire is fáj, itt kell legyek vele.
De mégis az egész új kapcsolatunk... Az, hogy csak szakmai dolgokról beszélünk, és kettőnkről nem, és ezt a többiekkel szemben is elvárjuk. Az, hogy amikor összefutunk és kínos néma csend van, csak a zenei kérdésekkel törhetjük meg. Az, hogyha bárhol egy helyen kell lennünk minél távolabb, ülünk a másiktól, és próbáljuk kizárni. Próbáljuk, de nem lehet. Hogy lehetne, ha esténként csak a másikon kattog az agyunk, amikor álmainkban együtt vagyunk, és reggel mikor felébredünk csalódottan vesszük tudomásul, hogy ez a keserű valóság, és nincs köztünk semmi? De még mindig jobb így, mert legalább minden percben emlékeztetőt kapunk az élettől, hogy talán van még remény. Talán.