A kém hírvivők elindultak. Az épület nagyon mássá vált Kiley nélkül. Minden szürke, melyet eddig észre sem vettem, ám most nagyon zavart. A falak, folyosók, termek szűkösek. Csak most kezdtem befogadni a környezetet. Nyomasztó... kicsi és sötét. Mély levegőt veszek.
Minden rendben.
Készenlétbe helyezek egy menekítő csapatot és az első nagy egységet, a kudarc és a támadás esetére. Várok. Várok és várok. Nincs jelentés. Ujjammal idegesen az irányító terem műszerfalán dobolok.
Semmi hír a csapatomról. Bele fogok őrülni, ha itt kell ülnöm tétlenül, míg az egyetlen ember akiben igazán bízom, halálos veszélyben van. Hülyeség is így utalnom rá, a francba... Nagyon megszerettem Kileyt. Gyakorlatilag ennyi minden után ő lett a legjobb barátnőm. Csakhogy így még rosszabb a helyzet. Már a szeretteim is közel veszélyben vannak. Bűntudat szorongatja gyomromat. Ha ügyesebb vagyok, talán sikerül Kileynak megszökni. Sőt, ha nem vagyok vele, talán még egyszerűbb dolga lett volna, hisz nem kell rám várnia, segítenie nekem. De ebbe bele sem kellene kezdenem. A "mi lett volna, ha", soha nem végződik jól.
Mély levegőt veszek és kinyújtózkodok. A pillanat töredéknyi részében, mikor a tüdőmbe áramlik a levegő és teljesen kitölti, egy kicsivel jobb lesz. Majd kipréselődik és ugyanolyan szar minden, mint az előtt. Hogyan segíthetnék? Őrjít meg a kérdés. Mit tehetnék, ami innen segítségnek számít?
Nem bírom.
Felpattanok és a szobánkba megyek. Az emeletes ágyon húzóckodom, amely eddig soha nem ment. Most azonban az erő berobban karjaimba és folyamatosan emelkedek és süllyedek. Egyszer látom az ágy tetejét és egyszer nem.
Lassan lazulnak gondolataim, de nem eresztenek le. Fejemben folyamatosan lüktetnek, cikáznak az ötletek, melyek közül egyik sem elég jó.
Kis idő elteltével már nem észlelem, hogy még mindig feszes tempóban húzom magam fel-le. Egy mondatra tudtam fókuszálni, mely elmosta a háttérbe minden esetleges másik lehetőséget, ami talán tényleg segíthet.
Utánuk kell mennem. Utánuk kell mennem. Utánuk kell mennem. Utánuk kell mennem. Utánuk kell mennem...
Fejem, ahol eddig mindig biztonságban voltam, most valahogy nem fogadott be. Most a teljes káosz mindent elborít benne, így lakhatatlanná vált. Utolsó idegszálmammal, mellyel még a valósághoz kötődöm, azon igyekszem, mivel terelhetném el a figyelmemet, de hiper gyorsan. Két kezem akár egy satu, fogom az őrület búráját.
Néhány perc... Érzem, hogy el fogok ájulni. Mi ez az idegesítő, magas, hangos és meg nem szűnő, folyamatos hang?!
Én vagyok? Én vagyok. Üvöltök. Kezdem elveszíteni a kapcsolatot a valós dolgokkal... Valahogy minden távolibb és homályosabb...
Nagyon félek. Félek. Félek!
Le kell állítanom magam. Nem megy. Nem megy. Nem megy.
A családomért. Kileyért.
Sikerülnie kell. Sikerülni fog.
Csak annyi kell-
Sötétség.
*
-Vezér 6-os! Kelj föl! Kelj föl! - hallok egy ismerős hangot. - Hozzatok vizet!
Hirtelen hideget érzek arcomon. Kellemetlen érzés. Összeráncolom homlokomat. - Még! - hallom a hangot újra és ismét érzem a fagyos lökés bőrömön. Mi ez?!!
Idegesen nyitogatom szemeimet.
-6-os jól vagy? Mi történt?
-Ezt akartam kérdezni - mondom, kikerülve a válasz adást, mely 73-nak látszólag nincs ínyére, de azért válaszol. Közben próbálja letörölgetni rólam a vizet.
-A kémektől jött jelentés.
Felpattantam és lefejeltem szegény fiút. Tarkóm fölött és homlokán csorgott a vér. Elnézést kértem és futni kezdtem az irányítóba. Hallottam ahogy kiáltoznak utánam, de nem törődtem vele. Nyakamon valami meleg csiklandós érzés fut végig.
A kémek haza felé tartanak, de akna mezőbe ütköztek. Mindenki sértetlen, a küldetés e pontig sikeresnek bizonyult. Digitális képet is küldtek a területről. Nyilvánvalóan túl nagy kerülő volna... Hatástalanítás. A csapatban senkit nem láttam tűzszerész szakon... Fenébe! Kopognak az ajtón.
-Gyere! - kiáltok ki. 73 lép be, kötést szorongatva a fején.
Ez megmagyarázza, a nagy vörös foltokat az irányítópult felületén és a szédülést is. Két orvosi beosztású katona rongyol be a fiú mögött. A fejemet próbálják kötözgetni, de nem hagyom, míg nem segítek a kém alakulatnak. Végül kiegyezünk gyorsan egy ideiglenes szorítókötésben.
A műveletben nem tud mindenki részt venni, mert kevés az eszköz, de minden utasításomat pontosan és tökéletesen követik. Hatszor leizzadtam, mire a fele kész lett. Egy rossz szó egy apró mozdulat, és mindenki atomjaira robban.
A tizedik-huszadik bomba hatástalanításakor már csak azért mantráztam a lépéseket, hogy magamat bíztassam. Ezt a típust már mindenki jól megtanulta kezelni.
Ami az elhelyezésüket illeti, szinte egyértelműen látszik, hogy nem a másik fél műve.
A "Góré" fel akarja fokozni a konfliktust a két fél között. Csak nem tudom, ki veszi ezt be.
Az utolsó három bombán dolgoznak, mindjárt vége.
Hatalmas robajt hallok, a füles hangszórói őrülten rezegnek. A képernyő először pixeleire hullik, majd elsötétül.
Ijedtemben Felpattanok a székből és felkiáltok.
-NE! - 73 mellém siet.
-Mi történt? Felrobbant? - ledöbbent arccal lassan a fiúra nézek. Szemeim könnyesek az ijedtségtől. A székre rogyok.
-6-os Vezér a Kém csapatnak. Mi történt? Mindenki egyben van? - néma csend. - 6-os a Kémeknek! Éltek? Mi történik? - drámai csönd... Csak a gépek zúgnak. Újra próbálkozom. Sikertelenül...
-Krkcsz- krcksz - egy halk hangot hallunk. Mint mikor nincs jel és érthetetlen amit mondanak. A remény feltámad bennem.
Újra a csapatot szólongatom.
-Krkszit- I-i-tt Ki-krc-ey. Krczskzr- Kiley. Min-krc-ki...
Kiley az! Egy boma kicsivel messzebb véletlenül kimaradt és felrobban. Azt mondja mindenki életben van! De van aki megsérült.
Már nincsenek olyan messze.
-Küldjünk elétek mentő csapatot? - a válasz igen. Ez nem jelent jót.
Mivel már felkészítettem egy orvos osztagot, hamar el tudtam indítani a kimentést.
Kár, hogy elég kevesen tudnak vezetni... Azt hiszem be kéne iktatni néhány vezetés/ kressz órát délutánonként. Autóval mégis csak egyszerűbb az egész.
A csapat 1-2 órán belül vissza érkezik. 1000, 95 és Kiley is megsérült. 1000 lábán átmenet és bele állt valami hatalmas törmelék... Szegény srác majdem elvérzett. Arthur vállában is volt egy éles tárgy. Szerencsére Kiley bordái csak megzúzódtak. A többiek viszont teljesen egészségesek.
Nem győzöm dicsérni és köszönetet mondani nekik. Ekkor az orvos csapat engem is beültet a sérültek sorába.
Nem értem mit kell így felfújni nem lehet olyan vészes... Hátra nyúlok. Majd' felordítok, a fájdalom csak most tudatosul. Fejbőröm felszakadt és majdnem annyira feldagadt mint a még mindig nem telejesen gyógyult arccsontom.
-Te hogy vagy? - nézek 73ra.
-Kicsit lüktet - rántja meg vállát. Bár a kötésen át is látszik, hogy legalább olyan súlyos, mint az enyém.
Arthur egy levelet nyom a kezembe.
Az ellenfél tudomásul vette az üzenetemet, holnap megkezdik a támadást.
Rendkívüli gyűlést hívok össze és bejelentem a fejleményeket.