𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣
Nem esett a hó, csak szimplán hideg volt, én pedig így még kevésbé voltam képes átérezni az ünnep hangulatát, de ezt már mondhatni elfogadtam. Tudtam, hogy már egy karácsony sem lesz ugyanaz anyáék nélkül.
Ilyenkor mindig jobban fájt a hiányuk.
Az egyik kedvenc karácsonyi filmem ment a tévében, így a kanapén kuporogva néztem meg ezredszerre is, hiába tudtam már kívülről az egészet a legapróbb részletekig. Ez is egy amolyan megunhatatlan darab volt.
Az ebéd már majdnem kész volt, csak arra vártam, hogy a sütemény is megsüljön. Mivel ma én főztem Yeongmi helyett, reméltem, hogy Jungkook elégedett lesz az ételekkel, hiszen azért közel sem voltam olyan profi, mint a szakácsnő.
Máskülönben némileg furcsálltam, hogy Jungkook karácsony napján is dolgozik, de úgy véltem, hogy talán ők nem ünneplik ezt az ünnepet.
Beszélni akartam a férfival, ha hazaér, mivel karácsony révén szerettem volna meglátogatni a bátyám, de fogalmam sem volt, hogy vajon megengedi-e. Valamelyest frusztrált a dolog, hogy több hete, szinte ki sem tehettem a lábam a házból.
Úgy éreztem a fekete hajú megenyhült irányomban, így bizakodtam, viszont vele kapcsolatban soha semmi sem volt biztos, így a sötétben tapogatóztam, örökké.
– Jimin? – szólalt meg mögülem váratlanul egy kellemesen mély hang, mire megugrottam és ijedten kaptam tekintetem Jungkookra, aki felém közeledett s ahogy egyre közelebb ért értetlenül kezdte ráncolni a szemöldökét, mire én is hasonlóan reagáltam le tettét. – Mi történt? – kérdezte s egy könnycseppet simított le arcomról, bennem pedig ekkor realizálódott a tény, hogy sírtam és nekem egészen eddig fel ez sem tűnt.
– Ja, hogy ez – mosolyodtam el kínosan és gyorsan megtöröltem könnyáztatta az arcomat. – Mindig ez történik, ha ezt a filmet nézem – sóhajtottam. – Olyan megható.
– És ezen mit kell sírni? – hitetlenkedett. – Már azt hittem, hogy valakik bántott – közölte velem és a mini bárszekrényhez lépett, hogy egy kristálypohárba whiskeyt öntsön magának.
Miután felém fordult engem méregetve kortyolt bele az italába, amibe beleremegtem és deja vú-m lett, hiszen aznap is pont ugyanezt játszotta el velem, amikor legelőször jártam a házában, viszont lényeges különbség húzódott a két alkalom között. Akkor a félelemtől remegtem, most viszont az iránta érzett erős vonzalom volt az, ami ezt kiváltotta belőlem.
Ahogy a sötét szemei csakis engem láttak, teljesen elvesztem...
A férfi éppen mondani készült valamit, amikor a konyhában megszólalt a sütő időzített órája, –ami azt jelentette, hogy a desszert is készen van –, így rohantam is, hogy kivegyem azt.
A végeredmény nem is lett rossz, bár Yeongmi biztos jobban csinálta volna, na meg szebben, mert az én sütijeim nem voltak olyan esztétikai tökéletességek, bár Chan is mindig azt mondta, hogy csak ehető legyen, a többi nem számít, azt viszont nem tudtam, hogy Jungkook mit gondol erről.
– Te meg mit csinálsz? – lépett be a helységbe a fekete hajú homlokráncolva miközben én a süteményeket pakoltam egy tálalótálcára.
– Mivel Yeongmi elment gondoltam, majd én főzök helyette – feleltem. – Nem akartam, hogy ma is étteremből rendelj, elvégre szenteste van – magyaráztam.
– Még mindig nem értem – vont vállat. – Ez az este sem különbözik a többitől – jelentette ki.
– Talán te nem ünnepled a karácsonyt? – kérdeztem rá és közben előszedtem az evőeszközöket.
– Én nem. Semmi értelme – felelte és a pultnak támaszkodva nézte, ahogy sertepertélek a konyhájában.
Ez az egész jelenet olyan irreális volt, hogyha valaki két hónappal ezelőtt azt mondja, én Jungkook konyhájában fogok főzőcskézni kinevetem. Viszont most mégis itt voltunk és azt hiszem abban a pillanatban nem is akartam volna máshol lenni. A különleges vibrálás pedig örökké jelen volt, ami őt és engem összekötött.
– Megértem, hogyha nem ünnepled, de én nem mondanám, hogy semmi értelme – fogalmaztam meg az én meglátásom. – A karácsony a szeretet ünnepe és ez szerintem szép dolog – pillantottam fel rá, de szemeiben csak a közöny volt kiolvasható.
– Még mindig nem látom értelmét – vont vállat és karjait összefonta a mellkasa előtt.
– Nos, karácsonykor mindenki együtt van és igazából ez a lényeg – taglaltam tovább, bár tudtam, hogyha ő ezt így véli, valószínűleg én sosem fogom meggyőzni az ellenkezőjéről. – Én nagyon szerettem a karácsonyt, anyuval mindig finomakat főztünk és olyan meghitt volt minden – mosolyodtam el szomorúan.
– Azt mondtad szeretted, akkor most már nem szereted? – kérdezte a férfi engem fürkészve, mire egy pillanatra megálltam minden cselekedetemben.
– Nem is tudom, inkább csak szomorú vagyok, hogy többé már nem lesz olyan karácsonyom, mint a szüleimmel – sóhajtottam.
Ezek után csend telepedett ránk, én pedig megterítettem az ebédlőben, míg Jungkook elment átöltözni. Nekem még mindig furcsa volt őt öltöny helyett farmerben és egy egyszerű fehér pólóban látni, de határozottan jól állt neki ez is.
– Lehet fel kéne vennem téged a személyzetbe – mondta Jungkook miközben helyet foglalt az asztalfőn.
– Meglehet, ha már úgyis itt vagyok állandóan – feleltem halkan s félve pillantottam a férfira, mert ezt lehet nem kellett volna kimondanom, de szerencsémre nem vette rossz néven így hozzá is láttunk az ebédhez.
– Jungkook – szólítottam meg félve, mire rám emelte tekintetét és várta, hogy folytassam, így – bár félve, de megtettem. – Nos, szeretnék kérni valamit, ha lehet. Persze, megértem, ha nem engeded, de számomra fontos lenne... – magyarázkodtam.
– És mi lenne az? – szakított félbe, így rászántam magam, hogy kimondjam, ha már belekezdtem.
– Karácsony alkalmából szeretném meglátogatni a bátyámat – mondtam ki egy szuszra, mint amikor letépünk egy ragtapaszt.
– Majd meglátjuk – felelte higgadtan a férfi, ami meglepett, de persze rendkívül örültem neki.
– Köszönöm – mosolyodtam el, mire bólintott és visszatért az evéshez.
Ezek után viszonylag csendesen folytattuk az ebédet egészen az utolsó fogásig.
– Már megbocsájts, de ez micsoda? – vonta fel szemöldökét a fekete hajú, amikor feltálaltam a desszertet.
– Öm, hát tudom nem valami esztétikus, de ez egy sütemény. Az íze amúgy nem rossz – vigyorodtam el kínosan. – Ez a bátyám kedvence – jegyeztem meg.
– Én nem eszek ilyeneket – mondta Jungkook, mire lebiggyesztettem alsó ajkam.
– Meg sem kóstolod? – próbálkoztam. – Ennyire rosszul fest?
– Semmi édeset nem szokásom enni – közölte velem. – De te egyél csak – mondta.
– Akkor én sem, nem akarok meghízni – motyogtam.
– Azt hiszem, ezt már megbeszéltük – nézett rám szúrós szemmel.
– De egyébként tényleg tele vagyok – feleltem. – Megyek, elpakolok – álltam fel az asztaltól és összeszedtem a tányérokat majd a konyhában beraktam azokat is a mosogatógépbe.
Amíg én rendet raktam az ebéd után Jungkook furcsa módon végig a közelemben ólálkodott.
– Tényleg beindítod a fantáziám, jól néznél ki pincér szettben vagy ilyesmi – szólalt meg váratlanul, mire alsó ajkamba haraptam és megráztam a fejem, amit szerencsére nem látott mert háttal voltam neki.
Hihetetlen, hogy egyszerűen ez a köztünk lévő vonzalom képtelen volt kialudni és úgy éreztem sosem lennék képes megunni mindezt.
– Jungkook – fordultam felé, de arra nem is számítottam, hogy mikor ezt megteszem egyenesen a mellkasának ütközök.
– Jimin – ejtette ki lágyan a nevem és két tenyere közé fogta az arcomat, míg homlokát homlokomnak döntötte. – Nem értem hogyan csinálod, de annyira megnyugtatsz – mormolta halkan, minek hatására ezernyi érzelem söpört rajtam keresztül.
Magam sem tudom, hogy miért, de karjaim nyaka köré fontam és lábujjhegyre emelkedve öleltem magamhoz, mert akkor úgy éreztem mindennél jobban szükségem van erre és szükségem van rá...
Váratlan cselekedetem miatt a fekete hajú egy pár pillanat erejéig megfeszült, de aztán tétován mégis derekam köré fonta karjait, amin pedig nekem kellett meglepődnöm. Nyakába bújva, mélyen magamba szívtam illatát. Szemembe könnyek gyűltek, de alsó ajkamba harapva igyekeztem elfojtani azokat.
A karjaiban úgy éreztem igenis lehetek gyönge, hogy darabokra törhetek, mert vele leszek egész s ő az, akivel én igazán én lehetek.
Mert minden lehetett volna, ami csak lenni akart, ő akkor is az egyetlen maradt volna, aki képes elérni, hogy szüntelen vágyjak rá.
Percek múltán eresztett csak el, majd szótlanul kisétált a helységből, ezzel engem magamra hagyva mindenféle kusza gondolattal, de a leghangosabb mégis az volt bennem; „nem akarom, hogy elillanjon az ő ölelésének édes melege."
***
A nap további részében nem is láttam Jungkookot, aki valószínűleg a dolgozójában tartózkodott, én pedig unalmamban filmeket néztem a szobámban és mivel bealudtam közben, csak este kilenc körül keltem fel. Ezek után már nyilván képtelen voltam még többet aludni így lementem, a konyhába, hogy igyak egy kis vizet, viszont amikor leértem a lépcsőn figyelmes lettem a szalonból kiszűrődő fényre, ami miatt szinte biztos voltam benne, hogy Jungkook idelent van.
Először nem akartam törődni ezzel, de aztán mégis tétován az ajtóhoz léptem és óvatosan bepillantottam a helységbe, hátha csak égve maradt a villany, de tévedtem, ugyanis a férfi egy félig üres pohárral a kezében ült a fotelben és látszólag a semmibe révedt, így észre sem vett engem.
Éppen készültem lelépni, amikor váratlanul utánam szólt a fekete hajú, én pedig ijedtemben összerezzentem.
– Jimin, ha már itt vagy, nyugodtan ide is jöhetnél – mondta rám sem nézve, mire ajkamba haraptam és tétován léptem át a szalon küszöbét.
– Én csak azt hittem, égve maradt a villany, nem akartalak zavarni – szabadkoztam, amint a férfi mellé értem.
– Ülj le ide – mutatott a lábai elé, a földre, mire értetlenül pillantottam rá. – Látni akarlak – felelte s én térdre ereszkedtem előtte, úgy ahogyan ő akarta.
Szemei csillogása, kipirult arca; mind arról árulkodott, hogy már jócskán benne van pár pohár alkohol s valahogy így is annyira vonzó volt.
– Elég szép vagy – állapította meg, majd egy újabb korty csusszant le a torkán. – Te vagy az egyik legjobb dolog, amit elértem az életben – simított az arcomra s érintése nyomán az én bőröm is kipirult. – Senki sem hitt bennem, de mára mindenki láthatja, hogy ki vagyok én – mondta és újra teleöntötte a poharát.
– Ezt, hogy érted? – kérdeztem rá óvatosan, mire homlokát ráncolva rám pillantott.
– Valójában mindenki lenézett, mindenki irányítani akart. A szüleim tökéletes fiút akartak maguknak, az emberek pedig egyszerűen csak azt hitték elnyomhatnak és legyőzhetnek, de ez nem így van és mára ezt mindenki láthatja – felelte.
– De biztos volt, aki hitt benned – mondtam lágyan, de ő csak mosolyogva megrázta a fejét.
– Tudod miért utálom a karácsonyt? – tette fel a költői kérdést, mire kíváncsian néztem fel rá. – A szüleim mindig puccos összejöveteleket tartottak ilyenkor és mindennek tökéletesnek kellett lennie – kezdett bele mérhetetlen keserűséggel és gúnnyal a hangjában. – Mindennek tökéletesnek kellett lennie, de én nem voltam az, így mindig bezártak a szobámba és azt hazudták, hogy nem vagyok jól vagy esetleg valami táborban vagyok. Kibaszottul idegesítő volt – mondta dühösen. – Féltek, hogy majd mindent elrontok. Azt mondták beteg vagyok és képtelen vagyok kontrollálni magam. Tizenöt voltam, mikor megelégeltem az orvosokat és azt, hogy elmebetegnek néznek. Tönkretettem a szüleim puccos karácsonyát. Üvöltöztem és tönkretettem a szépen kidíszített szalont. Akkor hagytam is, hogy igazuk legyen, nem érdekelt. Csak az számított, hogy lássam a szüleim arcára fagyni a műmosolyukat – rázta meg a fejét és az italába kortyolt, én pedig elnyílt ajkakkal néztem fel rá és akkor értettem meg igazából, hogy ez a férfi valójában mennyire erős...
Hogy mennyi erő kellett ahhoz, hogy mindenen felülemelkedve azzá váljon, aki.
– Örökké gyűlölni fogom ezt az ünnepet és az összes többit is – mormolta s mikor tekintete megtalálta az enyém nem volt szükség szavakra.
Csak némán el akartam mondani, hogy mellette akarok lenni, hogy azt kívánom bárcsak az lehetnék, aki begyógyítja a sebeit, mintha azok sosem lettek volna. Vele akartam lenni, érte és reményért, hogy talán lehetek számára gyógyír s ő az én megmentőm. Csak szerettem volna, ha ezek a kicsinyes álmok, nem tévképzetek...
– Nem kell gyűlölnöd – mondtam ki halkan, magam sem tudom miért. – Csak a szeretetre gondolj, amiről valójában szól és felejts el minden mást – néztem végig szemeibe, de ő csak keserűen elkuncogta magát.
– Szeretet? Tényleg? – nézett rám hitetlenül. – Baromság. Ez is egy olyan dolog, amivel csak megvezetik az embert. Ebben a világban ilyen nem létezik. Soha nem is volt. Ne higgy ilyen gyerekes dolgokban – mondta helytelenítően, mire nekem kellett megütköznöm szavain.
– Te tényleg így gondolod? – kérdeztem.
– Igen – felelte határozottan. – Minden, ami a szeretettel kapcsolatos egy kitaláción alapuló hülyeség, amivel az emberek hitegetik magukat és egymást – jelentette ki.
– Megértem, hogy ezt gondolod, de hidd el, hogy igenis létezik a szeretet, ami bármit képes felülírni – mondtam őszintén.
– Édes, hogy ennyire naiv vagy – felelte mosolyogva.
– Ha valóban nem létezne a szeretet, nem létezhetne a fájdalom és a boldogság sem. Semmi sem lenne és értelme sem lenne semminek, de a szeretet okot ad élni – fogalmaztam meg az én véleményem és hitem.
– Ez olyan, mintha valami csodáról beszélnél – jegyezte meg. – És mi lesz, ha tévedsz? Mi van, ha egy nap felkelsz és azt mondod, nekem volt igazam; mert a szeretet nem létezik? – vonta fel szemöldökét és előrébb dőlt, hogy minél közelebbről nézhessen szemeimbe.
– Én, azt hiszem végtelenül szomorú lennék – feleltem. – És mi van, ha te tévedsz? – tettem fel számára is a kérdést.
– Ha mindaz, amit itt összehordtál igaz lenne, talán már rég beleszerettem volna a szépségedbe – felelte egyszerűen és tekintete nem eresztette el az enyémet. – De mint tudjuk, sosem tévedek – jelentette ki magabiztosan.
Ekkor eszembe jutottak Dr. Choi szavai, amelyeket akkor nem is akartam felfogni, viszont az igazságuk éppen körülöttem lebegett a kimondott valóság által: „Ő sosem fog tudni úgy szeretni téged, ahogy megérdemelnéd."
________
Sziasztok, drágáim!
Végre visszatértem! Ezentúl gyakrabban hozok majd részeket, bár lehetnek kimaradások mivel még hátra van a szóbelim, illetve a suli sem könnyíti meg az életemet.
Remélem, tetszett a rész, ha már ennyit vártatok a folytatásra.
Mi a véleményetek róla?
Az instán nyugodtan kövessetek infókért, oda általában mindig kiírom, hogy mikor lesz új rész meg ilyenek.
A következő résznél találkozunk! <3