▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
t á r s a s m a g á n y
"I'm so lonely, broken angel
I'm so lonely, listen to my heart
One n' only, broken angel
Come n' save me, before I fall apart"
━━━━━━ ☾ ˖࣪ ♡ ˚❅ ָ࣪ ━━━━━━
öt évvel ezelőtt
Tristan David Savrinn
2017 márciusát írtuk. A kies erdőn huzatosan süvítő szél langyos szellővé csitult, mely kellemesen simogatta a túrázók bőrét. Életerőtől duzzadó rügyek pattantak a száraz ágakon, a fűszálak közt fátyolos szirmát csomagolta ki a hóvirág. Még a búskomor hangulatot előidéző szürke felhők is messze úsztak az ég tengerén, hogy útra bocsássák a Nap ifjú sugarait. Ezennel a tél teljes pompájában vonult le a színpadról, hogy meddő táncba hívja a tavaszt.
― Hová mész? ― meg sem lepődtem, amikor a sötét szobában apám hangja zendült, mielőtt a lámpa fénnyel borította volna be a szobát.
― Futni ― hazudtam kapucnimat a fejemre hajtva.
― Érdekes. Mostanában sokat futsz ― felhorkantva vette le olvasószemüvegét. Vékony szája sarkában forgatta szárát, mintha elgondolkodna. ― Nem mintha látszana.
Homlokában mélyülő ráncok kritikától sötétlettek. A megfigyelése helyes volt. Naponta kétszer jártam el: hajnalban korcsolyáztam, délután Mrs. Benett-nek segítettem a levesező kibővítésében. Ott ugyan fizikai munkát végeztem, hiszen rekeszeket pakoltam, bútorokat szereltem össze, ám ahhoz közel sem elegendőt, mint amennyi kalóriát két óra futás alatt elégettem volna. A sors fintora, hogy eddig nem vett tudomást rólam, de most, hogy éppen az étkezde megnyitójára tartottam, fehér inggel és csokornyakkendővel a szürke pulóver alatt, feltartott.
― Sajnálom ― megvontam a vállamat.
Parker és Preston buliztak, anyám meg a virágokat locsolta, mint akárhányszor, amikor apám el akart beszélgetni valamelyikünkkel. Csodálkozom, hogy még nem rohadtak ki a növények a sok víztől.
A csend tehát bénította a légkört. Némán néztük egymást, amíg meg nem elégeltem.
― Most már mehetek?
― Több tisztelettel térj vissza! ― felemelt hangja tisztán csengett fülemben, amint kiléptem az ajtón. Nagyot sóhajtottam, akár egy ártatlanul elítélt rab a szabadulásakor. Talán az is voltam.
A Nap lemenő sugarai ragyogva világították meg a napraforgómező árnyékában ülő Gemmát.
― Ha még két percet várok, keményebbre fagyok, mint Jack a Titanic-ban ― két kezét dideregve dörzsölte össze.
― Tessék, vedd fel a pulcsim ― nyújtottam felé a textíliát, miután kibújtam belőle. Ajkai elnyíltak, amikor megpillantotta elegáns öltözékemet.
― Hűha... Sosem néztél még ki ilyen jól.
― Te beszélsz?! Olyan bájos vagy, mint egy nyár csókjával érlelt málna.
― Ne bókolj, mert a végén még elpirulok ― magához húzott oldalasan átkarolva derekamat. ― Gyere, Ausztrália, nyűgözzük le a népet!
Sokan nem hisznek életutunk eleve elrendeltségében, mert azt gondolják, szabad akaratuk felülírja a nálunk felsőbbet is. Nevezhetjük Istennek, Végzetnek, Mindenhatónak, minden esetben egy olyan megmagyarázhatatlan, ember által soha nem birtokolható erővel felruházott hatalom, amely ujjaira fűzve a marionettek madzagjait, irányítja életünk szálait. Ezek a fonalak gyakran egymásba gabalyodnak, elvégre Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ezt nevezzük szerencsés véletlennek, hiába tudjuk, hogy minden ilyen kapcsolódásnak valami oka, célja van a jövőnkre nézve. Pontosan ilyen sorsszerűség volt a mi találkozásunk is.
― Na végre, csak megjöttetek ― Gwendolyn remegő tenyérrel arcomat közrefogva fogadott a bisztró hátsó bejáratánál. ― Egész Los Angeles itt van, én meg még séfkabátban aprítom a zöldségeket, ahelyett, hogy köszönteném a vendégeimet.
― Nyugodj meg, Gwen, minden rendben lesz. Öltözz át, addig én lefoglalom őket ― kezemet az övére helyezve, a szemkontaktust megtartva igyekeztem bizalmat sugározni, hogy lecsillapodjon.
― Köszönöm, Tristan drágám, nem tudom mi lenne velem nélküled.
A hátsó lépcsőt használva osont fel, hogy az emeleti mosdóban munkaruháját alkalomhoz illő szettre cserélje.
― Ha bármi rosszul sül el, össze fog esni ― aggódva szólalt meg Gemma, miközben a konyhán át vergődtük át magunkat az étterembe.
― Gondoskodtam erről is. Kerestem egy orvost, aki azonnali sebészeti beavatkozást is tudna végezni, ha arra kerülne a sor ― magyaráztam, majd az egyik asztalra mutattam, ahol már helyet is foglalt a férfi. ― Dr. Nicolas Cameron egész este ott ül majd a sarokban a biztonság kedvéért. Én fizetem a fogyasztását.
― Engem ingyen is feltálalhatsz neki ― motyogta Gemma az orvosban gyönyörködve. Oldalba böktem, jelezve, hogy ne csorgassa ilyen feltűnően a nyálát, mert tekintetek kereszttüzében álltunk. ― A megnyitó után megadhatnád a számát.
― Majd kérd el a barátnőjétől.
― Mindig ez van. Ha egy pasi jól néz ki, akkor vagy foglalt vagy homoszexuális... Vagy egyszerre a kettő ― sóhajtott, fejét vállamnak döntve. ― Mesélj hogy néz ki a barátnő, hadd ássam el magam.
― Csak azt tudom, hogy plusz egy főnek is foglalt, aki majd később érkezik. Viszont akármilyen is, nálad biztos nem szebb.
― Tristan ― szorította meg a vállamat szeretetteljesen ―, te egy annyira tisztaszívű ember vagy, hogy klónozni kellene.
― Köszönöm. Megyek, bűvészkedek egy kicsit, amíg Gwen átöltözik.
˖࣪ 𖦹꩟˚✼⠀ོ𖧧 ָ࣪ 𖥨 ˊˎ‑
Evőeszközök tányérral zendülő muzsikáját vidám csevegések és dicséretek írták felül. Jó hangulatban fogyasztották el a vacsorájukat, Gwendolyn egy nyugodt mosollyal vonult be a konyhába, tudván, hogy minden a rend szerint alakult.
Az ajtó feletti harangok elnyomó csengéssel borultak egymásba, jelezve egy vedég jöttét. Te voltál az. Hajad szoros kontyban figyelt fejed tetején, fekete ruhád bokádig ért, de jobbodon combig felvágva láttatta hosszú lábadat. Szád széles mosolyt formált, szemeid csillogva keresték barátodat. Rám néztél, de pillantásod nem pihent meg személyemen. Hogy is tetted volna, mikor én Földként csak ámulhattam benned, a fennségesen ragyogó Holdban.
― Hol van Gemma? ― Mrs. Benett kiáltása felhangosította a megjelenésedtől elnémult környezet zaját.
― Megkeresem.
A terasszal kezdtem, folytatva a raktárral, aztán az emeleten kutattam. Ide már csak tompítva szűrődött be a lenti ricsaj. A mosdó felől furcsa hangokat hallottam, ezért lassú kocogással jártam utána.
― Édes Jézus! ― elszörnyedve takartam el tenyeremmel tágra nyílt számat. Gemma a vécé fölé hajolva hánytatta magát. Leguggoltam mellé, haját tarkójához fogva. Megláttam arcán gördülő könnyeit, melytől összeszorult a szívem. ― Mi történt?
― Hagyj magamra, kérlek.
― Egy lépést sem mozdulok innen. Nem hagylak magadra, főleg nem ilyen állapotban.
― Menj már! ― emelte fel a hangját, de az könnyei áradatától megbicsaklott.
― Nézz a szemembe, mondd, hogy jól vagy, ez csak egy kis rosszullét, és elmegyek.
Miért nem vettem észre, hogy szenved? Miért nem láttam jelét annak, hogy árt magának? Különösen, miután én is kisiklottam erre a rázós vágányra négy évvel ezelőtt.
― Miért teszed ezt magaddal?
― Mert sosem leszek elég.
― Elég mi? ― értetlenkedve vizslattam.
― Sosem leszek elég csinos, vonzó, lehengerlő, sovány. Amikor az a lány bejött, mindenki tátott szájjal követte a lépéseit. Rám maximum akkor bámulnak így, ha vécépapír ragad a cipőm talpára.
― Ezt sürgősen fejezd be. Tündérszép vagy, a sokszínűségeddel és a pozitív energiáddal folyton mosolyt csalsz az emberek arcára. Lehengerlő vagy.
― Ezt mondd a társadalomnak. A kirekesztő pokolnak, ahol nem érvényesülhetsz, ha nincsenek kapcsolataid, ahol Palvin Barbara plus size modellnek számít és ahol az élettársak nem vehetik át egymás leveleit.
― Ki bántott, Gemma? ― kérdeztem hátát simogatva.
― Az élet. Az életem, ami bár ne olyan lenne, mint amilyen. Nem ebben a testben, nem ezzel a hanggal, legfőképpen nem ebben a városban, ennyire magányosan.
― Én itt vagyok neked.
― Tudom ― bólogatott bőszen, aztán egy könnycseppet lesöpörve feltornászta magát, hogy a kád szélére úljön. ― Hallottál már a társas magányról?
― Nem.
― A legerősebb méreg, ami leteríti a függetlenség mintapéldányait is lábaikról. Egy olyan érzés, amely a csontodig hatol és apró, de annál mohóbb harapásokkal felemészt.
― Keresünk egy pszichológust, aki talál rá ellenszert. Meglátod, minden rendben lesz.
― A legrosszabb a társas magányban, hogy a legerősebb antidepresszáns is csak átmeneti vigaszt jelenthet ― felsóhajtott, két kezével haján végigsimítva.
A számomra legfontosabb személy összeomlását tehetetlenség kötelével gúsba kötött kezekkel figyelni fájdalmasabb volt, mintha én magam omlottam volna össze.
― Megmenteni Gemmát ― ez a mondat visszhangzott a fejemben megállás nélkül. Csak tudnám azt hogy kell...