𝙅𝙪𝙣𝙜𝙠𝙤𝙤𝙠
Éget, mérgez, felemészt. A tűzvész csak a pusztításhoz ért, semmi máshoz, nem hódol be, nem kegyelmez, s nem ismer normákat.
Bennem égett, s fel akarta emészteni a világot, mert újra felszabadult. Kitört az aranyozott kalitkából, ahová édes simításokkal kísérték be, s veszett vadként éledt újra, mert megsebezték.
A düh, ezúttal más volt, nem a megszokott, – a csalódottságból és féltékenységből táplálkozott; méghozzá azokból, amelyeket az okozott, aki ezen féktelen tüzet megszelídítette.
Eddigi életem során alig ismert érzések kerítettek hatalmukba, s gyűlöltem ezt, hiszen én sosem csalódtam. Az irányítás az én kezemben volt és lehetett szó bármiről minden az akaratom szerint történt. Viszont Park Jimin megváltoztatott minden szabályszerűséget, amely körülfonta az életem.
Őrült sebességgel vezettem a kietlen sötétben a villa felé, míg a szőke mellettem sírdogált némán, s hiába kérte, hogy lassítsak az hidegen hagyott, sőt csak még tovább hergelt.
Az lelkem háborgott, s az én szépségem, aki a gyógyírt jelentette számomra, egyszeriben méreggé változott, akit hiába is akartam kivetni magamból, már túl késő volt.
Képtelen voltam kontrollálni magam, újra túlnőtt rajtam az indulat, s már nem hatottak rám az ő gyönyörű szemei. Ő hazudott nekem s kijátszott engem miközben az ujjai köré csavart az átkozott gyönyörűségével.
Mikor megérkeztünk a villához egy bravúros, akciófilmbe illő megállást hajtottam végre majd egy szempillantás alatt kipattantam a járműből és a másik oldalra siettem, hogy a szőkét egy mozdulattal szállítsam ki az autóból ezt követően pedig a vállamra kapva vittem be a házba, s egyenesen az alaksor felé vettem az irányt.
Törhetetlenül haladtam lefelé a lépcsőfokokon, s szinte remegtem a dühtől. Erősen markoltam a fiú fedetlen combjait és az agyamat ellepte a vörös köd ahogy arra gondoltam, az a nyomorult alak így látta őt – hiányos ruházatban –, s kitudja mit művelt vele.
Hangosan kattant a kulcs a zárban, majd erősen vágtam be az ajtót magunk mögött. Határozott léptekkel vittem őt egészen a szoba közepén lévő ágyig és nemes egyszerűséggel lehajítottam rá.
– Most megfizetsz mindenért – közöltem vele kimérten miközben a feje fölött megkötöztem kezeit. – Garantálom, hogy soha ne feledd el a mai éjszakát – fogtam az állára és magam felé fordítottam a fejét.
– Jungkook, kérlek – nézett rám könnyes szemeivel. – Hadd magyarázzam meg – könyörgött nekem.
– Mit magyaráznál? – kérdeztem gúnyosan. – Minden világos – szorítottam nyakára a kezeim, mire ijedten rángatta meg a kezeit. – Te kavartál azzal az alakkal méghozzá úgy, hogy tudod, az enyém vagy! – emeltem fel a hangomat és egyre erősebben szorítottam kecses nyakát. – Az enyém vagy, mégis odaadtad magad egy utolsó senkinek – néztem rá szikrázó szemekkel miközben ő egyre csak sírt és levegő után kapkodott. Azt akartam, hogy szenvedjen, hogy megfizessen azért, amit velem művelt, hogy sose feledje el kihez tartozik. – Biztosíthatlak, hogy ezek után eszedbe sem jut mással összefeküdni – morogtam idegesen és eleresztettem a nyakát, majd a hatalmas szekrényhez léptem, s mindent összeszedtem amire szükségem lehet.
Az eszközöket leraktam az ágy végébe, majd elővettem az éjjeliszekrény fiókjából egy öngyújtót.
– Jungkook – szólalt meg hallkan, mire felkaptam a fejem. Utáltam, hogy olyan szépen csengett a nevem dús ajkain. – Sosem voltam mással mióta veled vagyok – mondta elcsukló hangon.
– Ezt most el kéne hinnem? – vontam fel szemöldököm, s bár nem akartam már adni szavaira, mégis egy részem úgy vélte, hogy Jimint csak én érintettem és senki más.
– Az igazat mondom és esküszöm, hogy ezentúl ez mindig így is lesz – nézett rám őszintének ható tekintettel, amelyet könnyei tettek csillogóvá.
– Az biztos, hogy így lesz – bólintottam és meggyújtottam egy gyertyát, amit az ágy mellett lévő éjjeliszekrényre helyeztem. A szőke értetlenül figyelte mozdulataim, mire sötéten elmosolyodtam. Az agyamban megannyi látomás villant fel arról, hogy miféle kínokban részesítem őt, s az idegeim szinte teljesen felmondták a szolgálatot.
Feltérdeltem az ágyra majd egy mozdulattal fordítottam hasra, s feltűrtem a rajta lévő, bő pólót, ezt követően pedig megszabadultam az alsójától is, hiszen az éjjel már nem lesz rá szüksége.
A szőkeség derekára fogva húztam fel őt térdelő pozícióba, míg mellkasát a matracba nyomtam. Végigsimítottam kerek fenekén, mire megremegett. Tudta, hogy nincs menekvés, s nincs bocsánat, tisztában volt azzal, hogy bármit is teszek vele, nem ellenkezhet az akaratommal, hiszen ez volt a szabály; a mindenek felett álló törvényünk ebben a szobában, ahol csak mi a voltunk a sajátos vágyainkkal.
– Minden tökéletes volt, de te tönkre tetted – morogtam feszülten és lemásztam az ágyról.
Kezembe egy korbácsot vettem és egy pillanatig sem vártam; azonnal lesújtottam vele. A korbács bőrből készült, fonott szálai csípősen csapódtak a szőke formás fenekének, mire egy elhaló nyögés hagyta el ajkait.
Rövidesen teljesen elvesztettem az irányítást magam felett és eszembe sem volt visszafogni magam, az összes dühöm Jiminen csattant. Elborult az agyam és csak az érdekelt, hogy minél nagyobb fájdalmat éljen át miattam.
A gyönyörű fiú arca könnyekben úszott, kerek hátsója pedig teljesen kipirosodott mire meguntam korbácsolását. Erőtlenül hullott az ágyra és heves lélegzetét igyekezett csillapítani.
Ezek után az éjjeliszekrényhez léptem és elvettem onnan a gyertyát majd leültem az ágy szélére Jiminnel szemben.
– Szeretsz játszani a tűzzel igaz? – vontam fel a szemöldököm, s világos tincseibe téptem. Mélyen tekintetébe vesztem, mintha olyan könnyen átláthatnék rajta, akár a színtelen üvegen, s én el is hittem, hogy ez így van, viszont valójában ő olyan egyedi volt, olyan más, hogy képtelenség lett volna csak úgy megfejteni. – Akkor most a bőrödön érezheted a forróságot, amelyet te okoztál. Te magad gyújtottál szikrát, pedig jól tudtad, hogy a dühöm a pokol tüzénél is rosszabb – fortyogtam, s élveztem ahogy a félelem szemeiben tükröződik.
Feljebb tűrtem a pólóját egészen addig, hogy az eltakarja szemeit, s ezáltal megfosszam őt a látástól. Végigsimítottam gerince mentén majd viszonylag magasra emeltem a gyertyát, s a szőke puha bőrére csepegtettem a forró viaszt, mire magas hangon felnyögött és összerándult. Ezután a combjain is elvégeztem ugyanezt a műveletet, amit már jobban viselt, majd egy mozdulattal megfordítottam őt és az alhasán is végigcsurgattam a viaszt, ami sokkal hevesebb reakciót váltott ki belőle, hiszen jóval érzékenyebb volt ezen a területen a bőre. Mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, hangja édesen csengett, s újra vágyat ébresztett bennem; egy finom, de mámorító vágyat, amit rögtön megtagadtam, nem engedve a könnyelműségnek.
– Nos, tetszik? – húztam feljebb a fején a pólót, hogy a szemeibe tudjak nézni. – Lehetne forróbb is, égethetne, ahogyan azt velem tetted – mondtam indulatosan és megragadtam állát. – Sosem lesz vége. Ha akarnám se lehetne vége – ráztam meg a fejem majd elfújtam a gyertyát és leraktam a szekrényre, s hirtelen indíttatásból elővettem a fiókból egy zsebkést, majd végignéztem Jimin gyönyörű testén. – Az enyém vagy, érted? – tornyosultam felé és szőke tincsei közé téptem. – Ma végleg az eszedbe vésem... és nem csak oda – mormoltam ajkaira majd lecsaptam rájuk. Veszetten csókoltam őt, mindazonáltal nem tudtam elfeledni a gondolatot, hogy talán más is megkapta a csókját vagy akár többet is, így hamar el is hajoltam tőle, s a gyűlölet szikrájával néztem gyönyörű szemeibe.
Gyűlöltem a hibáját, de mégis a legjobban azt utáltam, aki méltatlanul merészelt szemet vetni rá, s érinteni őt... Őt; aki az enyém.
Erőszakosan feszítettem szét combjait és közéjük férkőztem, ezt követően pedig érzékien simítottam végig rajtuk, s fokozatosan haladtam erogén zónája felé, – ami a belsőcombja volt. A szőkeség pillái maguktól csukódtak le, mellkasát kidomborította, fejét pedig hátravetette. Selymes, érzékeny bőrére csókoltam, ő a lepedőbe markolt; sötét pillantást vetettem gyönyörű arcára, majd egy egyszerű mozdulattal nyitottam ki a zsebkés pengéjét és erősen megszorítottam lábát, hogy ne tudjon elmozdulni, s megejtettem az első vérző vágást a bársonyos felületen.
– Ne! Mit csinálsz? Hagyd abba, kérlek! Ne tedd ezt! – tiltakozott rémülten a fiú, viszont teljesen hidegen hagyott a kétségbeesett, szánalmas könyörgése, mi több csak tovább ösztökélt a folytatásra. – Jungkook, kérlek! – sírt keservesen miközben egy újabb vonalat véstem selymes bőrébe. – Bármit megtehetsz velem, csak ezt ne! – vergődött tehetetlenül, vére pedig gyönyörű ívekben csordogált lefelé combján.
Bármit is mondhatott, én már egy szavát sem vettem számba, nem érdekelt semmi, csak az, hogy testére véssem azt, amit sosem feledhet el, ha már az esze elfelejtette.
Ő az enyém volt... Visszavonhatatlanul hozzám tartozott.
A kés éles pengéje kíméletlenül hasította fel érzékeny, hófehér bőrét, s ontotta gyönyörű, vörös vérét. Szinte teljesen átszellemülve gyönyörködtem művemben, amely tökéletes éke volt a szépséges fiúnak.
– Most már nem feledheted el, hogy kihez tartozol – néztem ködös és könnyes szemeibe. Megkínzott, zihált valója szavak nélkül is kegyelemért sóhajtott, amit képtelen voltam megadni számára.
– Én sosem feledtem el – szólt megtörten, hangja elhaló semmiség volt a szoba csendjében.
– Nem tudok hinni neked – emeltem fel a hangom és kezeimmel combjára markoltam – pont azon a részen, ahol sebet ejtettem rajta–, minek következtében fájdalmában felzokogott és megkötözött kezeit kezdte rángatni kétségbeesetten.
– Kérlek, ne kínozz tovább. Ez már túl sok – sírt keservesen, de én csak néztem őt, s elégtételt vettem hazug, csalfa tettein.
– Ugyan, még ennél többet is érdemelnél – feleltem, majd eleresztettem combját, s mikor találkozott tekintetünk magam elé emeltem az ő vérétől áztatott kezem és végignyaltam tenyeremen, hogy megízleljem azt. A szőke nagyra nyílt szemekkel követte végig cselekedetem, én pedig egy féloldalas mosolyt ejtettem felé. – Látod, a drága véreddel fizettél meg, de még ez sem elég – mondtam éllel a hangomban, s feljebb másztam, hogy felé tornyosulva nézzek azokba az átkozottul szépen csillogó szemekbe. – Bizony, nem elég – ismételtem tekintetébe révedve, s egyre erősebben szorítottam a lepedőt markomban. – Sosem lehet elég. Tudod miért? – kérdeztem indulatosan, mire félve megrázta a fejét, én pedig szórakozottan felnevettem. – Sosem lesz elég, bármekkora büntetést is mérjek rád, mert nincs bocsánat számodra. – feleltem. – Jegyezd meg, Park Jimin: Jeon Jeongguk sosem bocsájt meg – mondtam ridegen, s egyik kezemmel arcára simítottam. – De te... – ráztam meg a fejem. – Neked így is túl sokszor néztem el hibákat. Te kivételes voltál, viszont itt a vége, nem fog megigézni a csalfa bájod, a hamis ártatlanságod – köptem felé megvetéssel a szavakat. – Be kell valljam még engem is sikerült átverned. Másnak gondoltalak, de valójában te is olyan könnyűvérű vagy, mint előtted mindenki – mondtam, s egyre dühösebbé tett a tény, hogy ennyire nem láttam át rajta, hogy így megvezetett édes valója, amely csak hazugság volt.
De mégis ahogy ránéztem, a szemem csak őt látta; őt, akire szükségem van.
– Én nem... – rázta a fejét sírva, s nem is értettem könnyei okát. – Hazudtam, de sosem voltam olyan, mint amilyennek most gondolsz. Te vagy a második az életemben, aki úgy érintett. Taemin pedig a legjobb barátom és nem a szeretőm – fakadt ki. – Kérlek, érts meg engem! – suttogta elveszetten, de én csak elhúztam a számat.
– Én is kértem valamit – közöltem vele. – Azt kértem, hogy csak az enyém legyél – emeltem fel a hangom és a matracba vágtam öklömet, mire a fiú összerezzent alattam, s összeszorította szemeit. – Nem tudod, hogy mennyire akarom mindened... – érintettem meg selymes arcát, de inkább elhúztam kezemet. Gyűlöltem a szépsége mérhetetlen hatalmát, s legszívesebben elpusztítottam volna azt, de ez képtelenség volt, hiszen ekkora bűnt nem bírna el a pokol tüze sem.
– Senki...soha senki nem volt rám ilyen hatással, mint te – pillantott rám könnyes szemeivel a szőke. – Szerettem az érzést, hogy hozzád tartozom, akkor mégis miért akartam volna mást? Miért? – mondta, s olyan őszintének tűnt, hogy egy pillanatra talán elhittem édes illúzióját.
– Ne próbálj játszadozni velem – mordultam rá. – Nem érdekelnek a szavaid – közöltem elutasítóan. – Viszont egyet tudnod kell – jelentettem ki komolyan. – Ha én igényt tartok valamire, az az enyém is lesz és bármi áron meg is tartom, amíg csak kívánom. Te pedig az enyém vagy és mindaddig amíg másként nem akarom, nem fogom megengedni, hogy ezt elfeledd. – mondtam erélyesen. – Sosem fogsz elfelejteni – mormoltam halkan, s pillantásom a szőkeség belsőcombján díszelgő műre esett, amelyek kirajzolták az igazságot.
Az igazságot, hogy hozzám tartozik.
Hófehér bőrén elegáns, vérvörös vonalakkal három betű ékeskedett: 'JJK'.
_________
Köszönöm, hogy elolvastad!
A hosszú hétvége alatt még megpróbálom megírni a következő részt, de nem ígérek semmit.
Visszajelzéseket szívesen fogadok. <33