𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣
– El is felejtettem milyen aranyosan festesz az én cuccaimban. Tény és való, hogy alig látszol ki belőlük és ez jól áll neked. Fogalmazhatnánk úgy, hogy egészen édessé tesz – sétált be Taemin a szobába meleg teje kortyolgatva és végignézett rajtam, mivel az ő bő pólóját viseltem ami egészen a térdemig leért és ebből gyanítottam, hogy ez a ruhadarab bizonyára még a barátomra is kifejezetten nagy lehetett.
Én már az ágyon ücsörögtem, egy gyors zuhany után, míg Taemin csak most végzett az esti teendőivel. Komótos léptekkel sétált el az ágyig, majd leült mellém, én pedig karon csaptam az előbbi beszólásáért.
Egészen nosztalgikus hangulat járt át és felötlöttek bennem azok az esték amelyeket együtt töltöttünk el. Emlékeztem a hosszas beszélgetésekre, amik sokszor reggelig tartottak, a sorozat- és filmmaratonokra, illetve arra a temérdek hülyeségre amit együtt csináltunk.
Legjobb barátokhoz híven rengetegszer aludtunk egymásnál, így olyan volt ez, mint amikor a kedvenc elfeledett hobbid újra űzni kezded és akár a biciklizést, ezt sem lehet elfelejteni. Igaz, hogy már semmi sem volt ugyanaz, de ez a helyzet olyan könnyű volt, mintha az a négy egymás nélküli év nem is lett volna.
– Hihetetlenül álmos vagyok – jegyeztem meg fáradtan ezzel megtörve a kialakult csendet, majd az arcom tenyereimbe temettem mivel úgy éreztem, menten elalszok.
– Pedig azt hittem még beszélgetünk egy kicsit, tudod, mint régen – szólalt meg csüggedten a mellettem ülő. Már éppen meg akartam vigasztalni, hogy holnap ezt is bepótoljuk, de ekkor hirtelen a kezemre fogott és elhúzta azt az arcom elől, majd nézegetni kezdte a csuklómat, amit először értetlenül figyeltem, de amit rájöttem, mit szuggerál olyan nagyon azonnal elfehéredtem és elrántottam a kezem, hiába volt már édes mindegy, hiszen úgyis látta azokat a nyomokat... – Ez... – akadt el a szava és meghökkenve nézett rám. – Téged elraboltak és megkötöztek? Vagy mi az Isten ez?
– Hogy mi? – néztem rá én is kölcsönösen döbbenten, de mégis mosolyra rándult a szám sarka a lehetetlen feltételezésétől.
– Mi más magyarázatod van arra, hogy kötélnyomok vannak a csuklódon és kötés is az egyiken? – magyarázta, én pedig igyekeztem kieszelni valami elfogadható választ, mivel a valóság vállalhatatlan lett volna számomra.
– Ez...ez csak egy kis baleset – kezdtem el, magam sem tudom mit mesélni. Csak úgy mondtam ami jött. – Szóval elmentem boltba a minap és nagyon sok cuccot vásároltam, aztán kénytelen voltam a textil szatyrot körbekötni a csuklómon, hogy ne ejtsek el mindent és így történt – hadartam a végére, mivel számomra is badarságnak tűnt ez az agyszülemény.
– Várj, ez most úgy nincs meg – szólalt meg elgondolkozva Taemin. – Ezt hogy is kéne elképzelnem?
– Aish, inkább hagyjuk, ehhez már túl fáradt vagyok – legyintettem és feljebb másztam az ágyon, majd a takaró alá bújtam.
– De Jimin! Ez egy fontos társalgás kellős közepe! – közölte, de nekem már alig jutott el a tudatomig mondanivalója.
– A lényeg, hogy senki sem rabolt el – motyogtam, és észre sem vettem, hogy miután ezt kimondtam azon nyomban el is aludtam.
***
Reggel fél hatkor a telefonom ébresztője sikeresen felkeltett, de nem csak engem, hanem a derekamat makacsul ölelő legjobb barátomat is.
– Te jó ég! Mégis ki hív éjnek idején? – mormolta mérgesen félálomban Taemin. – Állítsd már le azt a szart! – mondta nyűgösen.
– Ez az ébresztőm, mert mennem kell dolgozni – közöltem vele. – Úgyhogy lényszíves eressz el! – próbáltam lefejteni kezeit magamról kevés sikerrel.
– Még kibaszottul éjszaka van! Nem! – tiltakozott lehunyt szemekkel.
– Neked még lehet, hogy az van, de nekem mennem kell! – tájékoztattam. – Na, engedj, különben maximális hangerőn teszem egyenesen a füledhez a telefon ébresztőjét – fenyegettem meg, mire nagy nehezen elengedett, így kislisszantam az ágyból és úgy ahogy voltam a cuccaimat a kezembe kapva átsétáltam a szomszédba, hogy elkészüljek.
Gyorsan lezuhanyoztam, majd felvettem egy világoskék öltönyt, aminek gyanúsan finom volt a szabása és tagadhatatlanul kiemelte az alakom, de ez már aligha tudott meglepni.
Miután elvégeztem minden szükséges dolgot gyorsan elindultam le a parkolóba, ahol már ott várt Mr. Jeon sofőrje, így időben megérkeztem a céghez.
Az épületbe belépve első utam nem Mr. Jeon irodájába vezetett, hanem a kávéfőzőhöz. Jobbnak láttam, ha a szokásos reggeli kávéjával állítok be a főnökömhöz, hátha valamivel kegyesebb lesz velem, bár igencsak ostobaságnak hatott ezen eszmefuttatásom.
Mikor megérkeztem a tizennegyedik emeletre idegesen szálltam ki a liftből és alsó ajkam harapdálva álltam meg az ajtó előtt. Volt bennem némi félelem, mint mindig, de valami mégis megváltozott, mert tudtam, hogy már itt van nekem Taemin. Már nem voltam egyedül és ez valamelyest megnyugtatott...
Miután beléptem az irodába meglepetésemre Mr. Jeon még nem volt bent, ami miatt nagyon megkönnyebbültem, bár tisztában voltam vele, hogy hamarosan úgyis betoppan ide. Letettem a főnököm kávéját az asztalára majd hozzá is láttam a munkához.
Vagy az idő telt gyorsan míg egyedül voltam, vagy Mr. Jeon érkezett meg hamarabb, mint én azt szerettem volna. Alighogy elküldtem egy e-mailt a férfi máris besétált az ajtón azzal a sötét tekintetével, amellyel rögvest megtalált engem. Testemet borzongás járta át és rendkívül ügyetlenül sikerült csak feltápászkodnom a székből, hogy üdvözöljem őt.
– Látom hoztál kávét – állapította meg figyelmen kívül hagyva a köszönésem, majd miután felakasztotta a kabátját az asztalához lépett és leült az íróasztala mögé. – Viszont én nem utasítottalak erre – folytatta, engem pedig kisebb pánik fogott el. – Te csak azt teheted amit én mondok neked. Nem értem hirtelen honnan jött ez a bátorság, hogy magadtól cselekedj – vált a hangja egyre keményebbé, majd egy megvető pillantás kíséretében belekortyolt a csészébe, amit rögtön vissza is tett az asztalra. – És még hideg is – fintorodott el.
– Én őszintén sajnálom, azt hittem már bent van az irodában és hozni akartam önnek kávét, mivel mindig azzal kezdi a napot – szabadkoztam remegő hangon és továbbra is csak álltam egy helyben, mint valami idióta. Tényleg túl sok mindent szúrtam el...
– Tudod, hogy nem érdekel, mit sajnálsz és mit hittél... – intett le. – Engem csakis a következmények érdekelnek és te történetesen ezúttal is hibáztál – mosolyodott el sötéten, ami egy cseppet sem nyugtatott meg. – Most pedig gyere ide – parancsolt rám, de a lábaim nem akartak megmozdulni és őszintén szólva én sem.
– Kérem... – kezdtem volna könyörögni, de félbeszakított.
– Azt mondtam gyere ide! – szólt jóval erélyesebben, mire összerezzentem. – Tudod jelenleg kibaszottul nem érdekel a hideg kávéd – közölte. – De az annál inkább, hogy akadékoskodsz. Ne akarj feldühíteni – nézett rám fenyegetően, mire rávettem magam, hogy engedelmeskedjek neki, hiszen nem akartam feldühíteni.
Egészen közel álltam meg előtte. Az erős dominanciát sugárzó aurája így közelről mindig jobban hatott rám, így akaratlanul is sokkal gyöngébbnek és védtelenebbnek éreztem magam.
– Most pedig ereszkedj térdre – adta a következő utasítást, amit bár nem szívesen, de teljesítettem. Éjsötét szemei megfejthetetlenek voltak, mikor lepillantott rám. – Jól áll a kék – jegyezte meg mikor végignézett rajtam. – És az is jól áll, ahogy előttem térdepelsz – fűzte hozzá, minek következtében az arcom egyre pirosabb lett.
Mr. Jeon előredőlt a székében majd az államra fogott és riadt tekintetemet fürkészte.
– Azt akarom, hogy elégíts ki – mondta ki könnyedén, viszont én fel sem fogtam hirtelen, hogy mit kér tőlem.
Hitetlenül néztem vele szembe, mintha nem értettem volna azt a nyelvet amin szólt hozzám. Lassanként realizáltam a dolgokat és az emlékek apró villanásokként törtek felszínre bennem.
Nem először kérte ezt és nem is utoljára.
– Gyerünk Jimin, nem érek rá egész nap! – szólt rám, majd közelebb hajolt és végül ajkaival ajkaim érintette.
Durva volt és akaratos, ahogyan azt mindig is tette. Egyre hevesebben csókolt, minek következtében kezdtem teljesen elveszteni a fonalat. A hajamba tépett, úgy erőszakolta rám a csókját, hogy már én is elfelejtettem, nem akarom ezt.
A levegő nem éltetett, a testemben szétáradó bizsergés viszont annál inkább.
Kiserkent a vér alsó ajkamból, ő meg élvezettel nyalta le, mintha számára az édesebb lenne a méznél és számomra ez az apró fájdalom volt édesebb annál.
Elérte, hogy akarjam – és akartam a könnyeket.
Kétségbeejtő volt az érzés, amely odadobott neki, hogy azt tegyen velem amit csak akar. Ijesztő volt az, hogy a fiú, akit ismertem szinte teljesen kifordult magából és vágyott erre – a veszélyre, a fájdalomra, amely megtölti földöntúli gyönyörrel. Olyan szégyentelen volt, olyan álszent, hogy nem ismertem rá. Nem ismertem magamra.
Visszacsókoltam. Vér és fájdalom keveredett, és tökéletes volt az íz, amely különleges zamattal szolgált. Féktelen és mohó játszma volt ez, amelyben sosem győzhettem, s mégis tetszett belül ez a vesztes küzdelem, illetve az, ahogy felém kerekedik Mr. Jeon.
Hirtelen megragadta az egyik kezem, amit először alig fogtam fel, viszont amikor azt a nadrágja alatt dudorodó merevedésre helyezte belenyögtem a csókba.
– Elégíts ki és én is megadom azt amire vágysz – mormolta ajkaimra, mintha olvasott volna bennem.
Mikor kinyitottam a szemeim az ő vágyakkal teli, kihívó pillantásával találtam szembe magam.
Hogy hol hagytam az eszem? – nem tudtam, de azt igen, hogy az a sötét szempár és a mindent átható dominancia amit áraszt magából, teljesen összekuszálta a gondolataim és az érzéseim, míg végül, már önmagam sem értettem...és megtettem.
Hey!
Őszintén sajnálom, hogy most sem sikerült izgalmasabb részt hoznom, de majd a továbbiakban igyekszem ezen változtatni.
Illetve szeretnék utólag boldog születésnapot kívánni @w0nn1e -nek, akinek nagyon sokat köszönhetek, hiszen mindig támogat engem.
Boldog szülinapot! Imádlak! <33